Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: Mk 14:66-72
Alapige: Jn 21:15-17
Énekek: 117. 225. 164. 478.
A múlt héten nagy port kavart Petry Zsolt kapusedző ügye, akit a berlini Hertha csapatától küldtek el egy nyilatkozata miatt, amit a klub vezetése úgy értékelt, hogy az a nyilatkozat nem egyeztethető össze a klub vállalt értékeivel, ezért bár elégedettek a munkájával, mégis megválnak tőle.
Ebből aztán lett egy jó kis fellángolás, hogy lám-lám a nagy jogállam Németországban kirúgtak valakit a véleménye miatt. Ment is a nagy vitatkozás, hogy valakit a véleménye miatt ki lehet-e rúgni a munkahelyéről, vagy sem. Aztán az egész téma úgy tűnik ellobbant mint egy gyufaláng. Ezt a problémát itt és most nem kívánom körbejárni, ugyanis szeretném az egész ügyet és helyzetet más megvilágításban helyezni. Amit én tudok:
- A kapusedző nyilatkozott egy magyar újságnak, amelyben voltak olyan gondolatok is, amelyek talán tényleg nem összeegyeztethetők azzal a klub által vallott értékrenddel, amelynek dokumentumát aláírták.
- A klub vezetése elbeszélgetett az edzővel, mint munkavállalóval.
- Az edző kifejezte a sajnálatát a nyilatkozata miatt, amit a nyilvánosság előtt is megtett.
- A klub vezetése elismerte, hogy az edző munkájával elégedettek voltak, és azt is, hogy eddig nem tapasztaltak nála homofób és rasszista megnyilvánulást.
Végeredmény: elbocsátották. Szerintem ezek után már nem arról kell beszélnünk, hogy valakit ki lehet-e rúgni a munkahelyéről a véleménye miatt, hanem arról, hogy létezik-e még megbocsátás. Mert oké – fogadjuk el, hogy az edző megsértett valamilyen a klub által lefektetett alapelvet, a klub értékrendjét, tehát fogadjuk el, hogy vétkezett. De elismerte a hibáját és kifejezte a sajnálatát az elkövetett hiba miatt. Mégis elküldték. Esélyt sem kapott – nem volt bocsánat.
Engem ezek után nem nagyon érdekel ennek a történetnek a politikai olvasata sem pro, sem kontra. Ki éppen hogy habosítja azt a saját szája íze szerint. Ennek a történetnek a lelki olvasata érdekel. Az, hogy egy olyan kultúrában élünk, ahol a megbocsátásnak nincs helye, nincs kultúrája. Még akkor sem, ha valaki elismeri a hibáját, vagy vétkét. Ez pedig a bűn alá rekesztett világ valósága.
Jézus egy alkalommal azt mondta a tanítványainak „De nem így van közöttetek …”[1] Jézus ott a világnak azt a működését írja le a tanítványok számára: a nagyok hatalmaskodnak az embereken. De nem így van Krisztus tanítványainál. Krisztus országában az a nagy, aki szolgál. De ez a „nem így van közöttetek” még annyi minden másra érvényes. Többek között arra a Krisztus megváltásból fakadó ajándékra, amit a bűneink bocsánata adott – elhozta Jézus nekünk és közénk a megbocsátás kultúráját. Mai alapigénk a Jn 21:15-17
Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő pedig így felelt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én bárányaimat!” Másodszor is megszólította: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Ő ismét így válaszolt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus erre ezt mondta neki: „Őrizd az én juhaimat!” Harmadszor is szólt hozzá: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged.” Jézus ezt mondta neki: „Legeltesd az én juhaimat!”
A múlt héten hallott szakasz folytatása ez. Engedjetek meg egy valóban rövid visszautalást. A tanítványok visszamentek Galileába és ott halásztak. Azt állapítottuk meg a történetről, hogy húsvét után vannak – a feltámadott Jézussal való találkozás után vannak, mégis húsvét nélkül élnek: hiányzik az életükből a húsvét ereje, öröme, valósága. Egyszerűen nem része a hitüknek és az életüknek. Jézus pedig eljött hozzájuk, hogy a tanítványok az életüket húsvét után már ne húsvét nélkül éljék. Erre emlékeztette őket a halfogás csodájával.
A mai történetünk ennek a történetnek a szerves folytatása. Ahogy Jézus visszafogadja gyáva, hűtlen, bukott tanítványát a szolgálatba.
A tagadás története
Általában jól ismert Péternek az a története, amit az előbb fel is olvastam. Mind a négy evangélista leírja Péter tagadását.
Miután Jézust elfogták a Gecsemáné-kertben Péter és egy másik tanítvány követte Jézust a főpap udvaráig. Ott ez a másik tanítvány, mivel volt ismeretsége a főpaphoz, be tudott menni és később Pétert is be tudta vinni a főpap udvarára[2]. Így volt Péter tanúja Jézus kihallgatásának, és így következhetett be az a tagadás, amit Jézus korábban előre megmondott Péternek, hogy meg fogja tagadni őt háromszor is gyors egymásutánban.
Ezt előzte meg Péter fogadkozása akkor, amikor Jézus megmondta nekik, hogy az árulás éjszakáján mind el fogják őt hagyni. Péter hogy fogadkozott:
„Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom.” … „Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg.”[3]
Hogy mondta: én különb vagyok mint a többiek. Lehet, hogy ők tényleg el fognak hagyni téged – de én soha, ha kell akár börtönbe is megyek veled, de még a halált is vállalom. Jézus világosan megmondta neki, hogy ezek után pont ő lesz az, aki háromszor is meg fogja tagadni őt.
Akárhogy fogadkozik is Péter, végül szembe kellett néznie saját gyengeségével és át kellett élnie azt a gyalázatos és szégyenletes bukást, amit azután egyik evangélista sem hagyott ki a beszámolójából.
Hogy lett ezek után Péter apostollá, a pünkösd szóvivőjévé? Hogy lett ez az állhatatlan ember, ez a szájhős, aki azután amikor tényleg bizonyítani kellett volna elbukott, a tanítványok egyik vezetőjévé? Mit keres egyáltalán a tanítványok között? Mert valóban mindannyian szétszaladtak – de a többi legalább nem keveredett ennyire nyilvánosan szégyenteljes bűnbe. Nemhogy vezetőnek nem szabadna lennie, de még a tanítványi közösségből is úgy ki kellett volna vágni, hogy a lába ne érje a földet. Júdás, az igen, az legalább fölkötötte magát, azt kapta, amit érdemelt. – Mondja ezt a test szerint járó ember, mondják ezt a világ fiai. De mit mond Krisztus?
A helyreállítás története
Miután a nagy halfogás után együtt ettek, Jézus ott a parázs mellett egy külön beszélgetést kezdeményezett Péterrel. Feltesz neki három kérdést, amire Péter háromszor válaszol és Jézus háromszor elmondja a megbízatást.
A kérdés
Nézzük először a kérdést, együtt a hármat.
„Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?”
Ezt a kérdést teszi fel háromszor, nem szószerint úgyanúgy, de a lényeget tekintve ugyanazt. Mindháromszor úgy kezdi: „Simon, Jóna fia …” Jézus itt Pétert a régi nevén szólítja. Simon. Pedig Péter már kapott egy új nevet: Kéfás – ennek a görög fordítása a Péter.
Mire utal ez a megszólítás? Arra, hogy Jézus megtagadása az Simoné volt és nem Kéfásé. A Péterben munkálkodó régi természet az, amelyik megtagadta Jézust. A régi természete volt az is, amelyik fogadkozott. Erre emlékezteti Jézus Pétert. Elhívtalak és új nevet adtam neked. Te pedig a régi ember módján viselkedtél, reagáltál a téged ért kihívásra. Igen. A régi ember akár arra is képes lehet, hogy nagy fogadalmakat és hitvallást tegyen Jézus mellett – ha nincs valódi tétje. De abban a pillanatban, hogy komoly tét jelentkezik, a régi ember nem tud Jézus mellett vallást tenni.
A megszólítás mellett pedig maga a kérdés is nagyon beszédes. Valószínűleg Péter nem ezt a kérdést várta. Ha várt valami várhatott fejmosást:
Hogy fogadkoztál, hogy nem tagadsz meg mégis megtetted. Hogy tehetted ezt?
vagy:
Miért nem tudtál kitartani és megvallani a nevem? Nem emlékszel, hogy azt mondtam, „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.”[4]
vagy
Látod mit tettél? Megbántad-e?
Azt hiszem Jézusnak lett volna a tarsolyában egyéb kérdés is – mégis azt kérdezi: „Szeretsz-e engem?”
Mert minden ezen áll vagy bukik. Az egész történetből látszik, hogy Jézus elsősorban nem a számonkérés, nem a vád szándékával kezdeményez beszélgetést Péterrel, hanem azzal a szándékkal, hogy eljusson arra a felismerésre, hogy Jézus teljesen megbocsátott Péternek és kiengesztelődött iránta. Nagyon nehéz ezt felfogni egy olyan világban, ahol a bocsánatkérést nagy hangon elvárják, de nem azért, hogy valóban meg is bocsássanak, hanem azért, hogy még mélyebbre tiporják a másikat. Ilyen helyzetben ki mer még bocsánatot kérni?
Péter megbánása már régen megtörtént. Még akkor, azon az éjszakán. Akkor, amikor rádöbbent, hogy mi tett. Amikor szembesült azzal, hogy mire is képes valójában – és amikor keserves sírásra fakadt. Péternek itt már nem a bűnbánatra kell eljutni, hanem arra, hogy van, valóban van a bűnére bocsánat.
A válasz
Péter Jézus három kérdésére háromszor is válaszol:
Uram, tudod, hogy szeretlek téged.
Itt Péter Jézus mindentudására hivatkozik. Nem önmagára, az elszántságára, a képességére. Abban már elbukott, és tudja, ha arra alapozna, újra elbukna. De ha Jézus ismeri őt, és Jézus valóban mindent tud, akkor azt is tudja, hogy Péter még mindig szereti őt. Ezt nem tudja máshogy mondani. Nem tudja semmivel bizonyítani, egyedül abban bízhat, hogy Jézus is tudja ezt. Ez nagyon bátorító Péter számára is, a mi számunkra is:
- Egyrészt azért, mert a mindentudó Krisztus tudja rólunk a legrosszabbat is. Azt is, amit nem tettünk meg, mert mondjuk nem kerültünk olyan helyzetbe – de képesek vagyunk rá. Ahogy a Heidelbergi Kátéban is megvalljuk:
„… Isten parancsolatai ellen súlyosan vétkeztem … és még mindig hajlamos vagyok minden gonoszra …”[5]
Ezzel együtt szeret. Máskülönben nem mondaná számunkra a Biblia azt, hogy
Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.[6]
- Másrészt Krisztus nemcsak a legrosszabbat tudja rólunk, hanem mivel mindent tud és mindent ismer tudja a legjobbat is. Jézus tudja és ismeri azt, hogy mi van Péter szívében. Tudja, hogy igaz és őszinte bűnbánat, igaz és őszinte szeretet van a szívében. Péter már nem is mer másra hivatkozni: te tudod, Uram.
A megbízatás
A helyreállítás történetében – a megbocsátás történetében – a harmadik, amit látunk, hogy Jézus visszaállítja abba a szolgálatba, amire eredetileg is elhívta. Itt látszik, hogy milyen más a megbocsátásnak az a kultúrája, amit Jézus hozott el ebbe a világba.
Legeltesd a juhaimat!
Ez Pétert egyrészt ténylegesen a bocsánat erejével teszi szabaddá, másrészt képessé a szolgálatra. Megmarad ugyan tagadásának az emléke, ami alázatban tartja, de nem marad rajta a bénító terhe.
Ha Jézus azt mondja neki: „Péter megbocsátok neked, de azt megértheted, hogy egyházamat nem bízhatom rá egy ilyen hűtlen emberre, aki a legsúlyosabb helyzetben vall kudarcot. Menj haza, és nem kell emberhalászattal foglalkoznod, vedd elő a régi hajód és a hálód. Nem vetlek el téged, de nem foglak többé használni egyházam vezetésében.” Ha így lenne, azt is megértenénk. Sőt, az az érzésem, hogy amit Jézus tesz valójában, azt értjük nehezebben. Mert tényleg nehezebbnek tűnik ezután megbízni Péterben.
Tudom, hogy ez nagyon sok gyakorlati kérdést is felvet. De amit mindenképpen leszögezhetünk, hogy Jézus a megbocsátásnak egy olyan kultúráját hozza el a világba, ahol a bűnét megbánó bűnösnek teljes helyreállítást ad. Nem félig adja, hanem teljesen. Nem kell, hogy bűnének terhe bénítsa, hanem teljes szabadsággal hirdetheti, hogy Jézus eltörölte minden vétkét. Azt a tenger mélyére vetette[7], olyan messze, amilyen magasan van az ég a föld fölött és amilyen messze van a napkelet a napnyugattól[8].
A megbocsátásnak ez a kultúrája csak Jézus tanítványai között tud érvényesülni – és nekünk ezt a különleges kultúrát kell megtanulnunk a Mestertől, és erről kell bizonyságot adnunk a világ felé. Ennek a kultúrának az esszenciáját fogalmazza meg Pál apostol, amikor így tanítja az efézusiakat:
„ … legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”[9]
Ez az, ami csodálatosan építi Isten egyházát. Az ő megbocsátásának az ajándéka az, ami élő kövekként építi bele a lelki házba az életünket.
Ámen.
[1] Mk 10:43
[2] vö. Jn 18:16
[3] Mt 25:33.35
[4] Mt 10:32-33
[5] HK. 60. kf.
[6] Rm 5:8
[7] Mik 7:19
[8] Zsolt 103:11-12
[9] Ef 4:32