Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Alapige: Zsol 23:5a
Lekció: János 6:37-51
Énekek: 23. 167. 298. 435.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára.
Az asztal már a bibliai időkben is főleg étkezésre szolgáló bútor volt. Az asztal megterül, mikor van mivel. Mert nem olyan magától értetődő a megterülés. Gyakran hiányzik az étel, nincs mit tenni az asztalra, nem töltheti be az elsőrendű feladatát. Régebbi időkben is voltak rendszeresen ínséges idők, népek haltak éhen. Ma sincs ez másként, a nagyméretű haladás korában, napjainkban ijesztően sok az éhező. Az emberiség szaporodása megállíthatatlanul gyorsul, ugyanakkor a termőföld egyre apad, a rablógazdálkodás és az elsivatagosodás miatt nincs elegendő kenyérgabona. Igen fenyegetőnek mutatkozik a közeli jövendő is, az éhezés és az éhenhalás miatt.
Mi még nem panaszkodhatunk, mert megvan a mindennapi kenyerünk, bár látjuk, hogy jelentős réteg dúskál a javakban, ám azért nagy többségnek is jut valami belőle. Asztalunkon van eledel, családjaink nem éheznek, ebben az esztendőben is megtermett a gabona. – És Isten előtt állva világossá válik, hogy ez nem a mi munkánknak, ügyeskedésünknek tulajdonítható, ismét megtudjuk és valljuk, hogy „asztalt terítesz nekem”, azaz mások vélekedésétől eltérően maga Isten teríti meg asztalunkat.
A zsoltár mindenkori imádkozóival együtt mondjuk ki az Igét, mely szerint Istent tekintjük kenyerünk urának. Ő még mindig kegyelmes az emberiséghez, termővé teszi a verejtékkel megművelt földet, a belévetett mag többszörösét hozza ki, érleli aratásra, teszi kenyérré. Az özönvíz utáni első ígérete, amikor Noé áldozatot mutatott be az Úrnak éppen erre vonatkozott:
Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.[1]
Lehet tagadni, mégis évről évre, sőt napról napra beigazolódik, hogy „emberé a munka, (de) Istené az áldás”. Szüntelenül kérhetjük ezt az áldást tőle: „Mi Atyánk, a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
A Biblia tanításához tarthatjuk magunkat:
Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.[2]
Isten az, aki kirendeli a kenyeret, aki övéinek mindenkor biztosítja. Egyik legvigasztalóbb Ige:
Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált.[3]
A kenyérről, az idei termésről is Istenre nézünk. Mikor kezünkbe vesszük, naponta legalább háromszor, az ő hatalmát és gondviselő szeretetét lássuk, ismerjük fel benne. Már nem az általános közgazdaság tételeivel, hanem hittel tárgyaljuk megélhetésünket, ennek nagy kérdését így tesszük fel: Isten és a kenyér. Ez késztet hálaadásra és tölti el lelkünket nyugalommal. „Asztalt terítesz nekem”. Ez megállapítás kenyerünk ügyében. Nem csupán a múltban, hanem a jelenben, mindenkor érvényes, mert Isten gondviselése változatlanul történik, nem gyengül meg, nem fogy el. A hit ezt látja és fogja látni, míg csak élet lesz a földön.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára.
Van ellensége az embernek és így a kenyérnek, aki nem akarja az asztal megterítését. Ellenség maga az ember saját magának és másoknak. Ellenségnek minősíti Isten, ha végtelen önzésével csak magával törődik, nem hajlandó kenyerét megosztani másokkal. Mekkora igazságtalanság, szakadék tátong a vagyonosok és a szegények között. A gazdagok általában hallani sem akarnak arról, hogy kötelességgel jár a náluk levő áldás, hogy másoknak is szól az. Igyekeznek önzésüket, fösvénységüket megmagyarázni, azonban Isten azt nem fogadja el, hanem lopásnak nevezi, mert visszatartják az átadásra rendelt javakat másoktól. Nem nézi el, megbünteti.
Olvasunk arról a Bibliában, hogy Isten egyik büntetése az, hogy „eltöri a kenyér botját”[4], ami a kézimalom forgatásához szükséges botot, esetleg a kenyerek szárítására és tartására szolgáló karót jelentette, ami már feleslegessé vált, mert nincs kenyér. Viszont a bűnbánathoz és a böjthöz azt a parancsot társítja:
Oszd meg kenyeredet az éhezővel …[5]
Isten a jóságát emberek által akarja kiterjeszteni másokra. Ellenséges az ember, mikor a természet szerint benne lakozó gyűlölettől hajtva a másként gondolkozó, más nyelven beszélő embertársát érvényesülésének akadályozójaként kezeli, kegyetlenül nyomorgatja, megélhetését igyekszik lehetetlenné tenni. Csak korunk sötét eseményeire gondoljunk, az otthonukból elűzöttekre, elhurcoltakra, még törvény segítségével is kiraboltakra. Égbekiáltó bűnök okoztak mérhetetlen szenvedéseket.
De ellenség a munkára kész embert érő betegség, munkaképtelenség és munkanélküliség. Ellenség a munkakerülés is, ha különféle kifogásokat gyártva valaki nem hajlandó dolgozni. Ezzel kapcsolatban a Szentírás elég határozottan igazít el:
ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.[6]
De ellenségként gondolunk a természeti csapásokra, árvízre, jégverésre, kártevőkre, amelyek tönkreteszik a termést Lehetne folytatni az ellenségek felsorolását, de ehelyett hallgassuk meg Isten Igéjét, mely figyelmeztet, mindezek mögött egy szörnyű ellenség áll, aki pusztulásunkat akarja. Jézus egyik példázatában a vetést konkollyal megsemmisítő „ellenség az ördög”[7].
Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.[8]
Mit tehetünk ilyen hatalmas ellenség ellen? Alapigénk arra bátorít, hogy nézzünk arra az Istenre, aki „asztalt terít nekünk ellenségeink szeme láttára”. A terített asztal az Isten békességének és győzelmének a képe is.
Mózes könyvében olvassuk, hogy a kietlen pusztában Isten mannát adott népének naponta ételül. Ezzel is világossá tette, hogy ő a kenyér ura és ad belőle akkor és úgy, ahogyan jónak látja. De hozzáfűzte azt is:
„nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az ÚR szájából származik.”[9].
Ezt az igét idézte Jézus, amikor az ördög megkísértette, hogy változtassa a köveket kenyerekké:
„Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”[10].
A testi kenyér fontos, de nem elég az élethez. Mert az embernek van lelke és táplálék nélkül meghal. Szüksége van lelki kenyérre ahhoz, hogy valódi, emberi élete legyen. Ez Istennek Igéje, az, ami az ő szájából származik, tőle érkezik a földre. Minden Ige, amelyet ő közöl, lelki kenyér. Nem az emberi tanítás, felismerés, elképzelés, mely a földi lakozáshoz segítséget adhat, de félre is vezethet. Csak a teljes írásban olvasható, onnan felhangzó Ige Istennek beszéde. Ennek áldása hasonlít a testi kenyérhez, élteti az embert, élteti lelkét. Igéje végül testté lett Jézus Krisztusban, aki Istennek életet megváltó akaratát tökéletesen kijelentette, felmutatta életében, tanításában és követésében. Olvastuk János evangéliumából, amit magáról mond Jézus:
Én vagyok az élet kenyere. … Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.
Jézus magát adta az életünkért. Világosságot hozott életünkbe, hogy megtudjuk: bűneink elszakítanak Istentől, az élettől, ám ennek a megváltoztatására vállalta megváltásunkat, bocsánatot és megbékélést szerzett, hogy miénk legyen az igaz élet már a földön és a földi életen túl is az örök élet, hogy ellenségekből Isten gyermekeivé váljunk. Annyira magát adta érettünk, hogy magunkhoz vehetjük, hogy bennünk éljen. Isten ma is asztalt terített ellenségeink előtt. Akármennyi legyen belőlük, eljuttatja hozzánk az élő kenyeret. Erre emlékeztet szüntelenül a mindennapi kenyérrel, de különösen asztalával, ahogy most is megterítve áll előttünk a kegyelem asztala, mikor halljuk Jézus szavát:
„Vegyétek és egyétek, ez az én testem”, „Aki eszi az én testemet, örök élete van annak”[11].
Bekapcsol életébe, kiterjeszti ránk uralmát, az üdvösséget már a földön.
„Az én ellenségem előtt.”
Isten ellenségeinek nyilvánítja a mi ellenségeinket, és szembeszáll velük, asztalt terít, megelevenítő és életre megtartó eledelt tesz rá. A nagy, az utolsó ellenség, a világ fejedelme ellenében is életben tart. Nem azért gondoz, hogy a végén mégis kiejtsen kezéből, mert hirdeti:
„mint utolsó ellenség töröltetik el a halál”[12].
Aki minden percben félelmet kelt, elnyeléssel fenyeget, akitől félünk, azt Jézus legyőzte, és győzelmét megosztja azokkal, akik az övéi. Érettünk támadott fel, hogy mikor lejárnak napjaink, magához emeljen, ott legyünk, ahol ő van, túl a halálon, túl az ördög hatalmán. Jézus elhunyt követői, akik már nincsenek velünk, nem vesztek el, Jézus által diadalt arattak, mint vele győztesek, elnyerték az élet koronáját. Kétségeinkben, szomorúságunkban megszólít az Ige:
Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?[13]
A világi gondolkozás hatása erős, hogy a körülmények láttán mi is aggódjunk kenyerünkért, megélhetésünkért, egyáltalán családunk, népünk megtartásáért. Ne adjunk helyet ennek a kísértésnek! Zárjuk lelkünkbe az Igét: „Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára.”
És aggódás helyett többet nézzünk Istenre, mint a földre. S ez késztessen hálaadásra a testi és a lelki kenyérért, melyet megad az ő kegyelméből, hogy csendes, élő reménységgel gazdag, mások iránti nagyobb szeretettel meggazdagodott gyermekeiként nézzük a jelent és járjunk a dicsőséges jövendőre vezető úton. Ámen.
[1] 1Móz 8:22
[2] Zsolt 104:27-28
[3] Zsolt 37:25
[4] ld. 3Móz 26:26; Zsolt 105:16; Ez 4:16; Ez 5:16; Ez 14:13
[5] Ézs 58:7
[6] 2Thessz 3:10
[7] vö. Mt 13:39 „az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög; az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok.”
[8] Ef 6:12
[9] 5Móz 8:3
[10] Mt 4:4
[11] Jn 6:54
[12] 1Kor 15:28
[13] Rm 8:32