Lekció: Zsolt 77

Alapige: Zsolt 77:12-13

Énekek:
77 – Az Istenhez az én szómat
590 – Az Egyháznak a Jézus a fundámentuma
756 – Áll a Krisztus szent keresztje

Nyilván sokan tudják, hogy ma miért a 77. zsoltár van előttünk ma fő üzenetként. Én magam már sok-sok évvel ezelőtt alakítottam ki a családi életünknek azt a szokását, hogy egy-egy születésnapot a születési évnek megfelelő zsoltárral ünnepeljük. Ma pedig a gyülekezetünk önállóságának, ún. anyaegyházközséggé alakulásának a 77. évfordulóját ünnepeljük. Nem mindig az adott zsoltárról szólt a prédikáció, de a záróáldásnál mindig elhangzott közöttünk.

A zsoltárok nagyon különbözőek – néha úgy érezzük nagyon nehéz egy ünnepi évfordulóhoz megtalálni bennük, amihez kapcsolódni tudunk.

Első olvasásra a 77. zsoltár is ilyennek tűnik. Ez a zsoltár formailag egy egyéni panaszének [Az írásmagyarázók szerint azonban tartalmilag sokkal többről van szó, a fogságban élő nép vívódása fogalmazódik meg egyéni panaszének formában.], amelyben Ászáf úgy kiált Istenhez a nyomorúságból, hogy úgy érzi nem tud megvigasztalódni, Isten elfordította tőle a jóindulatát, és kifogyott a szeretetéből. Vajon mit fog tudni nekünk mondani ez a zsoltár a mai ünnepen?

Két verset szeretnék kiemelni a zsoltárból, ami segít az egész zsoltárt megérteni. Alapigénk a 12-13. vers.

Emlékezem az Úr tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon.

Ászáf lelki útja

Ha megnézzük a zsoltár első tíz versét, akkor azt látjuk, hogy bár Ászáf felemeli a szavát Istenhez, imádságban Istenhez kiált, mégis úgy érzi, hogy imádságának semmi értelme, nincs aki meghallgassa őt. Nem azért, mert kételkedik Isten létében, hanem azért, mert miközben nyomorúsága idején az Úrhoz folyamodik, aludni sem tud, egész éjjel szünet nélkül kitárja karjait Isten felé a belsejében nem tud megvigasztalódni.

Nem tudjuk, hogy mi Ászáf nyomorúsága, de abban biztosak lehetünk, hogy valami hosszan tartó megoldatlan nehézség. Lehet üldöztetés vagy elnyomatás. Lehet betegség vagy valakiért való aggodalom. Lehet visszafordíthatatlan veszteség. Nem is sorolom, mert tényleg bármi lehet – a zsoltár semmilyen konkrétumot nem fogalmaz meg – de azt gondolom, hogy bármelyikünk bele tudja élni magát a helyzetbe: olyan fájdalom, elesettség ami régóta tart és úgy tűnik nincs belőle kiút.

Annyira, hogy miközben Ászáf Istenre gondol elcsügged a lelke. El tudjuk képzelni ezt a lelki állapotot – amikor már az sem jelent örömet, reménysugarat, vagy legalább egyfajta megnyugvást, hogy az ember Istenre gondol.

Bár beteg vagyok és nem úgy tűnik, hogy valaha meg fogok gyógyulni, de Isten szeretetében megnyugszom – de nem, elcsügged a lelke.

Bár elvesztettem, akit szerettem – de Istenre gondolok és van reménységem, amibe kapaszkodok. De nem – elcsügged a lelke.

Sok zsoltárban járnak meg mélységeket a zsoltárírók, de ennél mélyebbre nem juthat valaki. Ennél még az is „jobb”, ha valaki nem hisz Istenben. De oda jutni, hogy ha Istenre gondolok, akkor nem jobban leszek, hanem rosszabbul – innen már tényleg nem tudom hova van lejjebb.

Ahogy más panaszzsoltárokban, ebben is van egy fordulat, ezt a fordulatot éppen az alapige hozza el:

Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden a

Csak éppen azt nem értjük, hogy mi változott meg? Mi hozta el a fordulatot, hiszen amikor korábban azt olvassuk, hogy Istenre gondol, akkor elcsügged, nem tud megvigasztalódni, hiába imádkozik éjszakákon át. Most meg hirtelen kinyílik és így folytatja:

Szent a te utad, Istenem! Van-e oly nagy Isten, mint a mi Istenünk? Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel. Megváltottad hatalmaddal népedet, …

Azt látjuk, hogy korábban is gondolkodik és elmélkedik – és elcsügged mert úgy látja, hogy Isten már elfelejtette kegyelmét, szeretete elfogyott, Isten eltaszította. És most is gondolkodik ez pedig Isten szentségének magasztalására vezeti. Mi a különbség? Ha megértjük a különbséget, megértjük a fordulatot és meg fogjuk érteni a saját életünket is.

Ászáf az életéről gondolkodik

Amikor Ászáf a saját életéről gondolkodik és onnan gondol Istenre. Arra gondol, hogy milyen istenfélő életet élt:

Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön. Eszembe jutnak énekeim éjjelente …

Arra gondol az éjszakai imádságos vívódásaiban, hogy milyen jó volt az élete korábban, milyen énekekkel magasztalta Istent. Ezután azt látja, hogy minden elromlott az életében, de nem kicsit, hanem nagyon, a csüggedés pedig azt is érzékelteti, hogy kilátástalanul. Bármi is jut eszébe az mind azt érzékelteti, hogy az élete nem jobb, hanem rosszabb lesz – ha visszatekint a múltba azt látja, hogy fentről lefelé halad az élete – és ha továbbgondol a jövőre, akkor egészen reménytelenné válik a kép – minden csak rosszabb és rosszabb lesz.

Végképpen elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete … Elfelejtette kegyelmét az Isten vagy elnyomta irgalmát a harag?

A zsoltárnak nincs kimondottan bűnbánati jellege, talán ez az egyetlen olyan utalás, ahol Isten jogos haragját emlegeti.

Tulajdonképpen mitől keseredik el ennyire a zsoltáros? Amiatt, hogy a saját életének eseményeiből, állapotából von le következtetést Isten kegyelmére, szeretetére és jóindulatára vonatkozóan. Nem lát tovább a földi élet távlatain – és amit abban lát az nagyon elkeserítő. Tulajdonképpen a Szentírásban a hívők rendszeresen küzdenek ezzel a kísértéssel, hiszen ez egy természetesen adódó következtetés. De az egész Szentírás Krisztusra mutató egyik nagy üzenete, hogy megtanuljunk nagyobb távlatokban gondolkozni, és az életünk eseményeiből, állapotából ne vonjunk le automatikusan következtetéseket Isten szeretetére és kegyelmére vonatkozóan. Isten végig ezért küzd, hogy küszködő gyermekei ezt meg tudják tanulni.

Valóban ha csak így tudjuk nézni az életet, akkor csak azt látjuk, hogy egy jó időszak után minden csak rosszabb lesz. Mert senki sem ússza meg, hogy ne érjék nehézségek és traumák az életét. Senki sem ússza meg, hogy ne érjék visszafordíthatatlan veszteségek. A földi élet mulandóságához hozzátartozik a saját mulandóságunk, ami fiatalkorban még csak egy gondolat – ahogy haladunk előre az időben egyre inkább tapasztalattá érik. Még Mózes is így fogalmaz:

Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk. [Zsolt 90:10]

Ez is egy olyan zsoltármondat, amit ha a behatárolt földi életünk felől nézünk, akkor hiába gondolunk Istenre, mi tud megvigasztalni és megóvni a csüggedéstől? Szóval lehet így is elmélkedni az életről – régen minden jobb volt, de minden csak rosszabb lesz; és ha Istenre gondolok, csak elcsüggedek, nem találok benne vigasztalást és megnyugvást.

Ászáf Isten megváltó tetteiről elmélkedik

Viszont Ászáf szíve is mindjárt megváltozik akkor, amikor nem a régi szép napokon gondolkozik, hanem sokkal nagyobb távlatokra tekint, sőt azt kezdi el forgatni az elméjében és a szívében. Hadd idézzem újra alapigénket:

Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon.

Abban a pillanatban, ahogy Ászáf ki tudja verekedni magát a saját személyes nyomorúságának vigasztalhatatlan csüggedésétől és elkezd sokkal nagyobb távlatokban gondolkodni, megváltozik a helyzet a szívében. Az az érdekes, hogy nemcsak a jövő, hanem a múltban is nagyobb távlatokra tud tekinteni. Isten hajdani csodáit emlegeti – de vajon mire gondol?

Ászáf az általa ismert legnagyobb szabadításon kezd el elmélkedni. A zsoltár utolsó versei erre világosan rámutatnak:

Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott. Mint nyájat, úgy vezetted népedet Mózes és Áron által.

Egyértelműen Isten választott népének az Egyiptomból való szabadítására emlékezik, sok száz évvel korábbra. Személyes élménye és személyes emléke nem lehetett róla. Milyen érdekes: ha a saját életén gondolkodik és úgy gondol Istenre, elcsügged; ha Isten hatalmas szabadító tetteire gondol, megtelik belső erővel, reménységgel és Istentől jövő vigasztalással.

Ha lehet hinni az írásmagyarázóknak, bár ez a zsoltár formailag ugyan egyéni panaszének, mégis a babiloni fogságban levő Izráel számára íródott. A helyzetüket egyénileg is, közösségileg is reménytelennek érezték – és Ászáf elmélkedése mutatott nekik reménységet. Az az Isten, aki 400 év után kihozta Egyiptomból népét erős kézzel és kinyújtott karral nem hagyja magára népét, amely hozzá kiált.

De mégis honnan meríti mindezt Ászáf? Mi az, ami fölött elmélkedni kezd, hogy felidézze Isten hatalmas tetteit és csodáit? Ászáf Isten Igéjén, Isten Igéje fölött elmélkedik. Nem a tapasztalatai fölött, hanem mindazon, amit Isten kijelentett népe számára. Amit Mózes a neki adatott Lélek által Isten Igéjeként közvetített és amit Isten kijelentett. Ez pedig még fontos lesz a számunkra.

A 77. zsoltár és mi 2024-ben

Szeretném, ha most ki tudnánk lépni a zsoltárnak abból a világából, amelyben Ászáf elcsügged, amikor Istenre gondol. Bár lehetnek közöttünk olyan testvérek, akik személyesen valamilyen hasonló helyzettel küzdenek és nem látnak kiutat, és még az sem jelent nekik megnyugvást, ha Istenre gondolnak. Aki teljesen át tudja élni ezt a helyzetet, annak is ad Isten vezetést a folytatásban, de most gondoljunk a gyülekezetünk életére.

Ha a gyülekezeti életünkre gondolunk, akkor egészen bizonyosan nem kell azt átélnünk, hogy milyen sötétségben és nyomorúságban vagyunk. Éppen ellenkezőleg. Csak egy-két nagyon aktuális dolgot hadd mondjak:

Most fejeztük be a gyülekezeti otthonunk tetőjavítását, és menet közben teljesen adódott a döntés, hogy az emeleti helyiségeket is tegyük rendbe ezzel a lendülettel.

Túl vagyunk egy teljesen új parókia építésén, amire több mint húsz évet vártunk. Az elmúlt két és fél évben a gyülekezeti tető felújítására a gyülekezet csak céladományból 8,5 M Ft-ot adakozott úgy, hogy közben a gyülekezeti életünk fenntartására adott adományok sem lettek kevesebbek. Mindezt úgy, hogy minket is, ahogy a gyülekezetek mindegyikét alaposan megrángatta a COVID-járvány. A teljes költség 80%-át lényegében a gyülekezet adta össze. Hétfőn egy kollegiális körben, amikor ki-ki beszámolt egy „hogy vagy” körben arról, hogy mi van vele, ezt is elmondtam a lelkészkollégáimnak. Az egyikük azt mondta, hogy ezt hallani olyan, mint a fénysugár a sötétben.

A múlt héten a presbitergyűlésen kértem a presbitertestvéreket, hogy a jegyzőkönyvben rögzítsük név szerint azokat is, akik valamilyen önkéntes szolgálattal álltak be itt a feladatba, akár ki- és bepakolás, takarítás, anyagbeszerzés, vendéglátás, udvarrendezés feladatokkal. Több mint negyven testvér szánta ide az idejét ebben az időszakban, egyszer, többször, hosszabb, rövidebb időre – és ha Mózes sem és Pál apostol sem félt név szerint megemlékezni a hűséges munkatársakról, akkor nekünk sem kell ettől félni, hogy ha még van idő a történelemben, és az utókorban valaki elolvassa 2024-ből a presbiteri jegyzőkönyvet, akkor látja, hogy hányan is szánták oda az idejüket csak erre a szolgálatra. Úgy, hogy tudjuk mennyivel többen imádkoztak, és a gyülekezet más területein is helyt álltok mint önkéntesek.

Emiatt sem félünk ráfordulni a következő nagy feladatra, a templomtető felújítására, de ez még a jövő zenéje. És közben nem állhat meg a lelki építkezés, így kezdünk el készülni egy újszerű adventi ünneplésre, amitől reméljük, hogy erősödik és épül a lelki közösségünk.

Természetesen mindig van mit javítani, küzdeni kell a bűnnel és az emberi gyengeségekkel, de mégis, ha ezekre gondolunk ki kell mondanunk, hogy nincs okunk panaszra, különösen nem csüggedésre. Sokkal inkább Isten magasztalására és dicsőítésére és a hálára.

De vajon nekünk Isten kegyelméről, szeretetére és jóindulatára vonatkozóan ebből kell levonnunk a következtetéseket? Ászáf a nyomorúságból kiált – és ebben a fogságban levő Izráel panasza is megfogalmazódik –, és nem lát ebből a nyomorúságból kiutat, miközben Istenre gondol elcsügged. Ha pedig mi az elmondottak alapján nézzük az életünket, akkor ugyanazt tesszük mint Ászáf, csak a másik végéről az életnek és ez nagyon törékennyé tesz minket.

Ezért olyan fontos nemcsak Ászáf számára, hanem a mi számunkra is, hogy sokkal nagyobb távlatokban lássunk. Ne csak a mulandó világ kereteiben gondolkozzunk Istenről. Mert a most elkészült tetőt 30 év múlva – és reméljük, hogy nem hamarabb – újra fel kell majd újítani. És reméljük, hogy az utódainknak is megadatik az a hűség, odaszántság és erő, ami nekünk. Nekünk is nem szabad megfeledkezni arról, amire Ászáfot vezette a Lélek:

Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon.

Elmélkedés a megváltás csodáján

Ászáf az Ige fölött elmélkedve az általa ismert legnagyobb szabadításra emlékezett vissza, és ebből merítette lelkének erejét. ahogy Isten kihozta népét Egyiptomból és átvitte őket a ketté nyílt Vörös-tengeren. Voltak Istennek nagy szabadításai népe életében, de kétségkívül ez volt a legnagyobb, amit Ászáf ismerhetett.

Mi Krisztust megismerve egy sokkal nagyobb szabadítást ismerhetünk meg. Azt a szabadítást, amit Isten mindig is tervezett az emberiség számára, a bukás után, amire már az Éden kertjében ígéretet tett. Amire kiválasztotta Ábrahámot a népek tengeréből, hogy azután az ő utódján keresztül áldjon meg minden népet a bűnből való megváltás útján.

Isten gyermeke, amikor az Úr tetteire emlékezik, hajdani csodáira gondol vissza, ahogy végiggondolja minden tettét és elmélkedik dolgain mindig a megváltás nagy tettéhez jut vissza és mindig abból indul ki, és mindig abból vezeti le következtetéseit Isten szeretetére, jóindulatára és kegyelmére vonatkozóan. Ahogy a bűntelen Isten Fia a gyalázattal nem törődve vállalta a keresztet, mindezt helyettes áldozatként magára véve a bűneinket, majd a halált legyőzve Isten trónjának a jobbjára ült.

Isten népének és Isten gyermekeinek újra és újra ezen kell elmélkednie. Akár nyomorúságból kiált Istenhez, akár nincs oka panaszra. Mert ez tart minket egészségesen lelkileg a Krisztusban – ez mutatja az irányt az életünknek.

Hogyan? Eszembe jut egy ember, akinek semmilyen reménye és kilátása nem volt, ha végigggondolta az életét. Egy gonosztevő, aki egész életében bűnös életet élt, és akit végül a bűnei keresztre juttattak. Pár órája van hátra. Tudja, hogy nincs remény és nincs vigasztalás – csüggedtségében ott káromolja a mellette kereszten függő Krisztust. Majd hallja Jézus szavait és imáit. És valami megmagyarázhatatlan sejtés és reménység támad a szívében. Abbahagyja a káromlást, sőt a másikra is rászól, majd így fordul Jézushoz:

Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba. [Lk 23:42]

Erre Jézus így felelt neki:

Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban. [Lk 23:43]

Ha belegondolunk, hogy ez a kérés mennyire valószínűtlen és mennyire reménytelen volt emberileg, és Jézus szájából mégis a szabadítás szólt akkor érthetjük meg, hogy amikor Isten munkáiról elmélkedünk, Isten csodáira gondolunk, akkor mindig a keresztre kell gondolnunk és a feltámadott Úrból meríteni a reménységünket és az erőnket.

Az Igében élő nép

Ahogy azonban Aszáf is az Ige felett elmélkedve gondolhatott Isten csodáira, nekünk is az Ige adatik. Az Igére kell figyelnünk, azon elmélkednünk Isten csodálatos tervei és megváltása fölött.

Mindennek a végén egy nagyon fontos megállapítást szeretnék tenni a számotokra. Keresztyén életet élni azt jelenti, hogy Isten Igéjéből élünk. Isten Igéje a Bibliában a Krisztussal való kapcsolatunk eszköze. Úgy vagyunk közösségben Krisztussal, hogy megismerjük őt az Igében, amely megíratott a Bibliában, amit hirdetünk a közösségben, ami fölött elcsendesedünk a kiscsoportokban.

Enélkül gyenge lesz a keresztyén ember és a keresztyén gyülekezet. Törékeny, könnyen megtéveszthető, aki könnyen megbénul a bajban, elcsügged és még Isten sem tudja megvigasztalni. Egyedül az tart bennünket a Krisztusban, ha az Igéről elmélkedünk, és nem feledkezünk meg Isten értünk véghezvitt csodáiról a kereszten és Krisztus feltámadása által.

Akkor látjuk nyitva a mennyei paradicsom ajtaját, akkor is, ha nincs okunk panaszra és tele lehet hálával a szívünk Isten iránt, de még akkor is ha nyomorúságból nem látszik semmilyen kiút.

Ahogy énekelni is fogjuk – és az ének is segít elmélkedni isten csodáin:

Áll a Krisztus szent keresztje
Elmúlás és rom felett,
Krisztusban beteljesedve
Látom üdvösségemet. [756.
sz. ének]