Lekció: Mt 6:5-15

Alapige: Mt 6:12-13

Énekek:
8 – Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk
226 – Felséges Isten, nagy nevedet áldom
830 – Keresd az Istent, népem, keresd új utakon
291 – Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat

Mielőtt a mai üzenetünk megértésébe belekezdenénk röviden gondolkozzunk el azon, és egy képzeletbeli papírra írjuk fel azt, hogy ki az, akivel nem szeretnénk holnap találkozni a boltban? Ki az aki miatt rosszul érezzük magunkat a munkahelyünkön? De végiggondolhatjuk azt is, hogy ki az, akit ha meglátunk itt a templomban, máris sokkal nehezebb odafigyelnünk Istenre, vagy ha nem látjuk őt itt, akkor sokkal jobban érezzük magunkat. Ne kerüljük ki a kérdést, sajnos terhelik a keresztyén közösségeket ilyen bűnök is.

Amikor azt kérjük Istentől, hogy bocsássa meg a bűneinket, akkor azt várjuk tőle, hogy engedje el minden bűnünknek az örök és súlyos büntetését, amit jogosan érdemlünk. Amikor pedig beárad az életünkbe Isten bocsánatának az ereje, az valami csodálatos ajándék, és ha valóban átéljük, akkor az olyan örömmel tölt el minket, amilyen örömmel Dávidot töltötte el, amikor megírta a 32. zsoltárt.

A megbocsátás továbbélése azonban egy újabb kérdés. Sokszor úgy is kezeljük mint egy másik kérdést. Amikor mi sérülünk meg mások bűnei miatt, akkor rendszerint azt akarjuk, hogy az, aki megsértett bennünket, fizessen meg a tetteiért.

A mai alkalommal azt szeretném, ha megértenénk – mert Jézus is ezt akarja, hogy megértsük: a bűnbocsánat elfogadása és a bocsánat továbbélése az nem két külön kérdés, hanem egy. Erre tanít a Hegyi Beszédben, amikor az imádságra úgy tanít bennünket, hogy abba foglaljuk bele nemcsak a nekünk adott bocsánatért való könyörgést, hanem a bocsánat továbbélésének a szükségét is. Az Úr imádságából szeretném most kiemelni az erre vonatkozó kérést. Alapigénk a Mt 6:12-13

„és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; …”

1. A tanítványok imája

Ezt az imádságot sokszor nevezik az „Úr imájának”. (Az Úrtól tanult imádság rövidítése) Ez az elnevezés azonban így már nem pontos. Sokkal pontosabb lenne úgy nevezni, hogy a „tanítványok imája”. Vagy ha nagyon precízek akarunk lenni, akkor így fogalmazhatnánk: „A tanítványok Úrtól tanult imája”.

Miért? Pont a bűnbocsánatért mondott könyörgés miatt. Ebből az imádságból ugyanis, amit Jézus nekünk tanított, a mai alapigénket Jézusnak soha nem kellett imádkoznia. Biztos vagyok benne, hogy mint valóságos ember imádkozott az Atya nevének megszenteléséért, Isten Országa növekedéséért – hiszen egész élete ebbe az Országba hívogatással telt – az Atya akaratának megvalósulásáért a földön, mint gyermek biztos, hogy imádkozott mennyei Atyjának gondviseléséért, de azt soha nem kellett imádkoznia, hogy „bocsásd meg a vétkeimet és szabadíts meg a gonosztól”, mert benne nem volt bűn és nem volt benne olyan gonosz, amitől meg kellett volna szabadulnia.

Persze a kísértő folyamatosan kísértette őt is, aminek ellen kellett állnia, de a kísértő soha sem talált benne semmit, amivel elgáncsolhatta volna. Rajta nem uralkodott az a bűn, aminek az uralma alatt mi mindannyian megszületünk, és amitől meg kell szabadulnunk, ha örök életet akarunk.

Egyszer kérdezte tőlem valaki, hogy nem érti a Zsidóhoz írt levélben azt a mondatot, ami így szól:

„Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.” [Zsid 4:15]

Főleg ez a kifejezés zavarta, hogy „kivéve a bűnt”. A kérdésének a lényege az volt, hogyan lehet másmilyen kísértést is szenvedni, mint bűnre való kísértést. Akkor Jézust nem kísértette a bűn? De akkor mi kísértette őt? Örülök, ha valaki meg meri kérdezni azt, amit nem ért, mert az segít abban, hogy melyek azok a kérdések, amelyekre választ kell találni, vagy amelyekben jobban el kell mélyülni. Meg kellett néznünk, hogy hogyan igazít el ebben minket Isten Igéje – és nem volt mit tenni elő kellett venni az eredeti bibliai szöveget, ami egyébként rögtön rávilágított a vers igazi értelmére. Nyersen fordítva ugyanis a Zsid 4:15 így hangzik: „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben bűn nélkül.”

Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy Jézus az összes létező emberi kísértést átélte a bűnre, mivel azonban bűn nélkül élt, semmi helyet nem talált benne a kísértő, ezért minden kísértést bűn nélkül kiállt. Erre persze lehet azt mondani, hogy így könnyű (bár én nem így gondolom), de ne ebből a szempontból közelítsük, mert a Biblia sem ebből a szempontból közelíti meg. A Szentírás abból a szempontból közelít, hogy Jézus nagyon is jól ismeri a bűn erejét, meg tudja érteni a gyengeségeinket, tudja mennyire tehetetlenek vagyunk a bűneinkkel szemben, és főpapként az ő tökéletes szentségét kínálja nekünk, hogy magunk is győzhessünk a bennünket érő kísértésekkel szemben.

Az itt olvasható imádságmodell tehát elsősorban nem az „Úr imája”, hanem a „Tanítványok imája.”

2. Mindennapi szükséglet

Jézus ezt az egész imádságot úgy tanította a tanítványoknak, mint mindennapi imaszükségletet. Elsősorban nem úgy, hogy szó szerint csak ezt imádkozva ismételgetve gondoljuk azt, hogy ha ezt az imádságot elmondtuk, akkor letudtuk az imát. Hanem úgy, hogy mindennapi lelki szükségletünk az, hogy a szívünkben megszenteljük az Atyát, mindennapi lelki szükségletünk az, hogy vágyjunk Isten Országa után, mindennapi szükségletünk az akaratunk alárendelése az Atya akaratának – pont úgy, ahogy mindennapi szükségletünk a kenyér, az élelem. És a mindennapi lelki szükségleteink közé tartozik a bocsánat elkérése, és a bocsánat továbbéléséért mondott könyörgés is.

Jézus megtanít minket arra, hogy a bűnbocsánatban és a kegyelemben való élés abszolút olyan mindennapi szükségletünk, mint a kenyér. Igenis, Isten gyermekeiként is tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy bűnösök vagyunk.

De mit is értsünk ez alatt, amikor más helyeken a Szentírás mintha gyökeresen az ellenkezőjét állítaná? Sok helyen az újjászületett keresztyéneket a Szentírás nem bűnösöknek nevezi, hanem szenteknek, szeretetteknek [Vö. Kol 3:12 „Öltsetek tehát magatokra – mint Isten választottai, szentek és szeretettek – könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet.”] és drága gyermekeknek és örökösöknek [Vö. Rm 8:16-17 „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.”]. János apostol ezt mondja:

„Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. [1Jn 3:1]”

Ezek azért nagyon erős, bátorító és felszabadító kijelentések. Isten azt mondja nektek, hogy ha Jézus Krisztus kegyelme által éltek, akkor szentek, szeretettek, drága gyermekek és örökösök vagytok, és nem bűnösök.

Ugyanakkor Jézus mégis ezt tanította, hogy mindennapi imádságaink részei legyenek a bűnbocsánatért mondott ima. Ez néha nekem is okozott nehézséget. Megmondom miért.

Nem egyszer volt olyan napom, aminek a végén nem tudtam néven nevezni Isten előtt olyan bűnt, amit aznap elkövettem volna. Valóban nem vétkeztem volna? Isten gyermekeként akár még ez is lehetséges. Más napokon viszont meg egészen máshogy kellett Isten elé mennem, úgy ahogy a vámszedő: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.”

Meg vagyok arról győződve, hogy aki Krisztussal jár az életében a kegyelem örömteli győzelmeként élheti meg azt is, ha egy nap végén nem kell a vétkeikért bocsánatot kérnie. Most nem azokra gondolok, akik úgy felfuvalkodnak a bűneikben, hogy teljesen vakok rá; akik önigazak és nem hajlandók elismerni sem Isten sem emberek előtt a bűneiket.

Igenis bűnnek tartom és bánt, ha rámorgok a feleségemre, ha türelmetlen és haragos vagyok a gyerekeimmel, ha egy nehéz lelki vagy anyagi ügy aggodalmaskodással tölti el a szívemet, vagy ha gonoszat gondolok valakiről, vagy ha valaki felé nehéz a szívem az engem ért bántás miatt … és nyilván sok minden mást is mondhatnék, de nem akarlak botránkoztatni benneteket. De mégis van, amikor annak az örömét is megtapasztalhatom, hogy éppen a bennem élő Szentlélek miatt Isten igazságos és szigorú mércéje szerint sem tudok elősorolni semmit. Akkor vajon nem kell az imádságom részének lenni a „Tanítványok imájának” bűnbocsánatra vonatkozó része?

Még egyszer mondom, az egész imádság azt sugallja, hogy a mindennapi imáink legfontosabb mintájaként tanította ezt Jézus.

De ha szent vagyok és nem bűnös, és a kegyelem győzelmét tapasztalom, akkor akár el is hagyhatom ezt részt az imádságomból? Nem. De ha nem, akkor hogyan értsük mindezt?

Az első amivel tisztában kell lennünk Isten megszentelt életű gyermekeiként az, hogy milyen szellemi háttérből jöttünk. Ez az, ami nagyon megkülönböztet bennünket Jézustól. Jézus bűn nélkül született, mi bűnösnek születtünk. Erről soha sem szabad elfeledkeznünk és ez az, ami alázatban tart bennünket a kegyelem világában.

A második amivel tisztában kell lennünk, hogy a megigazításunk után, Isten megváltott és megszentelt gyermekeiként is megmarad bennünk a hajlandóság a bűnre, amit az elkövetett vétkeink igazolnak. Attól még Isten gyermekei és szentek maradunk, de ezzel az imádsággal „bocsásd meg vétkeinket … és ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”elismerjük és magunk számára is újra és újra megerősítjük ebben a kérésben, hogy választottságunk és szentségünk ellenére is megmaradt bennünk a hajlandóság a bűnre és rászorultságunk a kegyelemre. Igenis tisztában vagyok azzal, hogy

• még mindig hajlamos vagyok irigykedni;
• hajlamos vagyok aggodalmaskodni;
• hajlamos vagyok kívánsággal tekinteni egy csinos nőre vagy jó kiállású férfira
• megvan bennem a hajlam arra, hogy meglopjam Isten dicsőségét az életemmel
• és megvan bennem a hajlam arra, hogy igazságtalan legyek, – miközben magamat felmentem, addig másokat elítélek ugyanabban a vétekben. Nagyon is hajlamos vagyok arra, hogy míg magamnak kegyelmet igénylek, addig másokat az igazság mércéjével akarjak mérni minden irgalom és kegyelem nélkül.

Igenis szükségünk van a bűnbocsánatra, és hogy Isten szabadítson meg minden gonosztól. Szükségünk van erre az imádságra, hogy a kegyelem előtt alázatban tartson bennünket.

Egyedül a bűnbocsánat képes meggyógyítani az életünket és békességben tartani minket Istennel.

3. A gyógyulási folyamat

Az imádságban azonban nemcsak magunkról van szó, hanem másokról is. Ahogyan bűnbocsánatot igénylő és bűnbocsánatot nyert emberként másokhoz viszonyulok. Olyanokhoz, akik ellenem vétkeztek.

„bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;”

Annyira fontos ez, hogy Jézus az imádság tanítása után még erre a kérdésre külön visszatér és azt mondja:

„Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” [Mt 6:14]

Amit szeretnék most kiemelten hangsúlyozni az, hogy a bűnbocsánat – a bűnbocsánat átélése és továbbélése egy gyógyulási folyamat. Félreértjük Jézusnak a tanítását, ha ezt valamiféle törvényként akarjuk kezelni. Ha törvényként kezeljük, akkor mint a törvény minden más pontja határozottan elítél bennünket, hiszen nem vagyunk képesek megfelelni a törvény követelésének. Hiszen ha Isten valóban úgy bocsátaná meg a vétkeinket ahogyan mi megbocsátunk másoknak, akkor menthetetlenül nagy bajban vagyunk. Vagy nézzük meg ezt az üzenetet a másik végéről. Pál írja az efézusiaknak a következőt

„legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” [Ef 4:32]

A megbocsátásunk mércéje nem kevesebb mint Isten Krisztusban adott bocsánata. Ha ezt a mondatot ugyanúgy törvényként látjuk, akkor ugyanolyan bajban vagyunk. Elhordozhatatlan és megvalósíthatatlan követelésként nehezedik ránk. Akárhonnan is közelítsük meg, törvényként mélységesen elítél bennünket.

Ha törvényként értelmezzük ezeket a mondatokat úgy tűnik, mintha a mi megbocsátásunk feltétele lenne a kegyelemnek, akkor nem értjük meg a lényeget. Isten világossá tette azt, hogy nekünk feltétel nélkül bocsát meg. Ez azt jelenti, hogy Isten még azt sem támasztja feltételül a bocsánata elé, hogy mi megbocsássunk másoknak.

Itt térjünk vissza egy kicsit a Jézus által mondott klasszikus példázathoz. Amikor a király elengedte szolgájának a megfizethetetlenül sok, azt a bizonyos 10.000 talentum adósságát, nem támasztotta feltételül azt, hogy „De előbb engedd el azoknak az adósságát, akik neked tartoznak 100 dénárral, majd akkor én is elengedem neked a 10.000 talentumot.” Szó sem volt semmi ilyesmiről. Bajban vagy, menthetetlenül bajban, ezért megkönyörülök rajtad és nem kérem számon rajtad a jogos követelésemet. Ezután azonban csodálkozva láttuk, hogy az akinek 10.000 talentumot elengedtek, könyörtelenül behajtja a 100 dénárt másokon. Az a követelés is jogos volt, de ha a neki elengedtek fényében nézzük, akkor nagyon megváltozik a helyzet. Ez az ember a példázat képénél maradva ekkora adósságelengedés után sem gyógyult ki mérhetetlen önzéséből és kapzsiságából.

Ezért mondom azt, hogy elsősorban ne törvényt nézzük ebben az imádságban, hanem Isten gyógyító folyamatait, mert Isten a bocsánata elé nem támasztja feltételül mi bocsánatunkat. De meggyógyít minket az irgalom a mi irgalmatlanságunkból. Ehhez a gyógyító hatalomhoz fordulunk akkor, amikor azt mondjuk:

„bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;” [Mt 6:12]

Amikor a magunk számára Isten feltétlen kegyelmét igényeljük és ez a kegyelem nem árad át rajtunk keresztül mások felé, az beteggé tesz bennünket. Kegyetlenné, önzővé és keserűvé. Pont ez az, amiért nagyon sokszor bár kegyelmet hirdetünk a szánkkal, mégis hamis istenképet közvetítünk mások felé, mert a bocsánat továbbélésének hiánya miatt az emberek egy irgalmatlan Istennel találkoznak.

Hányszor voltam már fültanúja valamilyen formában a következő mondatnak: „Én megbocsátok, de Isten majd igazságosan ítél.” Ennél pöffeszkedőbb, nagyképűbb és szeretetlenebb mondatot keveset hallottam. Mit gondoltok miért? Mert ezzel nem kevesebbet állít az, aki ilyet mond, hogy ő irgalmasabb Istennél. Ez pedig akkora hazugság, hogy Isten valami mérhetetlen kegyelmének köszönhetően kész csoda, hogy nem nyílik meg alatta a föld, mint Kórah, Dátán és Abírám alatt.

A bocsánatunknak éppen hogy része az, hogy az ellenünk vétkezőnek úgy bocsátunk meg, hogy a számára is irgalmat kérünk Istentől. Nézzük meg, hogy Jézus hogyan imádkozott a kereszten!

• A változat: Atyám én megbocsátok nekik, de te ítéld meg őket igazságoddal!
• B Változat: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” [Lk 23:34]

Melyiket mondta Jézus? Az utóbbit. Ez a mintánk és egyben az erőforrásunk is. Ez gyógyít meg minket.

Mert a dédelgetett, hordozott harag és keserűség beteggé tesz minket. Megöli bennünk a szeretetet. És amikor azt kérjük Istentől, hogy bocsássa meg a bűneinket ahogyan mi is megbocsátjuk mások vétkeit akkor – ha őszintén mondjuk, nemcsak végigdaráljuk meggondolatlanul – azt valljuk meg, és arra emlékeztetjük magunkat, hogy gyógyulásra van szükségünk a kapcsolatainkban; gyógyulásra van szükségünk abban, hogy nem tudunk úgy megbocsátani, ahogyan Isten is megbocsátott nekünk a Krisztusban. Gyógyulásra van szükségünk jól megizmosodott önfelmentő kifogásainkból, amelyek időnként valahogy így fogalmazódnak meg

• túl mélyen sebzett meg ahhoz, hogy meg tudjak bocsátani;
• majd akkor megbocsátok neki, ha legalább annyit mond, hogy sajnálom;
• majd ha látom az életében a változást, akkor majd én is meggondolom, hogy megbocsássak neki;

Vajon Isten így fogad bennünket, amikor irgalomért és bocsánatért jövünk hozzá? Nem, hanem minden feltétel nélkül árasztja ránk irgalmát és bocsánatát. És a kegyelem igazi, mély átélésének a gyümölcse, az irgalomban való gyógyulás gyümölcse nem más és nem kevesebb, mint az irgalom továbbélése.

Hadd tegyem fel megint Jézus kérdését: „Akarsz-e meggyógyulni?” Akarsz-e meggyógyulni a fájdalmaidból, a szerzett sebeidből, a keserűségeidből – akkor engedd tovább magadon azt, ami rád áradt Isten kegyelméből úgy is, hogy a megbocsátást imádsággal elkezded:

bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól;”