Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: 5Móz 10:12-21
Alapige: 1Pt 3:17-21
Énekek: 139. 251. 276.
A héten az egyik beszélgetésben Deli (6 éves) elmondta, hogy ő nem tudja elképzelni az örök életet – nem tudja elképzelni, hogy örökké fog élni. Ez alkalmat adott arra, hogy beszélgessünk arról, hogy végességünkből fakadóan képtelenek vagyunk felfogni a végtelent, legyen szó akár a végtelen térről, akár a végtelen időről. Amikor pedig az örök életről gondolkodunk, az valóban az elképzelhetetlen tartományba kerül – de itt lép be a hit. Amit nem tud felfogni az értelem, azt meg tudja ragadni az a hit, amit Istentől kapunk.
A múlt héten Péter levelén keresztül mennyei Atyánk arra buzdított minket, hogy az értelmünket készítsük fel az elképzelhetetlenre. Konkrétan arra az elképzelhetetlenre, hogy azáltal, hogy ő a Szent Isten hívott el bennünket, szent életet élhetünk. A szent életre is csak a hit tesz minket képessé – az a hit, ami viszont egészen különleges módon formálja át a gondolkodásunkat.
A mai üzenetünket innen folytatom és azt a címet adtam neki: A szentek félelme. Alapigénk az 1Pt 1:17-21 versei.
Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét, tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén jelent meg tiértetek, akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen.
Ebben a szakaszban Péter apostoltól egy újabb felszólítást hallunk:
… félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét …
Mit kezdjünk ezzel a felszólítással a kegyelemről kapott tanításunk fényében? Időnként beszélgetésekben felteszik nekem a kérdést, hogy mit jelent az istenfélelem kifejezés, vajon kell-e félni Istentől azoknak, akik hisznek benne?
Tovább nehezíti a kérdést, hogy az apostol itt valóban a félelem szót használja, ugyanazt a félelem szót, amit pl. János is az első levelében, amikor azt írja:
A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.[1]
A legújabb fordítású Bibliánk a félelem szó elé tesz egy „szent” jelzőt – így fogalmaz „szent félelemmel” – ami nyilván azzal a szándékkal történt, hogy kifejezze azt, hogy itt nem valamiféle rettegésről van szó, hanem Péter valami mást akar közölni velünk – ezzel együtt a „félelem” szó előtt a görög szövegben nincs semmilyen jelző. No, de akkor mégis mi ez a félelem, amit a szentek félelmének neveztem el – mert nem kerülhetjük ki ezt a szót.
Mit lehet elmondani a szentek félelméről ennek az igének az alapján. A következő gondolatokat fogom kibontani.
- Kell-e félni általánosságban Istentől?
- Mihez hívjuk segítségül az Atyát?
- Mekkora lehet a bizalmunk mértéke?
- Megmaradva az örökkévalóság útján.
Kell-e félni Istentől?
Közelítsünk először is onnan, hogy általános megközelítésben kell-e egyáltalán félni Istentől?
Az ember és az Isten kapcsolatát a bibliai kijelentés szerint a bűneset után az ember részéről a félelem határozott meg. Az emberiség történelme arról árulkodik, hogy ebben az Istentől elszakadt állapotban az ember alapvetően félelemmel közelíti meg Istent, vagy amit istennek gondol.
Ennek a vallástörténeti bemutatásába most nem mennék bele, most csak a bibliai kijelentésre hagyatkozzunk, de még a bibliai kijelentésben is az látszik, hogy Istennek azok a megnyilatkozásai, amelyek dicsőségében és hatalmában jelennek meg, az embert ijedtséggel, félelemmel és rettegéssel töltik el.
Amikor Mózesnek megjelenik a csipkebokor lángjában, Mózes eltakarja az arcát, mert fél rátekinteni Istenre.
A zsoltáros egyenesen így szólít fel:
Vigyetek ajándékot a Félelmetesnek, aki megtöri a fejedelmek büszkeségét, és félelmet kelt a földi királyaiban.[2]
Ézsaiás látomásában még a hatszárnyú szeráfok is szárnyaik közül kettővel az arcukat takarták el, amikor az Úr dicsősége betöltötte a templomot, Ézsaiást pedig olyan iszonyatos félelem fogta el, hogy így kiáltott fel:
Jaj nekem, elvesztem … hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim![3]
Amikor Jézus lecsendesítette a tengert és a tanítványok elkezdték sejteni, hogy kicsoda valójában, akkor nagy félelem fogta el őket. És bizony a Zsidókhoz írt levél írója sem fél kijelenteni azt, hogy
Félelmetes az élő Isten kezébe esni.[4]
Akkor, amikor Isten ítél.
Márpedig Isten ítél – mégpedig személyválogatás nélkül. Nem külső látszatra néz, hanem a szívet nézi. Mértéke pedig nem kevesebb, mint az ő szentsége.
Isten hatalmas, mindenható és mindentudó. Ez a bűnös ember számára rettenetes és félelmetes. Gondoljunk csak arra, hogy amikor még bűnösök voltunk és bűn uralkodott rajtunk, akkor mennyire nem szerettük a világosságot – sokkal jobban szerettük sötétben rejtegetni a valódi indulatainkat, gondolatainkat és tetteinket. Jézus mondja:
Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei.[5]
A Biblia egy szóval sem állítja, hogy az embernek nincs félnivalója Istentől, hiszen egyértelműen jogos haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az „emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen.”[6]
Ez azonban olyan általános kijelentés, ami nem érvényes azoknak az életében, akik döntöttek Krisztus mellett és a Szentlélek által újjászületett életet élnek. Péter nem erről a félelemről beszél.
A segítségül hívott Atya
Ezt világosan leszögezi, amikor így szólít meg bennünket:
Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül …
Ezzel világosan kifejezi azt, hogy azoknak, akik elfogadták Isten hívását, megváltozott a hozzá való viszonya. Már nem a Magasságostól való félelem uralja ezt a kapcsolatot, hiszen ellenük már nincsen kárhoztató ítélet, mert Krisztus Jézusban vannak, mert megkapták a Fiúság Lelkét, aki által úgy kiáltanak Istenhez, mint Atyához.[7]
Viszont meg kell vizsgálnunk egy fontos kérdést. Miben is hívjuk segítségül az Atyát? Hiszen azt látjuk, hogy nagyon sok ember pl. ha bajba kerül, ha nehézségekkel szembesül Istenhez fohászkodik, megpróbál segítséget kérni Istentől. De attól mert próbálnak valami isteni segítséghez jutni, akár még úgy is, hogy Istent Atyának nevezik, attól még nem az Atyjuk. Mert azok Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel. Péter itt azonban nem is ilyen segítségkérésére utal, hogy bajban vagyok, segíts! Még csak nem is arra a segítségül hívásra, ami üdvözít – bűnös vagyok elveszett vagyok, segíts és ments meg Jézus által!
Nem – ő arra a segítségül hívásra, ami a gyermekek kiváltsága és lehetősége: Segíts szent életet élni, mert nem tudok! Még elképzelni sem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges – kérlek segíts, hogy ne csak elképzelni tudjam, hanem megélni is, hiszen azt mondtad, hogy szent élet nélkül senki sem látja meg az Urat.[8]
A szent élethez egyértelműen segítségre van szükségünk, mennyei Atyánk szeretetteljes és hathatós támogatására. De ebben egyértelműen számíthatunk a segítségére, hiszen Jézus az Atyával nem hagyott bennünket árván, hanem elküldte a Szentlelket és azt is világosan megígérte, hogy
Ha ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?[9]
Bizalmunk mértéke
Azt is rögtön megmutatja Péter, hogy mennyire bízhatunk Atyánk segítségében. Itt a Biblia egyik nagyon gyakran idézett gondolatát veti papírra Péter.
tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.
Annyira bízhatunk Isten segítségében, amekkora áldozatot hozott értünk, a megmentésünkért. Az áldozat mértéke pedig minden földi értéket felülmúló. Isten valóban a legértékesebbet adta, hogy megváltson minket.
Olyan kifejezést használ itt az apostol, ami egy túszul ejtett ember váltságdíjának a kifejezésére utal. Valóban, mindannyian a hiábavaló élet túszul ejtett foglyai vagyunk. Hajszoljuk a mulandót és elmegyünk az örökkévalók mellett. A mulandótól azonban nem tud megváltani semmilyen mulandó – amit a legnagyobb értéknek tartunk, az sem. A hiábavalóság túszai úgy gondolják pénzen minden megvásárolható. Csak legyen belőle elég. A hiábavalóság börtönéből azonban nem lehet megszabadulni aranyon, vagy ezüstön. Ahhoz nagyobb érték kell, amivel semmiképpen nem rendelkezhetünk. Ahhoz egy olyan áldozat kell, ami hibátlan és tökéletes.
Amikor Mózes elrendelte a páskabárányt az egyiptomi szabadulás emlékére, akkor annak a báránynak hibátlannak és tökéletesnek kellett lennie. Nem lehetett sem vak, sem sánta, nem lehetett csonka. De azt is tudjuk, hogy a mózesi áldozatok csak árnyékai voltak a valóságnak, aki a Krisztus[10]. Az áldozatnak hibátlannak és tökéletesnek kell lennie. Ezt az áldozatot hozta meg értünk Krisztus a kereszten, hogy váltságdíjul adja önmagát és vérén váltson meg bennünket a hiábavalóság börtönéből. Krisztusban nem volt semmi bűn, semmi hiábavalóság, semmi visszásság, ezért lehet az Isten tökéletes Báránya a mi számunkra és ezért vallhatjuk hálás szívvel:
… mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már megáldoztatott.[11]
Ha a mennyei Atya ekkor áldozatot hozott értünk, azért, hogy megszenteljen minket, akkor ennyire bízhatunk benne.
Megmaradva az örökkévalóság útján
Amikor Isten a népet a Mózes ötödik könyvében hálás engedelmességre hívta, akkor az egyiptomi szabadulásra emlékeztette. Amikor bennünket a szent életre hív, hogy örökkévaló életünk átmeneti földi szakaszában akkor arra a félelemre hív, hogy legyen előttünk Atyánk Krisztusban megnyíló szeretete, hogy semmiképpen el ne hagyjuk a szent élet útját. Ebben valóban segítségül hívhatjuk az Atyát.
Talán úgy tűnhet, hogy keveset szóltunk úgymond a szentek félelméről. Pedig végig arról volt szó. Ez pedig nem más, mint gondos odafigyelés, hogy a jövevénységünk idejét szentségben, az örökkévalóság útján járjuk. Ehhez Dávid királynál még egy imádságot is találunk, a 139. zsoltárban:
Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján![12]
Ámen.
[1] 1Jn 4:18
[2] Zsolt 76:12-13
[3] Ézs 6:2.4.
[4] Zsid 10:31
[5] Jn 3:20
[6] Rm 1:18
[7] Vö. Rm 8:15
[8] Vö. Zsid 12:14
[9] Lk 11:13
[10] Vö. Kol 2:17; Zsid 8:5
[11] 1Kor 5:7
[12] Zsolt 139:23-24