Lekció: Mt 18:21-27

Alapige: Mt 18:28-35

Énekek:
798 – Hűséged végtelen
65 – A Sionnak hegyén, Úr Isten
453 – Jézusom, ki árva
830 – Keresd az Istent, népem, keresd új utakon

„Isten megbocsát, én nem!” volt a címe annak az 1967-ben megjelent westernfilmnek, aminek filmtörténeti érdekessége, hogy Terence Hill és Bud Spencer ebben a filmben szerepeltek közösen főszereplőként a művésznevükön.

Filmcím. „Isten megbocsát, én nem!” Olyan keményen csattan ez a mondat. Lehet, hogy ebben a formában még soha nem hagyta el a szánkat ez a mondat, de vajon hányszor lehetne mégis ránk írni, vagy a hátunkra ragasztani: „Isten megbocsát, én nem!”

Két héttel ezelőtt és ma is a lekció annak a szolgának a példázata volt, aki teljesen reménytelenül eladósodott a királyával szemben. Olyan nagy mértékűre nőtt az adóssága, hogy teljességgel lehetetlen volt, hogy kiegyenlítse az adósságát. A haladék kérése nem azt szolgálta, hogy összeszedi magát, és majd fizet, hanem pusztán csak azt, hogy az elkerülhetetlen véget valamennyire elodázza. Ő is tudta, hogy ezt az adósságot nem lesz képes megfizetni, és arra játszott, hátha húzhatja még egy kicsit az időt. A király azonban látta reménytelen helyzetét, a kétségbeesett állapotát és egyszerűen úgy döntött, hogy teljesen elengedi az adósságát. Egyetlen fillért sem kell visszafizetnie, teljesen megszabadul tőle.

De mit tesz ez az ember, aki ilyen tehertől megszabadult és kijön a király trónterméből ezzel az örömmel: „Nincs többé adósságom!” Ahogy jön kifelé a király elől, már biztos tervezgette, hogy mi mindent fog csinálni ebben a nagy szabadságában. Ekkor azonban meglátja egy szolgatársát, aki neki tartozik. És innen folytatom az előbb felolvasott szakaszt, és ez lesz az alapigénk: Mt 18:28-35

Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol! Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe vettette őt, amíg meg nem fizeti tartozását.

Amikor szolgatársai látták, hogy mi történt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad? Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának.”

Erre az emberre is rá lehetett volna ragasztani a címkét: „Isten megbocsát, én nem!” Vagy ha a példázat alakjait helyettesítjük be, akár így is fogalmazhatnánk: „A király bolond, de én nem!” Ha ő elengedte, az ő dolga, de én nem leszek ekkora bolond. Pedig a 100 dénár, ami önmagában azért nem is annyira kis összeg, azért össze sem hasonlítható a tízezer talentummal. Egyetlen talentum is sokszorosa a 100 dénárnak, nemhogy tízezer.

Egyértelmű, hogy Jézus ezt a példázatot a bűnbocsánatról mondta. Ez a példázat, egy kép arról, hogy milyen legyen annak a tanítványnak az élete, aki komolyan veszi azt az örömhírt, hogy Isten minden bűnét tökéletesen megbocsátotta, Jézusnak a kereszten kifolyt vére árán minden bűnéből tökéletesen megtisztította, és egy új örök életet ajándékozott neki.

1. Visszatekintés – Isten bocsánata felénk

Először szeretnék visszatekinteni a korábbi négy alkalomra, hogy abból kiindulva értsük meg ezt a természetes összefüggést: az a tanítvány, aki átélte Isten teljes bocsánatát, maga is átformálódik Isten bűnbocsánatot adó lelkületével.

1.1. Megbocsátó Atyánk van a mennyben

Ez a példázat is bemutatja azt a mennyei Atyát, aki megbocsátó szívvel fordul felénk. Ugyanúgy, ahogy tékozló fiú apja. Azt láttuk meg, hogy ez az egyetlen ok, amiért beszélhetünk bűnbocsánatról.

A tékozló fiú apja, és a számadást tartó király ugyanaz a személy. Az élő és mindenható Isten. Komolyan kell vennünk azt, hogy eljön az idő, amikor Isten maga elé állít és számot kell vetni vele az életünkről. Ez akkor is így lesz, ha ezt hisszük és akkor is, ha nem. Ennek a számadásnak van fenyegető éle. A szolga felé is volt egy fenyegető éle, hiszen adóssága volt. Ráadásul olyan adóssága, amit képtelen volt megfizetni. A király kétféleképpen dönthetett volna: az egyik döntése lehetett volna az, hogy azonnal és mindenképpen igazságot szolgáltat. Ha már nem tudja behajtani a neki visszajáró tartozást, akkor legalább királyként igazságot szolgáltat, hogy a többiek is tanuljanak az esetből. Rideg és kegyetlen lenne ebben a formában, de azt nem mondhatjuk, hogy igazságtalan. Nagyon is igazságos, bármilyen rideg és kegyetlen. Ugyanis az adósságot meg kell adni! Ez egy vastörvény. Először ebbe az irányba indul a történet:

„Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és fizessen.”

Itt azonban vesz egy fordulatot a történet, mivel a szolga leborul, és az adósságát elismerve, haladékot kér a királytól. Elengedést nem mer kérni, ennek a világnak a rendszerében, amiben élünk, ez teljességgel elképzelhetetlen.

A király azonban a másik döntést hozta meg. Nem a rideg igazságszolgáltatás, hanem a kegyelem döntését. Tudja, hogy a haladékkal nem csökkenni fog az adósság, hanem növekedni, ezért szerető szívéből fakadóan megszánja a szolgáját és egyetlen döntéssel felszabadítja terhének súlya alól és elengedi a teljes tartozást. Ezzel gyakorlatilag magára vállalva szolgájának teljes adósságát, hiszen ha nem kéri vissza, akkor gyakorlatilag ő egyenlíti ki a teljes tartozást. Olyan nincs, hogy valaki ne fizesse ki a tartozást. Ha valaki elengedi másnak a tartozását, akkor azt ő maga fizette ki.

Ezt tette a mi megbocsátó mennyei Atyánk, amikor a kereszten Jézust büntette meg a bűneink miatt. Jézusban Isten átvállalta a mi teljes adósságunkat, akkor amikor feláldozta magát a kereszten. Ilyen megbocsátó Atyánk van a mennyben. És ezért nem kell neki számot adnunk egyetlen hiába kimondott szóért, egyetlen okozott fájdalomért, egyetlen gonosz és lázadó gondolatért sem. Ez egy olyan alapigazság és alaphír, amit nem lehet elégszer, és nem lehet túl sokszor mondani.

1.2. A bűnbocsánatról a bűn miatt kell beszélnünk

Ugyancsak bemutatja ez a példázat, hogy a bűnbocsánatról a bűn miatt kell beszélnünk. Ez a tartozás a királynak, azt a tartozást fejezi ki, amivel a bűneink miatt Istennek tartozunk. Azt is megmutatja ez a példázat, hogy olyan mértékű ez a tartozás, hogy ha a mai naptól megpróbálnánk mindent jóvátenni, nem lennénk rá képesek egész életünkben. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy azért sem vagyunk rá képesek, mert a bűnös természetünk miatt nemhogy törleszteni nem tudunk, hanem csak tovább és tovább halmozzuk ezt az adósságot, ahogy hitvallásunk is megfogalmazza: „napról napra szaporítjuk a bűnt”. Mert hányszor kell megküzdenünk azzal, hogy szeretnénk a jót tenni, mondani és gondolni, de minden cselekedetünk mérhetetlen önzésünkről árulkodik, és milyen könnyen tanyát vernek bennünk a szentségtelen és gonosz gondolatok is. Ezt különösen azok érzik át igazán, akik őszinte szívvel törekednének szent életre, és újra és újra saját természetük korlátaiba ütköznek. Mi az, ami ettől megszabadít? Egyedül az a kegyelem, ami nemcsak megbocsátja a bűnt, hanem amelyik a természetünket is megújítja, valóságos igazságban és szentségben tudjunk élni, ahogy azt Isten eltervezte és nekünk adja.

Tehát hatalmas Istenünk van a mennyben, aki számonkéri a bűneinket; de megbocsátó Isten is, aki a legnagyobb örömmel és szánakozó szeretettel veszi le rólunk azt a hatalma terhet, amit a bűneink miatti adósság jelent a számunkra.

1.3. A szabadság öröme

Amikor ezt átéljük, akkor ujjong fel a szívünk – ahogy azt a 32. zsoltárban hallottuk – a bűnbocsánat örömével teli életre. Akiket nem nyom ez a teher, ezzel az örömmel tudnak élni; a hívők életének öröme ebből a bűnbocsánatból fakad.

De fakad valami más is. A folytatásban erről szeretnék beszélni.

2. Miért kell megbocsátani?

A példázat indirekt módon azt mutatja be nekünk, hogy a bűnbocsánatot nyert szív, maga is megbocsátóvá válik. De miért is? Miért következik Isten felénk irányuló bocsánatából az, hogy mi is megbocsátunk azoknak, akik vétkeztek velünk szemben? Akik megsértettek, fájdalmat vagy kárt okoztak? De hadd tegyem fel így is a kérdést, mert a példázat egész egyszerűen követelményként állítja mindezt elénk: miért kell megbocsátanunk másoknak? Azoknak, akik elrabolták a jó hírünket, a társunk szeretetét, akik elárultak, becsaptak minket és árulásukkal szenvedést okoztak nekünk? Ebből a példázatból három választ szeretnék ma kiemelni.

2.1. Így hasonlítunk mennyei Atyánkra

Az első válasz így hangzik: azért kell megbocsátani, mert így válunk hasonlókká mennyei Atyánkhoz. Az a gyermek, aki szereti az apját, mintaként is tekint rá, hasonlítani is akar hozzá, és ott van a szívében a vágy, hogy az apja büszke is lehessen rá. Ennek a gyermeki vágynak nem tud minden földi apa megfelelni, de mennyivel inkább meg tud felelni mennyei Atyánk. A példázat királya nagyon határozottan rákérdez a szolgánál:

„Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad?”

Az evangélium egyik legbátorítóbb üzenete a számunkra az, hogy a bűntől eltorzult életünket Isten úgy állítja helyre, hogy Fiának irgalmas, engedelmes és szent természetét formálja ki bennünk. A Szentlélek olyanná formál, mint Jézust. Napról-napra és egyre inkább. Jézus pedig annyira hasonlított a mennyei Atyára, hogy azt mondta: „aki engem lát, az látja az Atyát.” [Jn 14:9] Ehhez kell elkérni mindennap azt a lelket, aki Jézus Krisztus természetét formálja bennünk. Mi nem tudunk olyanná lenni, mint Jézus, de ahogy Jézus ereje és szeretete beárad az életünkbe, az új életünk egyre jobban megerősödik bennünk.

2.2. Így tesszük élhetőbbé a világot

A második válasz így hangzik: azért kell gyakorolni a megbocsátást, mert így tesszük élhetőbbé a világot. Megbocsátás nélkül a világ egy borzalmas, kegyetlen és rideg hely. Megbocsátás nélkül csak a számonkérés, a bosszú és az erőszak jellemzi a világot, ahol mindenki meg van győződve a maga igazáról és azt akár tűzzel-vassal, fegyverrel és vérrel is be fogja hajtani a másikon. Egy olyan világ ez, ahol végül annak van igaza, ahol több az erő, a fegyver, aki kegyetlenebbül tud fordulni a másik felé. Miután a szolga megkapta a teljes elengedést és be akarja hajtani a tartozását a szolgatársán, mi tesz? Azzal kezdte a számonkérést, hogy megragadta és fojtogatni kezdte. Nagyon jól ábrázolja azt, hogy milyenné is tettük mi a világot. Olyanná, amelyben Káin irigységből megöli Ábelt, és amelyben már nem sokkal később Lámek, Káin szépunokája már azt mondja:

„Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért!” [1Móz 4:23-24]

Lámek mire hivatkozik? Arra, hogy igazságot szolgáltat. Kegyetlen, rideg és halálos igazság. Ha megütnek, ölök. Ha megszólnak, nem hagyom magam.

Egy valami hoz ebbe a világba változást – ez pedig az a kegyelem, amely megállítja az igazságnak álcázott bosszú törvényét. Erre csak a kegyelem képes, és az a bocsánat, amelyet Isten beárasztott a világba. Az teszi élhetőbbé – még mindig valamennyire élhetőbbé – a világot, ha az az ember, akinek fájdalma van, akinek sérelme van, felnéz az Istenre és azt mondja: „Uram, én sokkal nagyobb fájdalmat okoztam neked, hiszen a Fiad szenvedett értem, Uram nekem sokkal többet engedtél el. Nem kérted rajtam számon a te fájdalmadat és nem kérted számon az én tartozásomat. Bocsáss meg nekik, és én is megbocsátok, mert nem tudják mit tettek.”

Gondold végig: milyen világban szeretnél élni? Olyanban, ahol mindig mindenki számon kér mindent és akkor soha véget nem ér a számon kérés; vagy olyanban ahol egyszer csak megáll a számonkérés és felragyog a kegyelem? Ebből a világból egy kis kóstoló a gyülekezet, ahol Krisztust szeretik és követik.

Gondoljuk csak meg a saját családi perpatvarainkat – most ne is gondoljunk másra. Milyen az, amikor „haragszom rád”-ot játsszunk? Amikor csak azért is haragszom, és minél jobban szenved ettől a másik, annál jobban esik? Lehet így élni?… Meddig? A legbiztosabb útja annak, hogy tönkretegyük a szeretetkapcsolatainkat az, ha őrizgetjük a sérelmeinket és akkor dörgöljük oda a másiknak, amikor az neki a legjobban fáj. Szomorú, amikor egy férj vagy egy feleség, vagy egy szülő így akarja kordában tartani a másikat, és nem a megbocsátó szeretet kötelékével.

2.3. Ez bizonyítja, hogy Isten bocsánatában élünk

A harmadik válasz így hangzik: azért kell gyakorolni a megbocsátást mások felé, mert ez teszi bizonyossá mások számára is azt, hogy valóban Isten bocsánatát megtapasztalt és megélt tanítványokká lettünk. Nézzük meg a fordítottját. Miközben annak örülünk, hogy Isten minden bűnünket megbocsátotta és mi nem vagyunk hajlandók arra, hogy a saját sérelmeinket elengedjük mások felé, mit bizonyítunk ezzel? Azt, hogy Isten bocsánatának a lényegét egyáltalán nem értettük meg.

Kálvin ennek a példázatnak az üzenetét így magyarázza: „A természettől fogva veleszületett mindenkivel, hogy ki-ki azt akarja, hogy neki megbocsássanak: ha tehát valaki nem kap rögtön bocsánatot, azonnal azért panaszkodik, hogy szigorúan és embertelenül bánnak vele. Attól azonban, hogy maguk is ily elnézők legyenek másokkal szemben, nagyon is távol vannak azok, kik azt kívánják, hogy velük kegyesen bánjanak.”

Egy másik írásmagyarázó Michael Wilkins újszövetséges professzor pedig mindezt azzal egészíti ki: „Az az ember, aki nem tapasztalta meg Isten irgalmát és kegyelmét, bocsánatát sem fogja. Az első szolgához hasonlóan a bocsánatból meg akarja ragadni a személyes hasznát, de ezt csak felületesen teszi. A bocsánat nem fog áthatolni kemény és gonosz szívén, hogy átalakítsa őt. Így pedig végül az örök kárhoztatással fog szembesülni.”

És ennek a példázatnak a végső komoly figyelmeztetése ez: végül az első szolga nem szabadult meg az adósságától, holott a király eredetileg teljes elengedést hirdetett a számára. Ő azonban úgy akarta elfogadni a kegyelmet, hogy másokkal szemben az rideg igazság fegyverével fordult. Isten azonban kegyelme mellett is mindig megmarad igazságos Istennek, és pontosan azt fogja tenni azzal, aki nem bocsát meg, ahogyan ő tett másokkal. Isten minden irgalom és kegyelem csodálatos forrása, de a részünkről annak az elutasítása, hogy megbocsássunk másoknak, annak a bizonyítéka, hogy soha nem fogadtuk el igazán Isten bocsánatát.

Ha azt mondom, hogy „szabadulj meg az adósságodtól”, akkor ez nem csak azt jelenti, hogy kérj irgalmat és kegyelmet bűnbánattal önmagad számára, hanem azt is, hogy amit Istentől megkaptál, gyakorold a gyermeked, a társad, a testvéreid és embertársaid irányába – mert máskülönben adósságod visszaszáll rád.