Lekció: Mt 19:27-30

Alapige: Mt 20:1-16

Énekek:
130 – Tehozzád teljes szívből
228 – Jer, Krisztus népe, nagy vígan
713 – Amint vagyok – sok bűn alatt

Sokan úgy is ismerik a közmondássá vált mondatot, hogy talán nem is tudják, hogy a Bibliából, Jézustól származik: elsőkből lesznek az utolsók és az utolsókból az elsők. Jézus azonban ezt egy nagyon speciális értelemben használta.

A mennyek országában akik azt gondolják, hogy elsőként mennek be végül annyira utoljára maradnak, hogy be sem mehetnek. Akiket pedig utolsóknak tartanak ebben a világban elsőként léphetnek be a mennybe.

Izgalmas történetsorozat vezet el bennünket egy nagyon izgalmas, sőt mondhatni egyenesen botrányos jézusi példázathoz. Olvasom a példázatot a szőlőmunkásokról és a nagylelkű gazdáról a Mt 20:1-16-ból.

„Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, és ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek. Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. Amikor pedig késő délután öt óra tájban is kiment, még mindig talált ott álldogálókat, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott meg bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe! Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a vincellérjének: Hívd elő a munkásokat, és fizesd ki a bért, az utolsókon kezdve az elsőkig. Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. Amikor azután az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. Ő pedig így felelt egyiküknek: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.”

Ez a példázat valóban botrányosan hat, ahogy a példázat egyes szereplői fel is háborodtak ennek a gazdának a magatartásán. De azt ígértem, hogy megnézzük milyen történetsorozat vezet el oda, hogy Jézus ezt a példázatot megossza velünk.

A példázathoz vezető előzmények

A gazdag ifjú

Nem megyünk nagyon vissza, csak a gazdag ifjúig.

Az egyik legismertebb újszövetségi történet a gazdag fiatalemberről, aki azzal a kérdéssel ment oda Jézushoz, hogy mit kell tennie az örök élet elnyeréséért. Most nem megyünk bele a történet mélyebb rétegeibe, elég annyi, hogy Jézus világosan megmondta neki: ha tényleg érdekli az örök élet, akkor akkor azt pusztán a mózesi erkölcsi törvények betartásával nem tudja elérni – még akkor sem ha úgy érzi megtartotta azokat. Az csak akkor megy ha a teljes életét odaszánja Istennek, ami az ő életében úgy fejeződhet ki, ha lemond a teljes vagyonáról, a szegények között szétosztja, és beáll Jézus kompromisszummentes követésébe. Tudjuk, hogy ezt a döntést nem tudta meghozni.

Jézus ezután a tanítványaihoz fordult és elmondja nekik azt, hogy a tevének könnyebb átmenni egy tű fokán, mint a gazdag embernek bemenni a mennyek országába. Érdekes a tanítványok döbbenete. Ők nagyon meglepődnek ezen a kijelentésen. Ők még úgy gondolkodnak, mint koruk embere, ahogy a farizeusok. A gazdagok gazdagsága Isten áldásának a kifejeződése. Ez az örök életre is befolyással bírt. Mivel a gazdagság áldás és jutalom, nyilván a gazdagok előnyt élveznek a mennybe való bejutásnál – különösen, ha vallás-erkölcsi alapon építik fel az életüket. Ászáf így írja le őket:

Mert halálukig sincsenek kínjaik, és kövér a testük. Nincs részük az emberek gyötrelmében, nem érik őket csapások, mint más embereket. … Ezért fordul feléjük a nép, és mohón isszák szavaikat, mint a vizet. [Zsolt 73:4-5.10]

Ászáf ugyan jól látja valódi állapotukat, olyan bűnösök, akiket végül utol fog érni Isten ítélete – de ez az ászáfi látás sokszor elhomályosul: a gazdagok jutalma és áldása Istentől a gazdagság, a jólét, biztonság. Tehát ha ilyen áldott emberek, akkor a gazdagok mennek be a legkönnyebben a mennyek országába. Ezért döbbennek meg a tanítványok a gazdag ifjú láttán és a hozzáfűzött jézusi kijelentés hallatán:

• ha még ez a gazdag
• előkelő
• vallásos és erkölcsös ember sem mehet be a mennybe;

akkor mi van azokkal, akik szegények, akik lecsúszottak, akik nem áldottak – akik még ennél az embernél is hátrébb állnak? Akkor egyáltalán ki üdvözülhet – kérdezik a tanítványok?

Jézus erre válaszolt:

Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. [Mt 19:26]

Péter új megközelítése

Péter ekkor gondolkodóba eshetett. Akkor bizonyára máshogy kell megközelíteni az örök élet kérdését, nem úgy mint a gazdag ifjú a farizeusok és általában a vallásos gondolkodás. Mi történt? A gazdag ifjú nem tudott lemondani a vagyonáról. No, de mi van velünk, tanítványokkal? És akkor felderül az arca. Nem ismerjük minden tanítvány Jézus követése előtti életét, de azt bizonyosan tudjuk, hogy Péter és András, a Zebedeus fiak, azaz Jakab és János a halászhajóikat és hálóikat – a megélhetést biztosító munkájukat és vagyonkájukat hagyták hátra. Máté pedig a jól jövedelmező vámszedőasztalt. Valószínűleg hasonló döntést hozott a többi tanítvány is, Péter kérdése ugyanis ezt sugallja:

Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, hát velünk mi lesz? [Mt 19:27]

Amit a gazdag ifjú nem tudott megtenni, azt mi megtettük. Mi még a szegénynél is szegényebbek lettünk, mi mindent hátrahagytunk érted – ebből csak kijön valami jó. akkor biztos megfordul a dolog. A szegények elöl, a gazdagok hátul próbálkoznak a tű fokánál.

Jézus erre egy csodálatos ígéretet tesz a mennyek országával kapcsolatban:

Bizony, mondom néktek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet. [Mt 19:28-29]

A példázat a szőlőmunkásokról és a nagylelkű gazdáról ennek az ígéretnek a folytatása és tulajdonképpen a kérdést megfogalmazó tanítványoknak szóló figyelmeztetés.

Az elsők kis csapata

Komoly figyelmeztetés ez az első kis csapatának – a közvetlen és első címzettjei ennek a példázatnak Péter és apostoltársai – és rajtuk keresztül a történelemben küzdő egyház.

A példázat egy elhívással kezdődik. Korán reggel – 6 órakor egy szőlősgazda munkásokat fogadott fel és megegyezett velük a szokásos munkadíjban. Azonban később is kiment fogadott fel további munkásokat (9-kor, délben és délután 3-kor), akikkel nem állapodott meg semmiben, csak egy ígéretet adott, hogy méltányos bért ad. Végül 5 órakor is még a piacon lébecoló emberek közül is fogad fel, akik egész nap senkinek sem kellettek és egy órára elküldi őket is dolgozni. Végül mindannyian ugyanannyit kaptak – előbb az utolsó kapták meg a bérüket, egy dénárt, aztán sorban haladva az elsőkig, aki szintén egy dénárt kaptak. Ekkor tört ki a balhé.

Ha az elsők csapatában lettünk volna mi magunk, akik egész nap dolgoztunk, vajon nem éreztük volna mi magunk is igazságtalannak? Dehogynem. Nos, pont ez a figyelmeztetés első körben Péternek és a tanítványoknak: az első kis csapatának. Akik először követték Jézust. Mert Péter jól érzi, hogy új megközelítésre van szükség, de Péter megközelítése még mindig nem új.

Ő még mindig cselekedeti, teljesítmény alapon gondolkodik. Azt mondja: jó, hagyjuk el ezt a megtartom a törvény dolgot; ennél többre van szükség: mindent hátra kell hagyni Jézusért. Ő azt hiszi a megközelítése új, de egyáltalán nem új: még mindig az emberi cselekedetre épít: „mi elhagytunk mindent” – mondja.

Ezzel szemben Jézus mit mond a példázatban? Azt, hogy „én hívtalak”. Én hívtalak meg a királyságomba, az örök életbe. És valóban az első között hívtalak; de fogok még hívni másokat is. Olyanokat, akik később hallják meg a hívásomat, sőt olyanokat is, akiknek lecsúszott és tönkrement az élete. Én hívlak elsőként, de fogok hívni utolsókat is. Ezen ne lepődj meg és nem háborodj fel.

Akiket pedig én hívok azoknak mind azt a minőségi kegyelmet akarom adni és minden áldását meg fogja kapni az én országomnak.

Az apostolok későbbi életén az látszik, hogy megértették ezt a példázatot. És hívták a zsidókat, a farizeusokat, hívták a samáriaiakat, hívták a pogányokat. Pál is apostol lehetett, aki előbb még üldöző volt.

Az új megközelítés

Ez az új megközelítés: a mennyek országa, Jézus királysága nem azért nyílik meg előttünk, mert elég elszántak vagyunk, vagy elég jók vagyunk, vagy eléggé le tudunk mondani Jézusért, hanem azért, mert ennek az országnak a királya nagylelkű és nagylelkűségével hívott meg minket – és ő nekünk is ugyanazt a minőségi kegyelmet kínálja. A legjobbat, amit csak az ő Fiának Jézus Krisztusnak a drága vérén adhat.

Mégis olyan sok az egyházban a felháborodás. Egy lelkipásztornak az volt az élménye, amikor különböző gyülekezetekben járt, beszélgetett emberekkel, hogy mennyire sűrűn hallotta: „Én itt ennek a gyülekezetnek alapító tagja vagyok.” És az volt a szomorú tapasztalata, hogy ez abban az összefüggésében hangzott el, hogy nekem itt több jár. Több megbecsülés, több tisztelet – mert én itt vagyok valaki.

Jézus nyilván az elsők érzékenységét provokálva mondta el ezt a példázatot. Lássák, hogy az utolsók is annyit kapnak, mint az elsők. Mert nagylelkű Istenünk van, aki szeret minket, de szereti a lecsúszottakat, a kevésbé sikereseket is. Ez sértő, ez bántó?

Igen. Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy a királyság rólad szóljon, a te jussodról, a te jogaidról és nem a nagylelkű Krisztusról, akié az ország, akkor fel fogsz háborodni és megkeseredsz.

Talán irigyled a lecsúszottak életét? Talán irigyled a tönkrement életüket? Maguknak köszönhetik? Az esetek többségében talán igen. Van, aki nem. Még csak meg sem tudjuk igazán ítélni, hogy ki miért csúszott az utolsók közé. De Isten velük ugyanolyan nagylelkű akar lenni, mint amilyen nagylelkű volt velem, aki ha nem is gyermekként, de fiatalon ismertem meg őt és kaptam meghívást az ő országába. Amikor meghívott, akkor megértettem, hogy ha nem követem őt, akkor tönkre fogom tenni a saját életemet. Ez olyan erősen érintett, hogy meghoztam a döntést, hogy elfogadom a meghívást. És azóta sem bántam meg. Nem sajnálom, hogy időben dönthettem; örülök, hogy már korán ott lehettem Krisztus elhívásában – és ezért kell gyakorolnom magam abban, hogy ha valaki az utolsók között kap meghívást és megkapja ugyanazt a minőségi kegyelmet, azt ne sajnáljam tőle. Mert minél hamarabb kap meghívást a Krisztus szőlőjébe – már itt a földön annál többet tölthet vele az örök élet biztonságának tudatában.

A mennyei királyság nem rólunk szól, hanem az érthetetlenül nagylelkű Krisztusról, akiknek nincs alacsonyabb minőségű osztályba sorolt kegyelme. Csak a legjobb amibe meghívott téged, engem – és még az utolsókat is.

Ámen.