Lekció: Rm 5:1-11

Alapige: Lk 15:11-32

Énekek:
343 – Ó, örök Isten! Ki Atyánk vagy nékünk
166 – Áldj meg minket, Úr Isten, a te jóvoltodból
165 – Irgalmazz, Úr Isten, immáron énnékem
714 – Tehozzád jövünk már, Istenünk
474 – Ó, irgalmas Isten

Katherine Ann Power radikális forradalmár volt, aki a csoportjával meg akarta dönteni az Egyesült Államok kormányát. Ahhoz, hogy ezt előkészítsék számtalan bűncselekményt követett el. Egy bankrablásnál az egyik társa a kiérkező rendőrjárőrt egy géppisztolysorozattal hátulról meggyilkolta, akinek felesége kilenc gyermekkel maradt özvegyen. Katherine Ann Powernek sikerült elmenekülnie és úgy bújkálnia, hogy 14 éven keresztül szerepelt az FBI által körözött 10 legkeresettebb személy listáján.

Oregon államba költözött és Alice Louise Metzinger néven teljesen új életet kezdett. Férjhez ment, született egy fia, híres séf lett belőle, a múltat mélyen eltemette. Szóval úgy tűnt sikerült megúsznia a bűncselekményeket és gyilkosságokat. Tizenhárom évvel később azonban depressziós lett, nem tudott aludni, öngyilkossági gondolatok kísértették. Mindenféle különösebb kiváltó ok nélkül egyszer csak felszínre tört a múlt és elkezdte gyötörni, teljesen beteggé tette. Egy idő után a terapeutájának a segítségével meghozta a döntést, feladta magát, mert érezte, hogy el fogja pusztítani a múlt terhe. A bíróságon a következő vallomást tette a rendőr halálával kapcsolatban:

A halála sokkolt, és meg kellett vizsgálnom a lelkiismeretemet és vállalnom kellett a teljes felelősséget minden cselekedetért, ami ehhez vezetett.

Azóta letöltötte a kiszabott büntetését, közben egyetemet végzett és most kétunokás nagymamaként Bostonban él.

1994-ben egy kivételes tehetségű énekesnő Friderika jelent meg a magyar könnyűzenében, akinek az első albuma nagy siker lett. Annyira nagy sikert aratott, hogy egyből őt nevezték az Eurovíziós dalfelsztiválra. A dal címe, amit ott énekelt: „Kinek mondjam el?” A dal refrénje így hangzik: „Kinek mondjam el vétkeimet, és a megbocsájtást kitől kérjem? Kinek mondjam el vétkeimet, Istenem?” – így énekelte meg emberi életünk legnagyobb problémáját, amivel azonban egyáltalán nem akarunk szembenézni.

John Bunyan főhőse a Zarándok útjában azért kezd el menekülni Romlás városából a mennyei város felé, mert súlyos teher nyomja a vállát, a bűneinek a terhe, amit sehogy sem tud letenni magától, bárhogy próbálja.

Ahogy haladunk előre az életben egyre több teher rakódik ránk, amelyek beteggé teszik az életünket, a kapcsolatainkat, nemegyszer súlyos tüneteket hoznak magukkal. Teljesen keserűvé tesznek minket. Sokszor nem is értjük mi a bajunk. De tényleg mi a bajunk?

Pál apostol amikor az úrvacsoráról tanítja a gyülekezetet nagyon komolyan a szívükre helyezi a következőt:

„Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.”

De itt még nem ér véget a gondolatmenet, mert így fejezi be:

„Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan.” [1Kor 11:27-30]

Vagyis a hitbeli erőtlenségeink, lelki, sőt még betegségeink mögött is állhat – az elnyomott, elfojtott meg nem vallott, és megbocsátást nem nyert bűn, amivel nem merünk szembenézni, nem tudunk mit kezdeni – igyekszünk magunk elől is elrejteni tudatunk mély bugyraiba, mintha nem lenne, aztán egyszer csak felszínre tör; vagy nem tör felszínre, mert sikeresen nyomjuk el, de emiatt erőtlenné teszi a hitünket, és valami lebénít a maga köteleivel.

Életünk számtalan – elsősorban lelki – bajából és erőtlenségéből pont azért nem tudunk meggyógyulni, mert nem látjuk be, hogy mit kezdjünk azokkal a terhekkel, amelyektől nem tudunk megszabadulni, ezért cipeljük azokat és úgy teszünk, mintha nem lennének – de azok nagyon is valóságosan vannak.

Mostantól kezdve az előttünk levő vasárnapokon a megbocsátás bibliai üzeneteit fogjuk megérteni. Olyan dolgokról lesz szó, hogy

• Miért van szükségünk bűnbocsánatra?
• Hogyan jutunk el a megbocsátáshoz?
• Mit tapasztal meg az az ember, akinek megbocsáttattak a bűnei?
• Mi történik akkor, amikor bennünket ért sérelem?
• Mi a tétje annak, hogy meg tudunk-e bocsátani vagy sem és mit tehetünk akkor, amikor nincs kedvünk, nem akarunk megbocsátani?

A mai alkalommal a megbocsátás alfájáról (és persze ómegájáról) szeretnék beszélni, aminek a Tékozló fiú címen ismert példázat lesz az alapigéje. A megbocsátó Atyánkról szól ma hozzánk az üzenet. Alapigénk: Lk 15:11-32)

Azután így folytatta: „Egy embernek volt két fia. ¹²A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. ¹³Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. ¹⁴Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. ¹⁵Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. ¹⁶Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.”

¹⁷„Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! ¹⁸Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. ¹⁹Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. ²⁰És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. ²¹A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. ²²Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! ²³Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, ²⁴mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.”

²⁵„Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. ²⁶Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. ²⁷Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. ²⁸Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. ²⁹Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. ³⁰Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. ³¹Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. ³²Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”

Ez a példázat a lehető legérzékletesebben mutatja be azt, hogy a legnagyobb távolságba vándorolva és legnagyobb mélységbe zuhanva is utol tud érni minket megbocsátó Atyánk szeretete és kegyelme. Ez adja meg annak a létjogosultságát és lehetőségét, hogy a bűnbocsánat gyógyító és életmegújító lehetőségéről egyáltalán beszéljünk.

Mindezt az atya képében és jellemében szemlélhetjük ebben a példázatban. Ez nekünk keresztyéneknek azt mondja el, hogy azért beszélhetünk egyáltalán a bűnbocsánatról, mert megbocsátó Atyánk van az égben.

Egy olyan Atyánk, aki kimondhatatlan szeretettel szeret minket és csak arra vár, hogy elénk futhasson, nyakunkba borulhasson, megcsókolhasson és ismét a fiának tudhasson minket. Ezzel mindent el is mondtam – de talán nem haragszotok meg érte, ha még egy kicsit jobban kibontom ennek a példázatnak az üzenetét ebből a nézőpontból. A példázat olyan mély rétegeivel rendelkezik Isten üzenetének, hogy ha egy igehirdető befejezett erről egy prédikációsorozatot, kezdhetné újra elölről; így arra kérlek, hogy ne kérjétek számon azt, amit várnátok, de mondtam el. Igyekezzetek abból meríteni, amit elmondok.

Ma én azt az atyát szeretném középpontba állítani, akit – hiszem – hogy maga Jézus is ennek a példázatnak a középpontjába állított, akinek a szeretete láthatatlanul elkísérte az elcsavargó fiút, és akinek a szeretete nap mint nap atyai ölelésébe vette az otthon maradt lázadót. Azt az atyát, aki minden fájdalmát elengedve tudott megbocsátani a szívébe tőrt döfő fiainak.

Nem is tartom a legjobbnak a hagyományos címét a példázatnak, jobban szeretek úgy gondolni rá, mint az „elveszett fiúk” példázatára.

Térjünk vissza az alapgondolatra: azért van lehetőségünk a bűnbocsánatra, mert megbocsátó Atyánk van. Ezt a következő három igazsággal szeretném megmutatni nektek.

1. A szerető és megbocsátó apa nem nyomja el a lázadást;
2. A kisebbik fiú a legnagyobb mélységben is szerető apaként tekint az apjára;
3. A megbocsátó apa elébe megy tékozló fiainak;

1. A szerető és megbocsátó apa nem nyomja el a lázadást

Az első, amit a példázatbeli apában megfigyelhetünk az az, hogy nem nyomja el a lázadást. A kisebbik fiú látványosan és radikálisan, az idősebbik fiú pedig csöndben, elfojtva és számítóan, de fellázad a szerető apa ellen.

Itt rögtön meg is állhatunk. Hát fel lehet lázadni a szeretet ellen? Nem a zsarnokok és elnyomók ellen szoktak az emberek fellázadni? Nem akkor, amikor már elviselhetetlen az elnyomás és az élet megnyomorítása? A Biblia és ezen belül ez a példázat azonban elmondja: igen, fel lehet lázadni a szeretet ellen is.

A bevezetőben említett Katherine Ann Power egy hétgyermekes katolikus családba született, katolikus iskolába járt. Mégsem az evangéliumi szeretet útját választotta.

Mi váltja ki a szeretet elleni lázadást? Az, hogy igazi szeretetben van korlátozás is. Az igazi szeretet miközben teljes mértékben tiszteletben tartja a másik szabadságát, ugyanakkor korlátoz is. Az a szeretet, ami nem korlátoz is, nem szeretet, hanem felületesség és felelőtlenség. A szeretet is állít korlátokat, de mindig ott, ahol a másikat védi vagy védeni akarja. Tudom, hogy mi emberek ebben sokszor követünk el hibát, vagy tévedünk – szülők esetleg túlkorlátozzák a gyermekeiket merő szeretetből; mások meg a szükséges korlátokat sem állítják fel, annyira összekeverik a szeretetet a kényeztetéssel. De Isten nem ilyen. Ő nagyon bölcsen állítja fel a korlátait és minden korlát a mi védelmünket és javunkat szolgálja.

Tudunk-e például így tekinteni Isten Törvényére, ezen belül pl. a Tízparancsolatra, mint a szeretet korlátaira?

Ezt is csak azért mondtam, mert rögtön láthatjuk: igen, a tökéletes szeretet ellen is fel lehet lázadni. Ez a lázadás történt meg Ádámban akkor, amikor Isten szerető korlátozását semmibe vették és az ördög sugallatára szakítottak a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből.

Így lázadtak fel ezek a fiúk az apjuk ellen ebben a példázatban. Az egyik úgy, hogy ki akart szabadulni annak a szeretetnek a korlátozó légköréből, idő előtt kikövetelve azt, ami csak az apa halála után járt volna; a másik pedig otthon maradva, eljátszva a jó fiút, de úgy, hogy az apa szeretete teljesen hidegen hagyta. Szolgálva kötelességből, mindenféle öröm és szeretet nélkül. Ez is lázadás, még ha elsőre nem is tűnik annak.

Ennek a szeretetnek ez a nagy titka és csodája. Korlátoz, de nem nyom el. Ez a szeretet korlát és nem ketrec. Figyelmeztet, de nem zár be. A korlát az, ami alatt át lehet bújni, vagy át lehet lépni rajta. A ketrec az, ami zsarnoki módon fogva tart. Az apa szeretete nem ilyen. Nem mondja azt lázadó fiának:

„Édes fiam, szó sem lehet róla, hogy elmenj, neked az a dolgod, hogy engedelmesen szót fogadj.” Vagy: „Igen, menni akarsz? Akkor felejtsd el az örökséget, nem vagy többé a fiam.” Szó sincs ilyesmiről. Itt az érthetetlen szeretet, amely korlátoz, de nem nyom el, nem zár rabságba. Amely képes elengedni a lázadót, még úgy is, hogy tudja: a romlásba és a pusztulásba indul. De elengedi, mert nem rabnak, hanem szabadnak szereti a fiát.

Olyan sokszor vádolja Istent az ember a természeti katasztrófákért, a háborúkért és éhínségekért. Isten tudta, hogyha az ember szakít a fáról, annak borzalmas lesz a következménye az egész emberiségre nézve. Testvérgyilkosság, környezetpusztítás és háborúk; válások, szexuális elfajzások, gyermekbántalmazások, rabszolgaság és elnyomás. Előre meg is mondta: ha szakítasz, meg kell halnod. Ha szakítasz, ha nem rám hallgatsz, akkor a pusztulás útjára lépsz, mindent tönkre teszel magad körül végül magad is meghalsz.

Az ember azonban inkább az ördög által felszított kívánságára hallgatott – és hallgat azóta is – inkább szakított a fáról. Az embernek adott föld, ami a bűneset előtt az Éden volt, a bűneset után is megmaradt az embernek, Isten a földet nem vette vissza, de ahogy a tékozló fiú elherdálta azt, amit az apától kapott, úgy herdálja és pusztítja az ember, amit Istentől kapott – és közben annyira elsötétedett az ember szíve, hogy saját bűneinek a következményeiért is Istent ülteti a vádlottak padjára. Most is folyamatosan lázadunk Isten ellen, és Isten nem nyomja el a lázadást, bár látja, hogy pusztítjuk önmagunkat és egymást.

De meg kell értenünk: megbocsátó és szerető Atyánk szabadnak szeret minket és nem rabnak, ezért bármennyire is fáj neki, de meghagyta nekünk annak a szabadságát is, hogy fellázadjunk a szeretete ellen. Hogy azután a lázadásunkba láthatatlanul mégis velünk legyen az ő szeretete.

2. A fiú a mélységben is apjának tekinti apját

Ezért szeretném nektek megmutatni, hogy az apának ez a szeretete nem egy erőtlen és tehetetlen szeretet. Hihetetlen ereje van ennek a szeretetnek. Fel lehet ellene lázadni, el lehet előle menekülni, semmibe lehet venni, el lehet tékozolni ennek a szeretetnek az ajándékait – de még a disznók vályújánál is utol tud érni. A disznók vályúja mellett is egyszer csak elkezdenek ennek a fiúnak a szívében visszhangozni apja szeretetének hangjai.

Szeretném, ha meg tudnánk jegyezni valamit. Amikor a tékozló fiú a disznók vályújánál éhezik, és akár még a disznóeledelt is megenné, de még az sem jut neki, akkor mit gondol végig magában? Azt mondja:

Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben …

Nagyon fontos: még mindig az apjának tekinti az apját. Fellázadt, elment messzire, lerázta magáról a szeretet köteleit – de még mindig apjaként gondol az apjára. Vagyis, még mindig tudja, hogy van egy apja … aki szereti. A szíve mélyén tudja.

Nyilván a nyomorúság és az éhség komoly kényszerítő erőt jelentett ahhoz, hogy úgy döntsön, hogy hazamegy: de az igazi lökést ez a gondolat adta meg: „az én apám”. Bármilyen távolra is mentem, bármilyen mélyre is jutottam, bármennyire is elszakadtam – „az én apám”. Ez indítja haza, ez az „én apám”, nem az éhség és nem a nyomorúság. Az éhség és nyomorúság rablóvá és gyilkossá is tehetné őt. De az, hogy a kitaszítottságban is úgy gondol az apjára, hogy „az én apám”, ez adja meg az igazi vonzerőt, indítja el visszafelé. Nincs benne direkt a szövegben, de ez a kifejezés „az én apám” mégis olyan egyértelműen mutatja: az apa nem haraggal, nem gyűlölettel, hanem szeretettel vált el a fiától.

Még erőteljesebbé válik ez az „én apám” kifejezés akkor, amikor az idősebb fiú vádját kell meghallgatnia ennek az apának. Az a fiú ugyanis nem szólítja „apám”-nak az apját. Ott volt mellette nap mint nap – és annyira megkeményedett vele szemben, hogy már nem is apjaként gondol rá, csak egy főnökként, egy zsarnokként. Ennek ellenére az apja őt is „fiam”-ként szólítja. Mert az apának nem számít, hogy a fiú apjaként tekint-e rá vagy sem, ő mindenképpen fiaként szereti.

Jézus egész egyszerűen azt üzeni és tanítja a számunkra, a mennyei Atya, a tőle való elszakítottságunkban is gyermekeinkét vár minket haza. A bűn mélységeiben és távolságában nem lehetünk benne abban a kiváltságban, hogy Isten gyermekeinek a megváltott és helyreállított életét éljük, de ha egyszer megértjük azt, hogy Isten szerető atyaként vár, akkor talán azt is elkezdjük sejteni, hogy milyen lehet otthon, az atyai házban, ahol még azután is szeretnek minket, hogy lázadtunk az ellen, aki szeret minket és tékozoltuk az ő szeretetét, visszaélve a tőle kapott ajándékokkal.

De sokszor éppen ez a problémánk. Hogy azt, aki gyermekként vár haza minket, mi még csak úgy sem tudjuk látni, mint a kisebbik fiú a disznók vályújánál; hanem csak úgy, mint az idősebb fiú, aki egy igazságtalan zsarnoknak tekintette az apját és nem szerető apának.

Nekünk embereknek pont az a bajunk, hogy Istenre úgy tudunk csak nézni, mint egy félelmetes ellenségre, akinek az igazsága elítél és kárhozatra vet, és nem úgy, mint szerető atyára, aki szeretetével éppen bűnünk legsúlyosabb következményétől, az örök és gyötrelmes haláltól akar megmenteni minket, helyreállítani abba a fiúi státuszba, amit talán soha nem ismertünk, mert ott az Édenben vesztettük el Ádámban, de ami után mégis öntudatlanul vágyunk.

És akkor megszólal Jézus és azt mondja az örökkévaló és mindenható Istenről, a világ Teremtőjéről, a tökéletes tisztaságú Úrról, az Igazság Fejedelméről – hogy ő annyira szeret, hogy minden lázadásunkat megbocsátja és hazavár minket. Csak el kell indulni hozzá. A mélységben és a távolságban is gondolhatsz rá úgy, hogy „az én apám”, hogy ne félj elindulni hozzá és keresni őt. Az apa szeretetébe való visszaút éppen ezzel kezdődik: „az én apám”, akinek meg sem érdemlem a szeretetét – de szeretete utol tud érni.

3. A megbocsátó apa elé megy elveszett fiainak

A harmadik, amiből láthatjuk, hogy Isten megbocsátó apánk, hogy a példázatbeli apa elé megy tékozló és lázadó fiainak. Mind a kettőnek.

Már messziről elé fut annak a fiúnak, aki a távolból és nyomorultan, a szívében tele bűnbánattal jön hazafelé. Látszik, hogy mennyire várta haza a fiát. Ő kezdi újra a kapcsolatot: mielőtt a fiú megszólalhatna, már a nyakába borult és megcsókolta őt az apja.

De elé megy a másik fiúnak is. Annak, aki nem hajlandó bemenni a házba és ünnepelni az öccse hazatérését. Elé megy, akkor is ha kemény és sértődött a szíve. Nem mondja, hogy ha megsértődött az ő baja, majd megbékül. És ez az elé megy – ez a kezdeményezett megbocsátás. Elé megy a kétségektől és bűnbánattól gyötört hazatérőnek. De elé megy a sértődöttségében, irigy gyűlöletének fogságában, és hazug önigazságában megkeményedő másik elveszettnek is.

Megbocsátó Atyánk tudja, mindig tudja, hogyan jöjjön elénk. Akkor is, ha félve, szorongva már-már megindulunk, meg akkor is, amikor karba tett kézzel, szemöldök-ráncolva félreállunk.

Ez az Apa jött elénk akkor is, amikor Jézusban emberré lett, hogy őbenne megbékéljen velünk. Jézus azért jött, hogy engesztelő áldozat legyen a bűneikért. Így jött elénk az Isten. Azt mondja Krisztusról az Írás, hogy az Atya már előre elhatározta, hogy Krisztus által a fiaivá fogad minket. Előre: mielőtt megszülettünk volna, mielőtt még bármi rosszat tettünk volna – pedig előre tudta, hogy fogunk; de ő előre elhatározta, hogy fiaivá fogad minket. Ennyire elénk jön a mi megbocsátó Atyánk …” [vö. Ef 1:5 „Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint,”]. A római levél 5. fejezetében pedig újra és újra megerősíti ezt a Szentlélek.

amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. … Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. … mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által. [Rm 5:6.8.12]

Amikor úgy érezzük, hogy agyonnyomnak azok a terhek, amelyek az engedetlenségeink, az istentelenségeink terhei és elindulunk Isten felé, hogy vegye le rólunk, akkor azzal kell szembesülnünk, hogy ő már sokkal előbb elénk jött, sőt szeretete láthatatlanul is kísért.

Aranymondás: Ef 1:5

„Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által …”