Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: Jn 12:24-26
Alapige: 1Pt 5:1-4
Énekek: 23. 398. 155. 200.
Az egyháznak a sok titka közül az egyik nagy titok, hogy bár vannak benne főállású munkatársak – fizetett pásztorok, hitoktatók, diakónusok, az igazi életerejét és épülését mégis az adja, hogy a tagok mégis saját önkéntes szolgálatukat adják az Egyházban Isten országa, Krisztus uralma építésére. Erről a titokról szeretnék ma beszélni Péter első levele kapcsán, amit a tavalyi évben nem fejeztünk be. Eljutottuk az utolsó, 5. fejezetig, de adventben az adventi és karácsonyi üzenetekre figyeltünk elsősorban. Ma visszatérek a Péter leveléhez, szeretném befejezni, hogy ne maradjon félbe; így bár új éves igénk szólal meg számunkra az istentisztelet kezdetén, de még felidézzük a tavalyi igénket is Péter leveléből: „Épüljetek fel lelki házzá …” Alapigénk az 1Pt 5:1-4
A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját.
Az apostol a gyülekezet presbitereit, elöljáróit szólítja meg ebben a szakaszban. Természetesen ők az elsődleges megszólítottak, de ha csak nekik lenne ebben érvényes üzenet, akkor nyilván csak presbiteri csendesnapon vagy konferencián lenne értelme róla beszélni. Vannak szakaszok, amelyek fölött könnyű úgy átsiklani, hogy ez úgysem nekem szól, ez a presbitereknek szól; vagy éppen úgy hallgatni vagy olvasni, hogy azután ezen keresztül ítélgessük meg a presbitereket és a gyülekezetvezetőket. Ugyanakkor mégiscsak vannak ebben a szakaszban is olyan alapelvek, amelyek amellett, hogy a presbitereket szólítja meg, mégis érvényesek minden olyan ember számára, minden olyan gyülekezeti tag számára, aki komolyan veszi azt, hogy Jézus Krisztus megváltottja, elhívottja, megszenteltje, akinek az életét itt a földön a mennyei dicsőségre készíti elő.
Ezért az itt lévő presbitereket arra kérem, hogy hallgassák ezt presbiterként, a nem presbitereket pedig arra kérem, hogy hallgassátok Krisztus tanítványaként.
Azt mondtam, hogy az egyháznak arról a titkáról szeretnék beszélni, amely az Isten országáért végzett önkéntes, készséges és alázatos szolgálatból épül.
Péter személyes példája
Péter, az apostol – hiszen levelének feladójaként így nevezi magát:
Péter, Jézus Krisztus apostola …
most egészen más kifejezést használ magára. Azt mondja a presbitereknek:
… én, a presbitertárs …
Látjuk, hogy itt Péter, amikor megszólít, akkor nem az apostoli tekintélyére épít. A levelet apostolként, az apostoli tekintély igényével írja, de ezt mégis teszi úgy, mint testvér és társ. Nem is parancsol, hanem kér, illetve bátorító szavakat mond.
Ezzel egy nagyon fontos dolgot üzen minden kor egyházának. Azt, hogy az Isten országának építése, a gyülekezet építése mindig közös feladat és közös felelősség. Vannak ugyan az egyházban, a gyülekezetben vezetők, és „rájuk bízottak”, de nincs felelősség nélküli keresztyén. Időnként hallom azt az elméletet vagy tanítást, amikor a keresztyén szolgálatról tanít valaki, hogy „nincs szolgálat nélküli keresztyén”. Ezt nem vitatva és alapvetően egyetértve ezzel az állítással ezt úgy gazdagítanám, hogy nincs felelősség nélküli keresztyén. Mert a szolgálat nem másból fakadhat, mint a Krisztus teste iránti felelős szeretetből.
Ezt mindannyian egyen-egyenként hazavihetjük: felelős vagyok a gyülekezetemért, felelős vagyok az egyházamért, annak egészségben és tisztaságban való növekedéséért.
Mi adja ezt a felelősséget?
Péter személyes példájából két nagyon fontos dolgot szűrhetünk le. Ő azt írja:
- „Krisztus szenvedésének tanúja”
- „Eljövendő dicsőségének részese”
Első olvasatra talán úgy tűnik, hogy Péter itt a különleges apostoli elhívására hivatkozik, de ha mélyebben belenézünk a szövegbe, akkor azt látjuk, hogy szó sincs erről – pont az ellenkezője történik.
Krisztus szenvedésének tanúja
Ez adja meg a kulcsot – hiszen bár tanúja volt Krisztus életének és a főpap udvaráig Krisztus megpróbáltatásainak is; de ott aztán gyáván megfutamodott. A keresztig már nem ment vele, nem látta Krisztus további gyötrelmeit és kereszthalálát. Nem is ilyen értelemben beszél ő Krisztus szenvedésének tanúságtételéről. Talán nem volt annyira régen, hogy ne emlékeznénk: Péter levele az elkövetkező üldözésekre és szenvedésekre készíti fel a pontuszi, galáciai, kappadóciai, ázsiai és bitiniai keresztyén gyülekezeteket.
Miután a Szentlélek életre hívta az egyházat két dolog történt. Az egyház töretlenül elkezdett növekedni. Ez ma is így van. Nem biztos, hogy mindig igaz minden helyi gyülekezetre, de az egyház a maga természetéből adódóan töretlenül növekszik. A másik pedig, amit Krisztus világosan előre megmondott, hogy az ő tanítványait és követőit üldözni fogják az ő nevéért. Ezt is hamar megtapasztalta az Egyház már az első gyülekezetben, amikor megkezdődött az üldözés – először finoman, majd egyre erőszakosabban. Azt olvassuk az Aposotolok Cselekedeteiben, hogy amikor már másodszor vetették börtönbe az apostolokat, úgy engedték ki őket Gamáliél tanácsára, hogy megverették őket, és azt parancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében. Ők pedig – ezt olvassuk róluk:
Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért;[1]
Pál elhívásakor azt mondta az Úr Anániásnak Pálról:
… választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.[2]
Kezd körvanalazódni, hogy miképpen is tanúja Péter Krisztus szenvedésének. Úgy, hogy elhívásával vállalta a Krisztus sorsában való részesedést ebben a világban. És ő már azt is tapasztalta, hogy a keresztyének életében igenis lehet az Úr akarata a szenvedés, ahogy írta is korábban:
Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata.[3]
Azt jelenti ez, hogy ha arcul ütnek jobb felől és te nem állsz bosszút magadért, hanem oda tudod tartani a másik arcodat, akkor Krisztus szenvedésének tanúja lettél. Annak a szenvedésnek a tanúja, amelyik ezt önként vállalta, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Péter így is Krisztus szenvedésének tanúja és ebben nyer értelmet az, amit Jézus a Hegyi Beszédben tanított:
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.[4]
A Krisztus szenvedéséről szóló tanúságtétel a presbitertárstól arra tanít, hogy ez a tanúságtétel a felelősségünk.
Eljövendő dicsőségének részese
Péter úgy fogalmaz: Krisztus jövőben megjelenő dicsőségének részese. Krisztus teljes dicsősége még rejtett mind a világ, mind a hívők előtt.
Péter számára ez a dicsőség egyszer már megjelent a megdicsőülés hegyén, amikor Krisztust abban a dicsőségben látta, fényben és ragyogásban, ami a sajátja, amiért méltó az imádatra és a szolgálatra. Jézus ebbe a dicsőségbe tért vissza, amikor felment a mennybe. Ez a dicsőség azonban még nem látható a szemeink számára. Az jelenleg még csak a hit számára valóságos – de nem kevésbé valóságos, mintha látnánk. Egyszer azonban Krisztus dicsőségben tér vissza a világba övéiért, hogy teljességre juttassa uralmát. Pál apostol azt írta a kolossébelieknek:
Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.[5]
Péter tudja, hogy amikor ez bekövetkezik, akkor abban ő is részesülni fog, annak a megváltásnak az alapján, amit Krisztus elvégzett érte a kereszten. Amikor pedig társnak nevezi magát az apostol a gyülekezet vezetői és tagjai számára, akkor azzal is bátorítja őket, hogy ők nemcsak a szolgálatban és a felelősségben társak, hanem abban a dicsőségben is részestársak, amiben a visszatérő Krisztus megdicsőíti Egyházát.
Arra kér és arra bátorítja Péter a keresztyén vezetőket és testvéreket, hogy vállalják a felelősséget az egyházért. Nemcsak a tisztségviselőknek van felelőssége, az a teljes tagság felelőssége.
A felelősség hordozása
Ennek a felelősséghordozásnak a módját három ellentétpárban fogalmazza meg:
- Ne kényszerből, hanem önként.
- Ne haszonlesésből, hanem készségesen – azaz jóindulattal, jószándékkal.
- Ne hatalmaskodva, hanem példaképként.
Három figyelmeztetést hordoz ez: figyelmeztetést a restség, lustaság ellen, figyelmeztetést a kapzsiság ellen, figyelmeztetést a felfuvalkodottság ellen.
Ne kényszerből, hanem önként
Isten országában a szolgálat sohasem fakadhat kényszerből. Isten országának az a csodája, hogy annak polgáraiból valójában sohasem kell kikényszeríteni sem a felelősséghordozást, sem a szolgálatot. Ez persze nem megy könnyen, hiszen folyamatosan szembe kell szállnunk a saját testi késztetéseinkkel. Két nagy testi késztetést kell legyőzni itt.
Kényelem
Az egyik a kényelem. Nagyjából abból az indulatból fakadóan: miért én vállaljak felelősséget, szolgálatot vagy éppen adományt? Vállalja inkább más – akinek több ráérő ideje, több anyagi lehetősége van. Ez a kényelem a másikra várakozás – ha én nem vállalom a felelősség kényelmetlenségét, majd úgyis lesz, aki megcsinálja.
Talán még emlékszünk a régi patronos szódákra. A legtöbb családban az volt az egyezmény, hogy akinél kifogy a szóda, az megcsinálja a következő adagot. És akárhány családban jártam, mindig ismétlődtek azok a történetek, ahogy valaki a családból elmondta: „Valahogy mindig nálam fogy ki a szóda.” Az volt a módszer, hogy ha valaki szódát ivott és kényelmesebb volt az, hogy ne neki kelljen megcsinálni a következő adag szódavizet, akkor hagyott egy ujjnyit az alján, éppen csak annyit, hogy azt mondhassa: nem nálam fogyott ki. Így szépen rásózta az utána következőre. Mindig nagyon hálás vagyok, amikor valaki úgy vesz észre egy – akármilyen apró – szükséget és lehetőséget a gyülekezetben, hogy azután azt nem tolja másra, hanem egyből felelősséget vállal érte. Ilyen apró kövekből épül naggyá az Isten országa.
Félelem
De nem hagyhatjuk ki a félelmet sem – ami jelenleg éppen nem aktuális, de azért az Egyház életét végigkísérte. Újra csak emlékezzünk arra, hogy Péter az elkövetkező üldöztetésre készíti a gyülekezetet. Akkor amikor kifejezetten hátrányos a Krisztusról szóló tanúságtétel, a Krisztushoz való tartozás, akkor ez a felelősség még jobban felerősödik.
Ne haszonlesésből, hanem készségesen
Egyszer egy régi presbitertársat a fiatalkori barátai megkérdeztek arról, hogy miért vállalja ezt a presbiterséget, ha egyszer nem fizetnek érte. Azt tapasztalta, hogy ezek a régi barátok egyszerűen nem értették azt, hogy miért tesz bárki is bármit ha abból nem származik anyagi haszna.
Emlékszem, amikor a lelkiásztoromnak elmondtam, hogy Isten arra hívott, hogy teljes időben lelkipásztorként szolgáljam őt, egy négyszemközti beszélgetésben elmondta nekem, hogy amikor ő az elhívását kapta, akkor az volt az egyik belső kérdése önmagához: „Hajlandó vagyok-e akkor is hirdetni az evangéliumot, ha azért nem fizetést kapok, hanem nekem kell fizetni érte? És amikor eldőlt bennem, hogy még fizetni is hajlandó lennék érte, akkor erősödött meg bennem, hogy ez valóban Isten elhívása volt.” Elhittem neki, és ez engem is megerősített.
Nem hatalmaskodva, hanem példaképként
Péter megharcolta ennek az igazságát. Jézus elmondta, hogy az ő országának mások a hatalmi viszonyai, mint a világnak.
„Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”[6]
Nem egyszer látni azt, hogy a gyülekezetekben a kérdés a hatalom körül forog. Nehogy azt gondoljuk, hogy ez csak a tisztségviselőkre vonatkozik. Hányszor láttam már azt, hogy aki magát lelkileg előbbrevalónak vagy feljebbvalónak tartotta, elkezdett fölényeskedni, utasítgatni másokat – nemegyszer még a vezetők fölé is helyezve magát.
Péter egy egészen más utat tanult meg – a saját kárán is. Ez pedig a példaadás felelőssége. Jézus a farizeusokat kárhoztatva így fogalmazott:
Jaj nektek is, törvénytudók, mert megterhelitek az embereket elhordozhatatlan terhekkel, de magatok egyetlen ujjal sem érintitek azokat.[7]
Ahogy a felelősség nem lehet kényszer, így a kényszerítés sem lehet semmilyen formában uralkodó Isten gyermekei között. Azt érdemes elhinni, hogy a kevesebb önként és jóindulattal többet épít Isten országán, amikor valaki a személyes példájával jár elöl – akár a gyülekezetben, akár a világban Krisztus tanújaként – mint bármilyen kényszerítés; bármilyen erőszak a lelkiismereten. Amit nem a Szentlélek végez el egy emberben, hogy örömmel és önként adja magát a felelősségre, az nem építi, hanem rombolja az Isten országát.
Itt van előttünk a jó Pásztor példája, aki „életét adja a juhokért”, aki
Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.[8]
A motiváció
De mégis mi motiválja Isten gyermekét, ha nem a kényszer és a kényszerítés vagy éppen az anyagi haszon. Motiváltság, indíttatás nélkül hogyan lehetséges az, hogy az ember ne a testi késztetéseinek, hanem a Léleknek engedjen? Péter így fogalmazza meg ezt a motivációt:
És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját.
Egyetlen szóban megfogalmazva: a motiváció a jutalom. Amikor Krisztus eljövendő dicsősége megjelenik, dicsőségének koronájával koronázza meg azokat, akik önként és nem kényszerből, jóindulattal és nem haszonlesésből, példát mutatva és nem hatalmaskodva vállalták a felelősségüket Krisztus egyházáért és eljövendő mennyei királyságáért.
A Hegyi Beszédből most azokat az igeszakaszokat olvassuk napi igeként, amelyben Jézus arra tanít, hogy az igazságosságunkat ne úgy gyakoroljuk, hogy azzal az emberek előtt szerepeljünk: se az adakozásunk, se az imádkozásunk, se a böjtölésünk ne ilyen szereplésből történjen, mert akkor ezért megjutalmazhatnak az emberek, de a mennyei Atyánál akkor már ne várjunk jutalmat.
Szó sincs arról tehát, hogy az Atya nem készít jutalmat a követőinek. Jézus is megerősíti, hogy aki neki szolgál, azt megbecsüli az Atya. Ez a jutalom azonban nem földi dicsőségben és javakban, hanem mennyei dicsőségben és javakban ölt testet.
És bár felelősségünk a Krisztus testének építésében egyik nagy mozgatója az, hogy kimondhatatlanul hálásak vagyunk Krisztusnak azért az áldozatért, amivel megnyitotta számunkra a kegyelem trónjához vezető utat, kimondhatatlanul hálásak vagyunk azért, hogy annyira szeretett, hogy az életét adta azért, hogy a bűneink meg legyenek bocsátva, azt sem szégyelljük, hogy jutalmat várunk mennyből, a dicsőség hervadhatatlan koszorújának jutalmát.
Bátran magunk elé vehetjük Mózes példáját is, akiről azt mondja az Írás:
Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.[9]
De ugyanígy előttünk lehet Pál apostol példája is, aki így tesz bizonyságot:
Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.[10]
Az Egyház titka, hogy elsősorban a tagok önkéntes felelősségvállalásából él és épül. Nincs felelősség nélküli keresztyén, hiszen elhívásunk az, hogy magunk is Krisztus szenvedésének tanújává legyünk – ennek a felelősségnek a hűséges hordozása pedig a dicsőség hervadhatatlan koszorúját hozza el nekünk, amikor a mi jó és hű Főpásztorunk megjelenik.
Ámen.
[1] ApCsel 5:41
[2] ApCsel 9:15-16
[3] 1Pt 3:17
[4] Mt 5:10-12
[5] Kol 3:4
[6] Mt 20:25-28
[7] Lk 11:46
[8] Fil 2:6-8
[9] Zsid 11:25-26
[10] 2Kor 4:17-18