Lekció: Jn 15:1-10
Alapige: 1Sám 15:22-23
Énekek: 125. 165. 825. 828.
A múlt héten körbejártunk egy nehéz kérdést: mi kezdhetünk azokkal az ószövetségi igékkel, amelyekben Isten parancsot ad egész népek teljes kiirtására. Volt, aki istentisztelet után megköszönte, hogy összeállt neki sok minden, mert egész héten az a kérdés dobogott benne, hogy miért kell neki ilyen történeteket olvasnia? Nem fogom az üzenetek és tanulságok egészét visszaidézni, ha valaki lemaradt volna róla megtalálja írásban a honlapunkon, hangban/videóban pedig a YouTube csatornánkon, de két nagyon fontos alapelvre röviden visszatérek. A bibliaolvasásunk és értelmezésünk két nagyon fontos értelmezési kulcsát a következőképpen határoztuk meg:
- A Szentírásban – így az Ószövetségben is – minden történet, tanítás, útmutatás, rendelkezés – Krisztusra nézve, Krisztus által történik, jelentetik ki, ezért valóságos értelmet csak Krisztusban nyer el. Néha könnyebb, néha nehezebb megtalálni a kapcsolódási pontot Krisztushoz, de a Lélek így jelentette ki, és a Lélek ehhez vezet el.[1] Ha pedig ez megvan, akkor máris könnyebb eljutni a második kulcshoz:
- Ezek Istennek a Krisztusban megváltott gyermekeinek a tanítására írattak meg, azért, hogy „az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.”[2]
Az 1Sám 15-ből csak a történet elejét olvastam, amelyben Isten Sámuel prófétán keresztül azt a parancsot adta, hogy teljesen semmisítse meg Amálék népét – ez a megsemmisítés mindenre vonatkozott, emberre és anyagi javakra egyaránt. Nézzük meg, hogy Saul végül teljesítette-e Isten parancsát? Alapigeként most a Szentírásnak egy olyan igéjét idézem, amely Isten és az övéi kapcsolatának egy sarkalatos, és sokszor idézett kijelentése, az 1Sám 15:22-23
Akkor ezt mondta Sámuel: Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az Úr szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás. Mivel te megvetetted az Úr igéjét, ő meg elvetett téged, és nem leszel király!
Aki napi igeként végigolvasta az egész 15. fejezetet az tudja, aki pedig nem az is értheti Istennek ebből az üzenetéből, hogy bár Saul nekilátott a feladatnak és sikerrel győzelemre vezette hadseregét, de nem hajtotta végre maradéktalanul Isten parancsát. Vagyis lényegében megtörte és legyőzte Amálék katonai erejét, de életben hagyta Agágot, Amálék királyát, zsákmányul megtartotta Amálék anyagi javait és – bár az Írás ezt direkt módon nem erősíti meg, de okkal feltételezhetjük, foglyul ejtette a lakosságnak nem harcoló részét.
Tehát engedelmességben kezdték el, de nem engedelmességben fejezték be, hasonlóan ahhoz, ahogy Pál apostol inti a galatákat:
Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni?[3]
De mi a baj ezzel? Miért baj az, hogy Saul és katonái nem pontosan és teljesen Isten parancsa szerint fejezték be a hadjáratot? Hogy „humánusabb” utat választottak? Itt nagyon fontos dolgot kell megértenünk, és ez a „szent háború” ószövetségi fogalma és intézménye.
A „szent háború”
Már a fogalomtól is borsózik a hátunk, hiszen hogy jön állítható egymás mellé a szótárunk legszebb és legjobb szava, az emberiség legszörnyűbb és legborzasztóbb szavával? Hogyan lehetne egymás mellé állítani a szentséget és a háborút? Különösen annak fényében, hogy hány szörnyűséget igyekeztek igazolni ezzel a történelem folyamán; akár a keresztyénség nevében, akár az iszlám nevében, aminek ma is sokszor tanúi vagyunk?
Valami nagyon fontosat kell látnunk. Ez a kifejezés, hogy „szent háború”, ebben a formában pusztán egyszer szerepel Jóel próféta könyvében[4], amikor Isten a végső ítéletet tartja a népek fölött. De amit általában ún. „szent háborúként” értelmezünk az Ószövetségben egy sajátos héber kifejezésből származik. Ez a „chérem”, aminek a jelentése: átok alá vonni valamit, teljesen kiirtani és úgy Istennek szentelni. Erre vonatkozóan fogalmazta meg a parancsot Sámuel is. Azt is érdemes tudni, hogy ennek a „chérem”-nek Isten időben egy nagyon komoly korlátot szabott. Ez elsősorban (és szinte kizárólag) arra vonatkozott, hogy a Kánaánt elfoglaló nép teljes mértékben szellemileg, lelkileg és vallásilag tisztítsa meg Kánaán földjét, hogy Izráel az Istennek való teljes tisztaságban emelhesse fel a dicsőségét. Isten ezen túl nem adott nem adott Izráelnek sem „chérem”-re vonatkozó parancsot; a Krisztus népének pedig végképp nem ilyenek a szent harcai.
Mi volt „chérem” alapelve? Az, hogy ebben a harcban Izráel teljesen és tisztán Istennek engedelmeskedve harcol minden önérdek nélkül. Azaz nem gyűjthetnek zsákmányt, nem ejthetnek foglyokat, hogy a rabszolgáik legyenek; teljesen anyagi haszon nélkül vívják meg az Úr harcait, nem nézve, hogy ez nekik mibe kerül. Éppen ettől szent, hogy teljesen mentes minden önérdektől.
A keresztyének „szent háborúja”
Ilyen értelemben a Krisztus megváltottai is vívnak „szent háborút”. Ezt azonban nem karddal, vagy más fegyverrel vívják, hanem a Lélek fegyvereivel. Ezt a „szent háborút” az engedelmességben vívják, az Istenre való teljes ráhagyatkozás, az önátadás eszközeivel a szívük és lelkük tisztaságáért. Az Újszövetség nem hagy kétséget efelől, amikor Pál erről a harcról ír:
Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.[5]
Hogy ez mit jelent a lelki irodalomból szeretnék két kifejezetten szépirodalmi (tehát nem ún. hitmélyítő) könyvet is megemlíteni, illetve ajánlani. Az egyik ilyen írás C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei, amelyben az ördögi kísértések olyan mélységeit és finomságait, mutatja be a könyv, amelyre sokszor nem is gondolunk keresztyénként. A másik John Bunyan Szent háború c. irodalmi metaforája, amelyben az emberi lelket egy ostromlott városhoz hasonlítja, amelyet az ördögi erők különböző taktikákkal ostromolnak és a bennünk munkálkodó Szentlélek erői védelmeznek. Annyira nem átütő, mint a Zarándok útja, de hasznos és ajánlott lelki olvasmány. Ezek a munkák a Bibliára alapozva világossá teszik a keresztyén „szent háború” természetét, amely nem más emberek, nemzetek elleni erőszakos fellépést jelentenek.
Ebben a „szent háborúban” a kulcsszó az Isten szavára teljesen ráhagyatkozó engedelmesség. Ez pedig egy teljesen egyetemes bibliai alapelv, még ha az ószövetség és az újszövetségi formái különböznek is egyes esetekben.
Alapigénk ezt húzza alá, amikor Sámuel felteszi Saulnak az intő kérdést:
Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az Úr szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél!
Amikor az önérdek fertőz
Mi történt itt? A nép elkezdi Saullal a háborút, majd amikor győznek: az önérdek megfertőzi őket. Nem hajtják végre a „chérem”-re vonatkozó parancsot, hanem úgy látják: jobb lesz foglyokat ejteni, mert a rabszolgák mégiscsak hasznot hajtanak, jobb lesz zsákmányul ejteni az amálékiak anyagi javait, kincseit, jószágait. És hogy ezt az önérdeket elfedjék, elkezdnek áldozatokat bemutatni az Úrnak. Csakhogy ez az áldozat nem az az áldozat, az „Úrnak szentelés”, amit a „chérem” jelent. A „chéremnek” ugyanis pont az a lényege, hogy teljesen a személyes haszon, és előny nélküli. Az az áldozat, amit bemutatnak úgy néz ki, hogy egy részét az oltáron elégetik, a többi hússal meg alaposan megtömik a bendőjüket. Úgy gondolkodnak: Istennek biztos megfelel, ha elégetik az oltáron a „kosok kövérjét”, a többit pedig megeszik az áldozati – valójában győzelmi – lakomán. A nép ezt követelte, Saul pedig belement.
Sámuel pedig ezzel kapcsolatban és kétszer is elmondja Saulnak: „megvetetted az Úr igéjét”. Ebben a kifejezésben benne van az utálat jelentése is: „megutáltad az Úr igéjét”. Ez pedig világossá teszi számunkra Istennek az engedelmességre vonatkozó radikális látásmódját:
Az 50% engedelmesség nem engedelmesség.
A 75% engedelmesség nem engedelmesség.
De még a 90% engedelmesség sem engedelmesség. Csak a 100% engedelmesség engedelmesség, ami, ha nem 100%, nem pótolható ki vallásossággal.
Ahogy Sámuel megfogalmazza az kérdést, abból természetesen következik a válasz, amit Sámuel ki is mond:
Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az Úr szava iránt?
Az egyértelmű válasz: nem. Az égő- és véresáldozat választottainak a vallásgyakorlására utal. Tehát a vallásgyakorlás nem fedheti el az életünk engedetlenségeit, és a hitből fakadó engedelmesség hiánya nem pótolható ki vallásgyakorlással.
Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás.
A következményei szörnyűek:
Mivel te megvetetted az Úr igéjét, ő meg elvetett téged és nem leszel király!
A bibliai héber szöveg sokkal általánosabban egyetemesebben megszólító, a bibliaolvasó embert is megszólítja, szó szerint így hangzik:
Mivel megvetetted az Úr igéjét, te is ki leszel vetve a királyságból.
Gazdagabb ez a jelentés, mint hogy Saul elveszti királyságát. Ki lesz vetve a királyságból – ami távlatosan minden engedetlen lélek számára azt az üzenetet közvetíti, hogy mindaz, aki megveti az Úr igéjét engedetlenséggel ki lesz vetve Isten királyságából.
A tét tehát nem kicsi. Ezért is adtam ezt a címet az igehirdetésnek: „Az engedelmesség a mi ’szent háborúnk’.” Nagy tétekben játszunk, mert vagy mindent megnyerünk, vagy mindent elveszítünk.
Saul bukása pedig hatalmas figyelmeztetés is: nem lehet az engedelmesség hiányát kipótolni vallásgyakorlással. Ennek a feszültsége nemcsak az Újszövetségben, hanem a teljes Ószövetségen is végighúzódik. A próféták sokszor beszélnek arról, hogy Izráel istentisztelete mennyire utálatossá vált Isten előtt. Csak egy-két példa:
Egy nagyon ütős feddés Ézsaiás próféta könyvének elejéről:
Mit kezdjek a sok véresáldozattal? – mondja az Úr. Elegem van az égőáldozati kosokból, a hízott marhák kövérjéből! A bikák, bárányok és bakok vérében nem telik kedvem. Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom! Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést! Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlölöm én, terhemre vannak, fáraszt elviselni. Ha felém nyújtjátok kezeteket, eltakarom szemem előletek; bármennyit is imádkoztok, én nem hallgatom meg: vér tapad a kezetekhez![6]
Jeremiás sem finomkodik:
Minek nekem a tömjén, mely Sebából érkezik, és a messze földről való jó illatú nád? Égőáldozataitok nem kedvesek, véresáldozataitok nem tetszenek nekem.[7]
Ámósznál és Mikeásnál is hangsúlyossá válik:
Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom! Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hizlalt állatokból mutattok be! Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantpengetésteket! Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak! Véresáldozatot és ételáldozatot úgy hoztatok-e nekem a pusztában negyven éven át, Izráel háza,[8]
Mivel járuljak az Úr elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Talán égőáldozattal járuljak elébe, esztendős borjakkal? Talán kedvét leli az Úr a kosok ezreiben, vagy az olajpatakok tízezreiben? Talán elsőszülöttemet áldozzam bűnömért, drága gyermekemet vétkes életemért? Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.[9]
Jézus is felsorakozik a próféták közé:
Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”[10]
Azért soroltam fel ennyi példát, mert világosan kirajzolódik ebből Isten akarata az engedelmesség tekintetében.
Engedelmesség vagy vallásgyakorlás?
Jó-e a kérdés? Ebben a formában ez a kérdés nem jó, de azért fogalmaztam meg szándékosan így, mert nagyon sok keresztyén így fogalmazza meg a kérdést, a vallás gyakorlását egyenesen megvetően nyilatkozva, a kettőt egymással szembeállítva. Ha a prófétákat és Jézust nem akarjuk jól érteni, akkor nem is fogjuk.
Az engedelmesség hierarchiája
Az engedelmesség és a vallásgyakorlás nem egymás ellentétei, hanem egy sajátos hierarchában vannak egymással. Az engedelmesség Isten Igéje iránt többet jelent a vallás gyakorlásánál – ami alatt értem: a személyes istenkapcsolatot az imádságban, igeolvasásban, de benne van az istentisztelet, az adakozás, a közösségi imagyakorlat és a böjtölés is. Isten világossá teszi, hogy az engedelmesség a teljes halmaz, aminek a vallásgyakorlás a részhalmaza.
Ennek a hierarchiája megmutatkozik az isteni kijelentésben is. Amikor Isten a Sínainál törvényt ad a népének, akkor először az erkölcsi törvényt nyilatkoztatja ki, majd ezt követik a szertartási törvények. Tehát Tízparancsolat, majd az ebből következő erkölcsi következtetések, majd a Szent sátor, papság és az istentiszteletre való útmutatások.
Jézus pontosan így tesz a Hegyi Beszédben: először az erkölcsi törvényekről beszél: békülj ki a haragosoddal, a szíved mélyén őrizd meg a szexuális tisztaságodat, legyen a szavad mindig megbízható még esküdözés nélkül is, mondj le a személyes bosszúról és szeresd ellenségedet; ezt követik a vallásgyakorlásra: adakozásra, imádkozásra és böjtre vonatkozó útmutatási.
Tehát az engedelmesség a fontos, amiben a vallásgyakorlás részhalmaz. A vallásgyakorlás nem áll szemben az engedelmességgel és nincs azon kívül.
Három figyelmeztetés
Ebből következően szeretnék három figyelmeztetést megfogalmazni:
A vallásgyakorlás nem pótolhatja az engedelmesség hiányát
Az első figyelmeztetés így hangzik: A vallásgyakorlás nem pótolhatja az engedelmesség hiányát. Erre vonatkozik direktben is mai alapigénk. Hiába a kosok szép kövérje, a tökéletes liturgia, a nagy összegű adomány, a gyönyörű szóvirágokkal díszített imádságok vagy akár még a böjtölés is akárhány napig – ez, ha nincs az életed az Úr igéje szerinti engedelmességben, akkor egyenértékűek a legsötétebb okkult bűnökkel: jóslással, varázslással és a bálványimádással. Ha úgy böjtölsz, hogy közben kegyetlenkedsz embertársaddal[11] a böjtöd is utálatos lesz az Úrnak. Ha úgy adakozol, hogy részvétlenül elfordulsz a szükséget szenvedőtől, akkor adakozásoddal semmilyen tetszését nem vívod ki az Úrnak.
A vallásgyakorlás befoglaltatott az engedelmességbe
A második figyelmeztetés így hangzik: A vallásgyakorlás befoglaltatott az engedelmességbe, annak egyértelműen részhalmaza. A vallásgyakorlása alatt, most nem is annyira a személyes kegyesség gyakorlását értem, hanem kifejezetten annak a megélését, hogy Isten a Krisztus által beoltott Jézus Krisztus földi testébe, az egyházba, és mint élő kő, része vagyok a gyülekezetnek. Nem lehet engedelmes életet élni a testvérekkel alkotott közösségen kívül. Az istentisztelet, az adakozás, a közös imádság és éneklés, az igével való közös találkozás nélkül. A közös, Krisztus-testben végzett szolgálat nélkül. Mert az engedelmességnek ez is része ugyanúgy, mint az irgalmasság gyakorlása, a békéltetés szolgálata. Semmilyen ürügy nem ment fel ez alól. Ugyanolyan engedetlenség, mint a vallás gyakorlás az engedelmesség hiányának pótlására.
Az engedelmesség ne fertőződjön önérdekkel
A harmadik figyelmeztetésünk: vigyázz, hogy ne fertőződjön önérdekkel az engedelmesség. Mert abból csak az engedelmesség látszata lesz, ami egyébként nagyon súlyos ítélet alá esik, ahogy az Apostolok Cselekedeteiben Anániás és Szafira esete drámai erővel mutatja ezt be.[12] Ők is megtapasztalták a királyságból való kivettetést.
Nagyon sok keresztyén esik abba a hibába – sőt ilyen-olyan módon mindenki küzd ezzel, ami jó ha felismerünk és az engedelmesség „szent háborújában” felvesszük a küzdelmet ezzel szemben.
De nagyon sok keresztyén esik abba a csapdába, hogy csak addig vállalja az „engedelmességet” és ezt most idézőjelben mondom, amíg abból nem származik kára; vagy még rosszabb, ha hasznot remél tőle: megbecsültség, presztizs, tekintély vagy éppen az anyagi javak területén. Ez utálatos az Úr előtt. Az engedelmesség csak akkor tiszta, ha az mentes az önérdektől. Meg tudunk-e egyáltalán erre tisztulni? Biztos, hogy ezzel folyamatosan küzdenünk kell, de ha ráhangolódunk Krisztus tökéletes engedelmességére igen: a Szentlélek képessé tesz erre minket. Csak lássuk Krisztus engedelmességének legnagyobb szent harcát és győzelmét.
Krisztus „szent háborúja”
Krisztus élete elejétől a végéig ebben a „szent háborúban” telt el, hiszen a menny dicsőségét már éppen ebben az engedelmességben hagyta el, hogy megvívja értünk a „szent harcot” ott a kereszt gyötrelmében. Magára vállalva minden bűnünk büntetését elhordozta gyötrelmeiben az Úr haragját és vett le rólunk minden kárhoztató ítéletet. Ő hordozta a pokol gyötrelmét, hogy nekünk ne kelljen a pokol gyötrelmeit átélnünk bűneink büntetésekét. Így győzte le, és törte meg az embergyilkos és minket vádoló Sátán erejét.
Krisztus engedelmessé lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig – de nem önmagáért, hanem értünk tette ezt. Áldott az ő neve! Az ő engedelmessége a mi engedelmességünk erőforrása, ahogy megígérte nekünk:
Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.[13]
Ámen.
[1] vö. Kol 1:16 és Rm 11:36
[2] Rm 15:4
[3] Gal 3:3
[4] Jóel 4:9
[5] Ef 6:12
[6] Ézs 1:11-15
[7] Jer 6:20
[8] Ám 5:21-25
[9] Hós 6:6-8
[10] Mt 9:13
[11] vö. Ézs 58:6-7
[12] ApCsel 5:1-11
[13] Jn 15:10