Lekció: 2Kor 1:3-5

Alapige: Mt 14:13-21

Énekek:
66 – Örvendj, egész föld, az Istennek
166 – Áldj meg minket, Úr Isten, a te jóvoltodból
312 – Uram, a te igéd nekem
721 – Úr Jézus, nézz le rám

Mai hálaadó úrvacsorás istentiszteletünk alapigéje Jézus csodálatos kenyérszaporításának a története, amikor jóllakatott ötezer embert és a családtagjaikat. Alapigénk: Mt 14:13-21

¹³Amikor meghallotta ezt Jézus, eltávozott onnan hajón egy lakatlan helyre egyedül. Amikor meghallotta ezt a sokaság, gyalog követte őt a városokból. ¹⁴Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket.

¹⁵Amikor esteledett, odamentek hozzá tanítványai, és ezt mondták: Lakatlan ez a hely, és későre jár. Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak. ¹⁶Jézus azonban ezt mondta nekik: Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni! ¹⁷Ők így válaszoltak: Nincs itt egyebünk, csak öt kenyerünk és két halunk. ¹⁸Ő pedig ezt mondta: Hozzátok nekem ide azokat! ¹⁹Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a fűre, azután vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. ²⁰Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét tele kosárral. ²¹Aki pedig evett, mintegy ötezer férfi volt, az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva.

Az ember bármelyik evangélium olvasásával kezdi meg az ismerkedést a Bibliával és Jézus Krisztussal az egészen biztosan találkozik ezzel a történettel, mert mind a négy evangélista megírta azt a sajátos nézőpontjából. Ha egymás mellé állítjuk a négy beszámolót, akkor a következőkben egységes kép alakul erről a történetről (csak vázlatosan)

1. Jézus elutazott egy távolabbi vidékre a tanítványaival, de a Jézust követő és kereső sokaság utánament és megtalálta őt.
2. Jézus nem utasította el az őt kereső embereket, hanem foglalkozott velük. Foglalkozott a betegségeikkel és gyógyította őket, de hosszan tanította is őket az Isten országáról.
3. A tanítványok látják, hogy az emberek már kezdenek teljesen kimerülni, nincs ennivalójuk, a lakott területek távol vannak, ezért azt javasolják Jézusnak, hogy fejezze be a tanítást és küldje el őket, hogy tudjanak gondoskodni magukról.
4. Jézus azonban azt mondja a tanítványoknak, hogy ők gondoskodjanak ezekről az emberekről, amire a tanítványok megrökönyödve azt válaszolják, hogy ők erre képtelenek.
5. Jézus ekkor leültette az embereket a fűre, csoportokban és a rendelkezésére álló öt kenyeret és két halat megáldotta és elkezdte osztani a tanítványoknak, a tanítványok pedig továbbadták az embereknek.
6. Miközben Jézus törte és adta a kenyeret, az nem fogyott el úgy, hogy minden jelenlévő jóllakott – a férfiak ötezren és velük levő asszonyok és gyermekek is úgy, hogy még maradék is keletkezett, tizenkét tele kosár.

Ez valóban csak a történet vázlata és most az a kérdés, hogy ennek a történetnek a megértésében merre haladjunk tovább? Koncentráljunk Jézusra, az emberek iránti szánalmára, szeretetére és csodálatos hatalmára? Megtehetnénk hiszen a történet erről is szól.

Vagy koncentráljunk az emberek elesettségére, lelki szomjúságára, Jézus utáni vágyakozására, esetleg a tanítás hallgatásában tanúsított kitartásukra, amelyben nem az órájukat nézték, hogy mikor ér már véget és mehetnek haza? Erről is beszélhetnénk.

Vagy figyeljünk inkább a tanítványok bénultságára, kishitűségére, amellyel a lehetetlen helyzetre reagáltak? Mindezekről beszélhetnénk, mert a történet is beszél és mindegyik nézőpont jól kibontható üzenetet hordoz magában.

Most mégis egy másik nézőpontot szeretnék nektek ezek mellett megmutatni. Azt, hogy mit tanított Jézus ezeknek a tanítványoknak a későbbi szolgálatukra nézve. Mert ez a történet az ő kiképzésükről is szól. Arról, hogy hogyan is töltsék be a küldetésüket, amikor Jézus már nem lesz velük a földön, hanem a Szentlélekkel vezeti és kormányozza őket.

A tanítványokra figyelve

Jézus a szolgálatának elején kifejezetten arra törekedett, hogy az Isten Országának üzenetét minél szélesebb körben ismertesse. Járt városról városra, faluról falura, bejárta Galileát és Júdeát. Tömegek hallgatták és követték, hogy hallgassák; de egyben azért is, hogy betegségeikből meggyógyuljanak és megkötözöttségeikből megszabaduljanak. Jézus, mint Messiás meggyógyította a betegeket és megszabadította a megkötözötteket. Volt azonban egy pont, amikor hátrébb lépett és onnantól a követői közül kiválasztott tanítványokra fordította figyelme nagy részét. Ez tudatos volt a részéről, hiszen tudta, hogy neki milyen utat kell bejárnia, aminek végén a kereszthalál várta őt. Ezért fontos volt a számára, hogy miután elvégezte a megváltás nagy művét, legyenek olyanok, akik szívükben, lelkükben és tudásukban is kellően felkészültek arra, hogy az evangélium továbbadói legyenek másoknak, akik majd ugyanúgy továbbadják az evangéliumot, hogy eljusson az üdvösség jó híre az egész világon minél több emberhez.

Ez a bizonyos fordulópont az ötezer ember megvendégelésének idejére esik. Jézus eredetileg a tanítványaival vonult vissza [vö. Mk 6:31], egyszerűen csak megtalálta őt a nép. Jézus pedig nemcsak azokra az emberekre tekintettel, hanem tanítványaira való tekintettel is cselekedett. Megmutatta, hogyan fogják végezni a szolgálatukat a jövőben.

Együttérző szolgálat

A legelső, amit Jézus megmutat, hogy aki az ő tanítványa és az ő országának szolgálatában együttérzéssel szolgál.

Így olvassuk:

megszánta őket

Jézus egész egyszerűen együttérzett ezekkel az emberekkel. Akinek ilyen együttérző szíve van annak egyszerűen nincs alkalmatlan idő, hogy az evangélium szolgája legyen. Itt most nem arra gondolok, hogy valaki foglalkozásszerűen Krisztus szolgája – mint a pásztorok, evangélisták vagy diakónusok – hanem mindenkire aki az életét felteszi Jézus követésére és az evangélium szolgálatára foglalkozástól függetlenül.

Akiben Jézus együttérző szíve dobog annak nincs alkalmatlan idő arra, hogy ebből az együttérzésből szolgáljon. Tudom, hogy ez sok kihívást intéz hozzánk. Hiszen ez természetes módon ütközik össze az ún. magánéletünkkel, a családi életünkkel vagy éppen a vágyainkkal, vagy éppen jobb, rosszabb lelkiállapotunkkal. Amikor azt mondjuk, hogy most nem alkalmas az idő az együttérző szolgálatra. Jézust látva azonban mégis azt kell látnunk, hogy meg kell tanulnunk azt, ha Krisztus követésében járó tanítványok akarunk lenni, hogy az együttérző szolgálatban nincs alkalmatlan idő.

De miből fakad Jézus együttérzése? Az sokkal mélyebbről fakad mint amit első látásra gondolunk. Máténál azt látjuk, hogy megszánta őket és meggyógyította a betegségeiket. Márk azt mondja, hogy azért szánta meg őket, mert

olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok

A Biblia világában ez a kép Isten és népe kapcsolatára utal. A nép a nyáj, akiknek vezetésére és gondozására Isten pásztorokat rendelt. De a pásztorok már rég nem töltötték be hivatásukat és ezért a nyájat rablók és farkasok tizedelték, de maguk a pásztorok is csak nyírták, levágták, de nem pásztorolták Isten népét, ami ezért szétszóródott. [vö. Jer 23:1-4; Ez 34:1-6]

Mit is akar ez a kép kifejezni? Azt, hogy Isten választott népe nem abban a szentségben él, amelyre Isten elhívta és rendelte őket. Még mélyebben: az ember nem az Isten szentségének világában él, amelyre Ádámban teremtette. Az ember elszakadt teremtőjétől és a bűn nyomorúsága gyötri az életét.

Jézus együttérzése nem pusztán a betegségeknek, a nyomorúságoknak, szegénységnek vagy éppen az elnyomásnak szól – hanem sokkal mélyebbről fakad. Annak szól ez az együttérzés, amely az egész emberiséget és benne minden egyes embert a halál fogságába taszította. Ez az együttérzés a bűn miatt van Jézus szívében. A bűn miatt, ami ott van minden nyomorúság, szegénység, magányosság, betegség mögött. Ezért tudott Jézus nemcsak ezzel az elgyötört sokasággal együtt érezni és szolgálni nekik, és nemcsak a leprásokkal és a kitaszítottakkal tudott együtt érezni, hanem a bűnös nőkkel, a gazdag vámszedőkkel, az őt gyűlölő farizeusokkal is, akiket haragja közben is szánt szívük keménysége miatt [vö. Mk 3:5]; de együttérzéséből nem maradtak ki azok sem, akik elítélték és megfeszítették, akik köpködték és gúnyolták őt – mert tudott értük imádkozni

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. [Lk 23:34]

Milyen más ez az együttérző lélek a gúnyolódókkal szemben, mint a kiherélésre, megnyúzásra és felnégyelésre uszító esperesi beszéd.

Jézus együtt tud érezni a bűnösökkel, mert tudja, hogy milyen sors vár rájuk, ő pedig azért, hogy megmentse a bűnösöket. A számára ez sürgető volt, mert az Jézus szándéka, hogy mindenkit minél előbb kiragadjon az életét megnyomorító és végül a kárhozat poklába taszító bűnből az Isten gyermekeinek szabadságára és boldogságára.

A tanítványnak először is meg kell tanulnia: szolgálata mindig Jézus együttérzéséből fakadó szolgálat kell legyen.

Továbbadni

A másik dolog, amit Jézustól meg kellett tanulniuk az az, hogy legyen bármennyi jószándék, sőt együttérzés bennük nincs mit adniuk az embereknek. Annyira nincs mit adniuk, hogy az öt kenyér és a két hal sem az övék, hanem egy kisfiúé, ami János evangéliumából derül ki. [vö. Jn 6:9]

Most figyeljünk a folyamatra:

aztán vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte a kenyereket és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak.

Jézus a kenyér megáldása után a kenyereket (és nyilván a halakat) odaadta a tanítványoknak, akik azután továbbadták a sokaságnak. Jézus adta és ők vitték oda az embereknek úgy, hogy mindannyian az ötezer férfi, a nők és a gyerekek is úgy jóllaktak, hogy tizenkét tele kosár maradt.

Hogy nézhetett ki ez az esemény? A tizenkét tanítvány kezében volt a tizenkét kosár. Amikor egy kosár megtelt, a tanítvány odament az emberek egy csoportjához és azok vettek belőle. Amikor kiürült a kosár, mint a tanítvány vissza Jézushoz. Így vitték a tanítványok egészen addig, amikor már senki sem vett a tele kosarakból, és ha valami maradék volt, azt is beleszedték.

Értsük jól. A kenyeret és a halat Jézus adta, de a tanítványok továbbadták. Ez minden keresztyén szolgálat szemléletének az alapja. Nekem nincs semmim, amit adhatnék – de van, amit továbbadhatok. Amit Jézustól kaptam. Sőt, ha nem adom tovább, akkor nem sokasodik meg, nem növekedik Krisztus országa. De tudom, hogy mesterem azért adja, hogy továbbadjam valakinek, akinek szüksége van rá.

Ha van igém, amit továbbadhatok az csak azért van, mert Jézustól kaptam. Ha van jó szavam, együttérzésem, ha van vigasztalásom, amit továbbadhatok azért van, mert Jézustól kaptam. Ha van amit adhatok a gyülekezet épülésére és fenntartására, az evangélium szolgálatára, misszióra vagy szeretetszolgálatra, az azért van, mert Jézustól kaptam és én csak továbbadom. És amit nem adok tovább az nem sokszorozódik meg, hanem lényegében elvész.

Ez egy nagyon komoly szemléletmód. Ami az enyém, az nálam marad. Azt nem engedem el. De ami Jézusé, amit Jézustól kaptam azt tovább fogom adni együttérző szolgálatból az Isten országa növekedésére és ez mérhetetlenül meggazdagít.

A sok bűntől terhelt korinthusi gyülekezetnek volt egy nagyon jó tulajdonsága is, amiről Pál hozzájuk írt második levele szépen tanúskodik. A szentek iránti együttérző szolgálatra úgy adakoztak, hogy Pál azt írja nekik:

Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja „igazságotok gyümölcsét.”  ¹¹Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely hálaadást szül az Isten iránt általunk. ¹²Mert ennek a szolgálatnak az ellátása nemcsak a szentek szükségleteit elégíti ki, hanem sokakat hálaadásra is indít az Isten iránt. ¹³Mert e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd az Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és mindenki iránt megnyilvánul.[2Kor 9:10-13]

Mi is ez a meggazdagodás a teljes tisztaszívűségre? Azt látom ebből a történetből, hogy az a változás, amit Jézusnak ez a kiképzési programja és tanítása elvégzett a szívükben.

Úgy indultak neki a szolgálatnak:

Nincs itt egyebünk, csak öt kenyerünk és két halunk.

A végén pedig ott van tizenkét tele kosár. Mi történt a kettő között? Ott ül a fűben 10-15 ezer ember. Ők pedig tizenkettesével viszik nekik azt, amit Jézustól kaptak. Nem tudjuk mennyi ideig tartott ezt, de biztos több órán át. És minden forduló után azzal a csodálkozással és egyre növekvő lelkesedéssel adják tovább az embereknek, hogy „még mindig van”. Még mindig van elég, jut mindenkinek. És ha kiürült a kosár mehetnek vissza Jézushoz, hogy újra megtöltse azokat. És ő megtölti és újra lesz mit továbbadni. Ez mérhetetlenül meggazdagítja őket a tisztaszívűség gazdagságára és az evangélium szolgálatára.

Pál apostol is, amikor az úrvacsoráról ír a korinthusiaknak azt írja:

Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek …[1Kor 11:23]

Csak azt adom tovább, amit az Úrtól kaptam – de azt továbbadom. Jézus tanítványaként, mit vettél, amit továbbadhatsz?

Ámen.