Lekció: Zsolt 24
Alapige: Mt 17:1-12
Énekek:
24 – Az Úr bír ez egész földdel
714 – Tehozzád jövünk már, Istenünk
794 – Jézus, te égi, szép
A mai üzenetünket azzal a kérdéssel kezdem: eltöltheti-e az ember szívét félelemmel valami jó, ami vele történt? Mert általában mitől szoktunk félni? Félni a rossz dolgoktól szoktunk. Félünk a szerencsétlenségektől, balesetektől, félünk a fájdalmaktól. Félünk attól, hogy elveszítsük azt, akit szeretünk. Félünk attól, hogy megbüntessenek bennünket, ha rosszat teszünk. Akkor is félünk a büntetéstől, ha elismerjük a büntetés jogosságát. Ennek ellenére rendszerint még azt sem szoktuk elismerni, vagy legalábbis mindig súlyosabbnak érezzük a büntetést, mint amit jogosnak érzünk magunkkal szemben.
De eltöltheti-e az ember szívét félelem akkor, amikor valami egészen különlegesen jó történik vele? A jó dolgoknak örülni szoktunk.
Ne beszéljünk ennyire talányokban. Jó dolog-e a mennyország? Én nem tudok jobbat elképzelni a mennyországnál. Jó dolog-e ennek a földi létnek a sivárságai, feszültségei és nehézségei között csak egy kicsit is belekóstolni a mennyországba? Mondjuk így belekerülni az Isten jelenlétébe. Erre már sokan nem tudnak mit mondani, mert el sem tudják képzelni azt hogyan lehet. Pedig az istentiszteletnek éppen az az egyik nagyszerű célja, hogy az ember úgy kerüljön bele az Isten jelenlétébe, hogy az életet egy teljesen megváltozott perspektívában lássa; és ebből a megváltozott perspektívából tudjon élni egy rendkívüli életet.
Sokszor az istentisztelet annyira megszokott rutinná vált és figyelünk mi annyi mindenre – milyen ruha van a másikon, hogy áll a lelkész gallérja, mi vár minket otthon – hogy elfelejtjük mi is a célja, vagy éppen csak a saját beszűkült problémáink foglalkoztatnak minket, hogy nem nyílnak meg előttünk Isten igazi távlatai az istentiszteleten; ezért tudjuk nehezen elképzelni azt, hogy az istentisztelet valódi istenélményt is nyújthat.
No de ha nem az istentiszteleten történne meg az, hogy egy kicsit belekóstolhatunk a menny teljes gyönyörébe – az vajon hogyan hatna ránk? Többek között erről is tanít minket az a bibliai történet, amelynek azt a címet adtam: Jézussal a hegyen. Máté evangéliumából olvasom Isten igéjét a 17. fejezetből.
1Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. 2És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. 3És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. 4Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” 5Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” 6Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. 7Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: „Keljetek fel, és ne féljetek!” 8Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.
9Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: „Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.” 10Erre megkérdezték tőle tanítványai: „Miért mondják akkor az írástudók, hogy Illésnek kell előbb eljönnie?” 11Ő így válaszolt: „Illés valóban eljön, és helyreállít mindent. 12Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak: így fog szenvedni tőlük az Emberfia is.”
Jézust látjuk a megdicsőülés hegyén három tanítvánnyal. Különleges jelenet ez, hiszen valami többletet lebbentett fel Jézus messiási titkából Péter, Jakab és János előtt, a legbelsőbb kör előtt. A történetünk azonban úgy kezdődik, hogy hat nap múlva. Ha olvasunk egy időmeghatározást a Szentírásban, mindenképpen érdemes megnézni, hogy mihez is viszonyít. Mert az sok érdekes dologról fellebbentheti a fátylat.
Hat nappal korábban ugyanis, mielőtt felmentek volna a hegyre, Jézus egy sokak előtt ma is homályos mondatot mondott: „Bizony, mondom néktek, hogy vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg a halált addig, amíg meg nem látják, hogy az Isten országa eljött hatalommal. [Mk 9:1]”
Ha csak önmagában nézzük ezt az igét, akkor bizony megzavarodhatunk. Vannak is olyanok, akik erre hivatkozva azt tanítják, hogy na ugye Jézusnak ez az úgynevezett jövendölése nem jött be, mert hát még mindig tart ez a világ, Jézus első tanítványai pedig, akik körülötte álltak mind meghaltak.
Pedig amilyen homályosnak tűnik ez az Ige önmagában, annyival világosabb az értelme, ha egyrészt tüzetesen megvizsgáljuk, hogy Jézus pontosan mit is mond; illetve hogy mikor is mondta.
Jézus egészen pontosan a következőket mondja:
„…vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg a halált addig, amíg meg nem látják, hogy az Isten országa eljött hatalommal.”
Nem azt mondja, hogy nem halnak meg addig, amíg vissza nem jön Jézus, (bár Máté fogalmazása erre utal inkább), hanem azt, hogy addig nem ízlelik meg a halált, amíg azt nem látják meg, hogy az Isten Országa már hatalommal el is jött. Hogy Istennek ez az országa itt van, működik, hat, megváltoztatja emberek életét – elvezeti őket hatalmával egy olyan életre, amely minden tekintetben rendkívüli, mert nem a bűn uralkodik, rajtuk, hanem Isten uralkodik rajtuk az ő kegyelmével.
Jézus itt egy számunkra múltbeli és nem egy jövőbeni eseményre utal. Tehát egyesek azt fogják meglátni, hogy hatalmával már jelen van az Isten Országa a világban. Az emberi-testi látás elől ez rejtve van, mert Jézus szolgai és nem dicsőséges formában jött el közénk. A szolgai forma elrejti a dicsőséges formát. Három tanítványt választott ki arra, hogy az Isten Országa benne megnyilvánuló dicsőségének még halála előtt tanúi legyenek, és tanúskodjanak róla egészen az idők végezetéig.
Nem is kellett sokáig várni, hogy ez bekövetkezzen. Hat nappal azután, hogy Péter megvallotta Krisztusba, mint Messiásba vetett hitét. Jézus maga mellé vette, és felvitte csak őket külön egy magas hegyre, amelynek a helye mind a mai napig ismeretlen.
És akkor Jézus elváltozott. Szavakkal csak annyit tud leírni a szentíró, hogy Jézus egy metamorfózison ment át, és ruhája olyan ragyogó fehér lett, amilyen fehéret ember nem tud előállítani. Azért emeltem ki külön az eredeti szöveg metamorfózis szavát, mert az az ókor nyelvén egy lényegi átalakulást jelent. Ugyanezzel a szóval fejezték ki a görög-római mitológiában, amikor egy ember állattá vagy növénnyé alakult át. Tehát Jézusnak itt az a mennyei állapota jelent meg, amilyenné feltámadása után lett, amilyen állapotában ő a mennybe ment. Egy rövid ideig a tanítványok nem a szolgai formában lévő Jézust látták, hanem a dicsőséges Urat, a megváltó Krisztust.
Ez ott és akkor félelmetes volt a számukra, de a hívő életük későbbi idejében komoly erősség és reménység a tanúságtétel megpróbáltatásai között. Ők látták az Urat szolgai formában és megdicsőült formában is, feltámadásának dicsőségében is. Erre épül az apostoli bizonyságtétel mind a mai napig. Annak a hitele, hogy a mi személyes találkozásunk Jézussal nem a hívők lelki fantazmagóriája, nem pszichomágia, amit a hívők bebeszélnek maguknak és egymásnak, az abban van, hogy a tanítványok látták az Urat szolgai formában is, dicsőséges formában is. Ennek a bizonyságtételnek az alapján tudhatjuk, hogy ő él és mi is találkozhatunk vele élő módon a szaván keresztül. Ő valóságosan van jelen életünkben, miután megkaptuk a Szentlélek ajándékát.
Mi is abból meríthetjük a reménységünket, hogy ők látták az Úr Krisztust – és abból nyerjük a bizonyosságunkat, hogy találkoztunk vele, hogy ők látták az Úr Krisztust megdicsőülten.
A világtörténelemben ez a látás csak a három tanítványnak adatott meg. Pálnak volt még egy ehhez hasonló találkozása, de abba három napra belevakult, és csak a Szentlélek vétele után nyerte vissza a látását, illetve utal még egy elragadtatásra a harmadik égig, de azt szeretném kiemelni, hogy még akkor sem látta minden tanítvány. Ez a látás nem is adatik meg a hívőknek csak az idők végén, amikor jön vissza Jézus hatalommal és dicsőséggel. De ha ez a látás nem is adatik meg most, de ez a hit megadatik. Azt mondja Jézus: „…boldogok, akik nem látnak és hisznek.”[Jn 20:29] És volt olyan hívő ember, aki ezt elhitte és boldoggá tette őt ez a hite. Így tett erről bizonyságot: „hitben járunk, nem látásban.”[2Kor 5:7] Pál nem félt ezt elhinni. Hiszed-e Uradat dicsőségesnek és hatalmasnak?
A dicsőségnek ez a látása sokkoló hatású volt a tanítványokra nézve. Péter azt mondja, hogy jó nekik ott lenni, pedig dehogy jó. A lelki sokk hatására szegény azt sem tudja mit beszél. De hát mi okozta ezt a súlyos sokkot? Egyrészt az, hogy olyannak látták Jézust, amilyen valójában, amikor nem szolgai formában van. Önmagában ez még nem lett volna sokkoló. Ugyanakkor viszont ebben a helyzetben saját magukat is olyannak látták, amilyenek valójában. A kettő kontrasztja a sokkoló. Jézus vakító fehérsége mellett bármit próbálunk meg fehérként felmutatni, az jó esetben is csak piszkosszükre lehet.
Márpedig, ha mi Istent Igéjéből olyannak ismerjük meg, amilyennek kijelentette magát, akkor saját magunk felől sem lehetnek kétségeink. Mindenki egészen addig hajtogatja magáról, hogy ő nem bűnös, amíg nem éli át hittel, hogy Isten szent és felséges Isten. Ha Istent nem szent és felséges Istennek látod, hanem pusztán kívánságautomatának, földi életbiztosításnak, magadat sem fogod jól látni.
De mi van akkor, amikor majd a valóban felséges Isten előtt kell állni? Amikor az igaz bíró előtt kell állni? Ha addig nem láttad meg magadat valójában, ott meg fogod látni és iszonyodni fogsz. A tanítványoknak ez a megrettenése mutatja azt, hogy mennyire nem lesz képes a bűnös ember mentegetőzni a szent Isten előtt. Csak egyetlen mentség lesz: aki átadta az életét Jézus Krisztusnak, annak ő lesz az egyedüli menedéke és mentsége. Senki másnak nem lesz mentsége. Maga az Ige mondja: „…nincs mentség… nincs különbség mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.”[Rm 6,22-23; vö. Jn 15,22, valamint Rm 1,20 és 2,1] Egyetlen esélye van minden embernek Isten előtt az ítéletkor – a befogadott Úr Jézus Krisztus.
Amikor jönnek lefelé a hegyről, Jézus most utoljára adja ki hallgatási parancsát. Ezt is csak ideiglenesen. A három tanítvány se értette még igazán, hogy mit látott, hogyan érthették volna azok, akik nem is látták ezeket az eseményeket? A feltámadásig teljesen érthetetlen lett volna – mert ez az esemény csak olyan volt, mint amikor a szellő egy pillanatra félrerántja a függönyt. Jézusnak előbb szenvednie kell. Jézusnak előbb meg kell halnia a bűneinkért. Azt sem értik a tanítványok – a feltámadást meg végképp nem értik. A feltámadásig nem beszélhettek róla, de az után szükséges volt, hogy elmondják, hogy ők látták dicsőségesnek azt az Urat, akit gyalázatban láttak a kereszten.
Nekünk is így kell látnunk Jézust – a gyalázatban meglátni, hogy miattunk történt mindaz. A dicsőségben meglátni, hogy ki is ő valójában. A mindenható Isten Fia, aki ül az Atya Isten jobbján, ahonnan eljön hatalommal és dicsőségben ítélni élőket és holtakat. Az pedig, aki a Jézusban való hitben Szentlelkét rátok árasztja [vö. 1Thessz 4:8 „Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szentlelkét is reátok árasztja.”], minden dicsőségét is rátok fogja árasztani, amelyet ti már hitből és félelem nélkül várhattok, ha az Úréi vagytok.
Ámen.
[1] Mk 9:1
[2] Jn 20:29
[3] 2Kor 5:7
[4] Rm 6,22-23; vö. Jn 15,22, valamint Rm 1,20 és 2,1
[5] vö. 1Thessz 4:8 „Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szentlelkét is reátok árasztja.”