Lekció: Mt 18:21-27
Alapige: Zsolt 32
Énekek: 343. 166. 462. 627.
Tudjuk, hogy annak idején hányan kerültek adósságcsapdába azzal, hogy felvették a devizahitelt, és a gazdasági folyamatok miatt – bár folyamatosan fizették a törlesztőrészleteket – mégis magasabb lett a tartozásuk, mint akkor, amikor a hitelüket felvették. Idővel valamilyen adósságkönnyítésre nyílt lehetősége egyeseknek – de egyvalami nem történt meg: az adósságot vissza kellett fizetni. Az adósságát senkinek nem engedték el. Képzeljük el azt a fiktív helyzetet, hogy egy ilyen adós kap egy levelet a bankjától: „Kedves uram/asszonyom, a bank úgy döntött, hogy önnek a teljes tartozását elengedi, ezek után nem kell fizetnie semmit.”
Próbáljuk meg elképzelni a lelkiállapotát egy ilyen embernek. Azt hiszem leírhatatlan. Először el sem hinné, azt gondolná valaki tréfát űz vele. Ilyen nem történhet meg. De ahogy egyre inkább valósággá válik eluralkodna a túláradó öröm, a hihetetlen felszabadultság – nem nyom többé ez a teher. Vajon mit tesz? Hogyan ünnepli meg ezt a felszabadultságot? Vajon hányan ábrándoztak már arról, hogy de jó lenne, ha az a nyomasztó hitel csak úgy hip-hop eltűnne és többé nem jönne az a fránya csekk.
Jézus a megkapott bűnbocsánatot pontosan egy ehhez hasonló példázattal írja le: teljes adósságelengedés. Nem nyom többé a teher. Mert Isten bocsánata és kegyelme ilyen. Vajon mire vezet minket ez a jó hír?
Azok után, hogy a bűnbocsánattal kapcsolatban szó volt arról, hogy azért beszélhetünk egyáltalán róla, mert megbocsátó Atyánk van a mennyben, azért kell beszélnünk róla, mert a bűneink terhe lenyom és elválaszt Istentől, és beszéltünk arról, hogy a bűnbocsánathoz vezető út vagy ajtó a bűn megvallása Isten előtt, ma arról szeretnék beszélni, hogy mit él át az az ember, milyen az az ember, aki Istentől megkapta a bűnök bocsánatát, a teljes adósságelengedést. Alapigénk a Zsolt 32.
Dávid tanítókölteménye. Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság. Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben. (Szela.)
Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az ÚRnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem. (Szela.)
Ezért hozzád imádkozzék minden hívő, amíg megtalálhat. Ha nagy vizek áradnak is, nem érik el őt. Te vagy az oltalmam, megóvsz a bajtól, körülveszel a szabadulás örömével. (Szela.)
Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni szilajságát, másképpen nem közelít hozzád. Sok fájdalom éri a bűnöst, de aki bízik az ÚRban, azt ő szeretettel veszi körül. Örüljetek az ÚRnak, ujjongjatok, ti igazak! Vigadjatok mind, ti igaz szívűek!
Ez a zsoltár a bűn terhétől megszabadult ember éneke és tanító imádsága. Egy olyan emberé, aki az egyetlen lehetséges módon valóságosan megszabadult a bűnének nyomasztó lelki súlya és terhe alól: átélte azt, hogy a mindenható Isten könyörült rajta és megbocsátotta minden vétkét. Arról beszél, hogy mit élt át, hogy hova jutott.
Az egyházi hagyományban ezt a zsoltárt bűnbánati zsoltárként tartják számon, de valójában ez már a bűnbánaton túljutott, a bűnbocsánat örömét átélő, az Isten végtelen kegyelmében fürdő ember hálás és boldog bizonyságtétele. Egy ének, amely azt igyekszik megmutatni, hogy az az áldott és az a boldog ember, akit az Isten tisztára mosott, akit az Isten tisztának tekint. Ezek a mondatok adják vissza ennek a zsoltárnak a lényegi üzenetét.
Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság. … körülveszel a szabadulás örömével. … Örüljetek az ÚRnak, ujjongjatok, ti igazak! Vigadjatok mind, ti igaz szívűek!
Számára az istentisztelet már egy örömünnep, amelyben az Úrral találkozik, amelyben az Úr szavával betöltekezik és amelyen az Úr szabadítását ünnepli és erre hívja a jelenlévő hívőket is: ünnepeljétek az Úrnak ezt a szabadítását! Vigadjatok, énekeljetek mint Isten megváltott népe.
De hogyan is jutott idáig? Mert nem volt egyszerű az a lelki út, amit bejárt.
1. Dávid, a zsoltár írója
Tudjuk, hogy ki írta ezt a zsoltárt. Dávid király írta. Nem tudjuk pontosan mikor írta, de az biztosnak tűnik, hogy valamikor már a Betsabéval történt bűneset után. A Sámuel második könyvének 11-12. fejezetében olvashatjuk azt a szégyenteljes és véres történetet, amikor Dávid az egyik hűséges tisztjének a feleségét elcsábítja – vagy fordítva, de ez nem annyira lényeges –, majd amikor beérik a csábítás gyümölcse és az asszony teherbe esik, mindenféle cselt eszelnek ki, hogy elleplezzék tettüket. Miután ezek a kísérletek kudarcba fulladtak Dávid megölette a férjet. Dávid, amennyire lehetett, igyekezett eltussolni ezt a tettét. Szerette volna elfelejteni, de nem lehetett. Megszületett a gyermek, a lelke is nyugtalanította, végül Nátán próféta tette fel az i-re a pontot, amikor Isten jelenlétében leleplezte a király előtt a saját bűnét úgy, hogy a király akaratlanul a saját fejére mondott halálos ítéletet. Dávid ekkor összetört – és ennek az összetörésnek lett a gyümölcse a Biblia talán legmélyebb bűnbánati imádsága, egy a bűnei és az ítélet súlya alatt összetört ember őszinte bűnbánata, az 51. zsoltár. Az 51. zsoltár az Isten előtt leplezetlenül álló és összetört szívű ember imája, aki már semmilyen mentséget és magyarázatot nem keres a bűneire, mert tudja azt, hogy Isten előtt „minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha.”[1]
Dávid az 51. zsoltárban olyan őszintén vallotta meg a bűnét Isten előtt, amelyen keresztül át tudott lépni Isten bocsánatának világosságára. Erről a világosságról ad számot a mai zsoltárunk. A bűnbánat zsoltárában így imádkozik:
Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem! Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted.[2]
A bűnbocsánat zsoltárában pedig így
Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság. … Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az ÚRnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem. … Te vagy az oltalmam, megóvsz a bajtól, körülveszel a szabadulás örömével. … Örüljetek az ÚRnak, ujjongjatok, ti igazak! Vigadjatok mind, ti igaz szívűek!
Dávid átélte azt, hogy bűnének nyomasztó teljes súlya egyszerűen leesett róla. Amit ő próbált tenni, hogy megszabaduljon bűnének súlyától és következményétől, az mind kudarcot vallott: nem sikerült sem összeesküvéssel, sem másik bűnnel elfedezni a vétkét, az végül felszínre tört és napvilágra került és ítéletre vonta. A saját ítéletével és Isten ítéletével is szembe kellett néznie. Amikor azonban bűnével Isten elé állt, az Úr volt az, aki bocsánatával elfedezte a bűnét. A keserű és nagyon fájdalmas gyümölcsét még le kellett aratnia annak, amit vetett, mert a kisfia meghalt, de a szíve megtisztult és új életet kezdhetett.
2. A bűnbánathoz vezető út
Az idáig vezető út azonban egyáltalán nem volt könnyű. Dávid ugyanis nem akart a bűnével Isten elé állni. Ő maga vallja meg, hogy bizony próbálta elhallgatni, eltussolni, a lelke mélyére száműzni az esetet, mintha meg sem történt volna. Ez azonban lelkileg teljesen beteggé tette őt.
Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben.
Arról nem tudunk, hogy Dávid fizikailag is megbetegedett volna, bár az ahogy beszél azt is mutatja, hogy már nemcsak a lelki egészsége roppant meg. Az is biztos, hogy ha nem szabadul fel bűnének súlya alól, az fizikailag is tönkreteszi őt.
Dávid azt mondja, hogy lelkileg teljesen kiszáradt, amíg próbálta magában eltemetni borzalmas tettét. Mit is jelent ez a teljes lelki kiszáradás? Azt, hogy átélte, teljesen megszakadt a kapcsolata Istennel, már semmi örömet nem jelentett a számára az istentisztelet, nem találta örömét az Isten jelenlétében, az Ige semmitmondóvá és az igehallgatás teljesen örömtelenné vált a számára. A hívők közössége inkább taszította mint vonzotta. Egyáltalán nem szívesen ment az istentiszteletre – mert Istennel nem volt békessége. Erre mutat az, hogy a bűnbocsánatnak ez a zsoltára a hívők közösségében szakad fel, mint örömteli kiáltás. (Érdemes átgondolni, hogy sokszor mi lehet a valódi oka annak, ha nem szívesen megyünk istentiszteletre. A legtöbbször ugyanis nem a valódi okot fogalmazzuk meg.)
Ezeket is jó végiggondolni, akkor amikor úgy érezzük, hogy örömtelen és keserű a számunkra a Bibliát olvasni, mert nem nyílik ki az Ige, és Isten szíve, amikor vallásos kényszernek érezzük, és nem szeretünk együtt lenni az istentiszteleti közösségben a testvéreinkkel, amikor az istentisztelet inkább kötelesség mint öröm, és amikor csak lehet ürügyet találunk arra, hogy kihagyjuk. Amikor lelkileg kiszáradunk, vajon milyen teher nyomja a vállunkat, amit szeretnénk elnyomni, elfelejteni, magunkba temetni, önmagunk számára megmagyarázva igazolni?
Dávid és hozzá hasonlóan sok ember azt gondolta legjobb lenne az egészet valahogy elfelejteni anélkül, hogy szembe kelljen vele nézni. Isten azonban azt akarta, hogy szembenézzen a bűnével, szembenézzen önmagával és szembenézzen vele. És szeretetével nem hagyta, hogy úgy eltemesse bűnét, hogy az végül magával rántsa a kárhozatba. De ezt nagyon nehéz.
3. A bűnbánat nehézsége
3.1. A törvény áthágása – és a következménytől való félelem
De miért volt ez ennyire nehéz? Miért kellett hosszú hónapokig hallgatni? Dávid két dolgot világosan tudott. Az egyik az, hogy áthágta Istennek a 7. parancsolatát, ami úgy szól: „Ne paráználkodj!” Majd ezt úgy próbálta meg „korrigálni”, valójában eltussolni, hogy áthágta Istennek a 6. parancsolatát, ami úgy szól, hogy „Ne ölj!” És tkp. ezzel együtt az összes többit is. Ezzel a két dologgal Dávid, mint a választott nép tagja és királya nagyon is tisztában volt. Azt is tudta, hogy a törvény szerint ennek egyetlen jogos büntetése lehetséges, ez pedig a halál. A törvény következményével – úgy gondolom érthetően – nem mert szembenézni, ezért próbálta elnyomni, hátha nem lesz semmi következménye akkor, ha nem néz vele szembe.
3.2. A tekintélye az elvesztésének félelme
Ugyanakkor vezetőként azt is tudta, hogy ő Izráelnek egy olyan modellje, példaképe, egy olyan tekintélye, aki nem teheti meg, hogy nem vesz tudomást arról, amit tett, megvonja a vállát és azt mondja: én vagyok a király, azt csinálok, amit akarok. Ennyi erkölcsi érzéke volt Dávidnak. Ha már nem tudott tiszta maradni, akkor legalább igyekezett őrizni a látszatot. De a tekintélyét elveszíteni nem akarta.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a fejlett demokráciákban ez még mindig szempont lehet. Hogy az, aki politikai vezetőként akar tevékenykedni, vagy példaképként tekintenek rá, annak fontos ügyelnie a tisztességre – ami helyett azonban inkább a tisztesség látszatára ügyelnek. Igen, vezetőként fontos a feddhetetlenség. Ezért nem véletlen az, hogy a politikai ellenfelek rendszeresen azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan ássák alá a másik hitelét. Miért nem sajtóhír az, hogy Szabó János a sarokról csalja a feleségét, vagy az adót, esetleg korrupcióba keveredett? És miért sajtóhír az, ha ezt egy polgármester, parlamenti képviselő, miniszter, vagy más vezető teszi? Azért, mert tudják, hogy ennek még mindig van valamilyen súlya. Hiszen hogyan lesz hűséges a választóihoz, azokhoz, akiket képviselnie kell egy olyan ember, aki nem hűséges a feleségéhez. Naná, hogy ha már nem tud, vagy nem akar tisztességes lenni, akkor legalább próbál annak látszani. Így azonban nem lehet eljutni a bűnbánatra és a megújulásra.
Dávid is ezt az utat próbálta járni, de egyszer csak kiderült, hogy bizony a király is meztelen. Ugyanolyan meztelen Isten előtt mint bárki más. Isten előtt az égvilágon semmiféle előnyt nem jelent, hogy ő kiválasztott és felkent király.
Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.[3]
Dávid végül rájött: a tekintélye semmi, ő valójában egy meztelen király, akinek számot kell adnia a legvégső tekintély előtt. Ide eljutni azonban nem könnyű.
3.3. A kegyelem elképzelhetetlensége
A harmadik, ami olyan nehézzé tette az őszinte és tiszta bűnbánatot az a kegyelem elképzelhetetlensége. Dávid el sem tudta képzelni azt, hogy egy ennyire súlyos bűn terhétől megszabadulhatna. Ő is úgy gondolta, hogy vannak olyan bűnök, amire még lehet, hogy van bocsánat és vannak olyan bűnök, amire már nincs. Azt élte át, hogy Isten keze ránehezedett – „Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed”; – ebből azt a következtetést vonta le. Erre a bűnére már nincs bocsánat. És egyre jobban száradt ki lelkileg, egyre erőtlenebbé vált, és minél jobban próbálta elnyomni, annál jobban gyötörte.
Végül azt kellett megértenie: Isten ezt a fájdalmat nem haragból okozta a számra, hanem szeretetből. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem haragszik a bűn miatt. Pál világosan írja, hogy Isten haragszik a bűn miatt, ezt nem tompíthatjuk el.
Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.[4]
De amikor Isten keze ránehezedik a bűnösökre, akkor bár haragjából kapunk némi kóstolót – mert ez még nem Isten haragjának teljes súlya – de sokkal fontosabb, hogy megértsük: ez a fájdalom még mindig Isten gyógyító szeretetének a fájdalma. Dávid megértette: ettől a tehertől csak egy módon szabadulhat: hogy elhiszi az elképzelhetetlent: a kegyelmes Isten kegyelme még erre a bűnre is ad megoldást és bocsánatot. Elhiszi, hogy a tékozló fiú is hazatérhet az atyai házba, elhiszi, hogy a király elengedi a tízezer talentumos adósságot. Elhiszi az elképzelhetetlent, amit mindenki, ő is lehetetlennek gondolt.
És azt mondja: hogy lehettem ennyire ostoba! De ha már én ennyire ostoba voltam, és cipeltem a bűnöm terhét megoldatlanul, ami miatt elveszítettem az örömömet, az életkedvemet, az Istennel való közösségemet, az istentisztelet örömét, az Isten Igéjének erejét – legalább ti ne legyetek ennyire ostobák. Van egy rövidebb út. Nem kell hónapokig, évekig hordozni a terhet, oda kell menni Istenhez leplezetlenül, megvallani amit elkövettél és elfogadni: Isten megbocsátott mindezekért. Ne legyetek olyan ostobák mint a szamarak, az öszvérek vagy a lovak, amelyeknek fájdalmat kell okozni, hogy engedelmeskedjenek. Van egy rövidebb út – higgyétek el. A bűnbánat fájdalmát nem spórolhatjátok meg, az Isten előtti leplezetlenséget nem kerülhetitek ki; de Isten rátok nehezedő kezét elkerülhetitek, mert aki megbízik az Úrban, hogy ő megbocsátó és irgalmas Úr, azt szeretettel veszi körül.
4. A gyülekezet öröme
Dávid ezt az örömét osztja meg a gyülekezettel. Abban bízik, hogy a gyülekezet egy ilyen örömteli közösség. Ezért tanítja őket. Ezért szólítja fel örömre őket. Ez is elgondolkoztatott. Vajon Dávid miért tartja ezt olyan fontosnak, hogy megossza a gyülekezettel? Azért, mert már nemcsak magát látta. Látta azt is, hogyha a gyülekezetben a többiek is azzal küszködnek mint ő, akkor teljesen örömtelen és üres lesz az istentisztelet. Nincs egy szeretetteljes mosoly, nincs egy bátorító köszöntés és kézfogás, nincs nevetés, nincs ünneplés. Gyászos és örömtelen az éneklés, inkább csak liturgiai elem, mint a felszabadultak hála- és öröméneke. És Dávid azt mondja: hát ilyen nem lehet egy istentisztelet. Annak felszabadult örömnek kell lennie, hiszen a kegyelem Istenének üzenetét vesszük, a megváltás ajándékáért az Urat ünnepeljük. És mégis hányszor ráncoljuk össze a homlokunkat akkor, ha valakiből felszakad az örömnek az éneke, tapsa, hálateli kiáltása. Mert örülni nem illik. – Vagy azért nem illik, mert még mindig olyan terheket hordozunk, amitől nem hisszük el, hogy szabadok lehetünk? Még mindig cipeljük – és közben úgy teszünk, mintha nem lenne. Így persze, hogy nem lehetünk szabadok, lelkileg kiszáradunk és ezt tesszük normává.
Nehéz az út, de nincs más.
5. Ahol leoldódnak a terhek
De Dávid honnan tudta, hogy Isten teljesen megtisztította őt a bűnéből, ami miatt teljesen úgy gondolhatott magára, mint egy igaz emberre, aki másoknak is mutathatta erre az örömre és szabadságra vezető utat? Ne felejtsük el, hogy Dávid nem csak király volt, hanem a Szentírás szerint próféta is[5]. Ő tudta, hogy ezeket a terheket ő letenni sem tudja – de van, aki leveszi róla.
Egy barátommal beszélgettem, akinek a szívét nagyon megtalálta a kegyelem üzenete. Elmondta, hogy kezd megnyílni előtte Isten kegyelmének világa. De még mindig nem tudja, hogy mit kezdjen a bűneivel.
Megszólítja az evangélium, de a teher még mindig ott van a vállán. Egy történetet mondtam el neki John Bunyan nagy klasszikusából a „Zarándok útjából”. Ahogy főhőse Keresztyén, Romlás városából hatalmas terhével a vállán nem tud nyugodni és Evangélista útmutatására elindul a Mennyei Város felé. De a teher még mindig ott van a vállán és sehogy sem tudja letenni. Egyszerűen nem tud megszabadulni tőle. Sokáig megy ezzel a teherrel és szenved tőle. Egyszer azonban történik valami – innen a regényből szeretnék idézni.
„Láttam azután álmomban, hogy az út, amelyen Keresztyénnek járnia kellett, mindkétfelől fallal volt szegélyezve. E falat Szabadításnak nevezték[6]. Ezen az úton iparkodott Keresztyén előre, a hátán levő teher miatt nagy erőfeszítések árán.
Így haladva egy magaslathoz ért, amelyen kereszt állott, s kissé lejjebb egy sírüreg volt. Most láttam álmomban, hogy mihelyt Keresztyén a kereszthez eljutott, terhe leoldódott a válláról, lehullt a hátáról, gurulni kezdett s gurult a sír szájáig, melybe belezuhant, s nem láttam többé.
Keresztyén boldog volt, arca felderült, s örömtől eltelve kiáltott fel: „Békességet szerzett nekem szenvedésével, és életet halálával!” Azután mintha gyökeret vert volna lába, megállt és ámult-bámult, mert csodálkozásba ejtette az, hogy a kereszt látása szabadította meg őt terhétől. … Keresztyén ujjongott örömében, és énekelve folytatta útját:
Bűn terhétől roskadozva jöttem,
S eddig nem volt senki körülöttem,
Ki búmon enyhítsen. – Milyen hely ez?!
Innen visz az út üdvösségemhez?
Lehetek végre terhemtől szabad
S mi rám kötözte, itt mind szétszakad?
– Légy áldott, Kereszt! S még inkább légyen
Az, kit helyettem ért a kín s szégyen!”[7]
Ámen.
[1] Ézs 64:5
[2] Zsolt 51:3-6
[3] Zsid 4:12
[4] Rm 1:18
[5] vö. Apcsel 2:29-30 „Atyámfiai, férfiak! Nyíltan megmondhatom nektek ősatyánkról, Dávidról, hogy meghalt, és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig. De próféta volt, és tudta, hogy az Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára;”
[6] Ézs 26:1 „Azon a napon ezt az éneket éneklik Júda országában: Erős városunk van: az ÚR kőfalat és bástyát állított védelmére.”
[7] 6. fejezet.