Lekció: Lk 2:8-20
Alapige: Lk 2:15
A karácsonyi történet a nyugati világnak, sőt talán az egész világ legismertebb története. Évről évre visszatérő történet ez, amelyen keresztül ismétlődően felidézzük, hogy mi történt kétezer évvel ezelőtt egy betlehemi éjszakán. Pásztorok őrködtek a nyájuk mellett, vigyáztak a nyájra és egyszerre csak megjelent az Úr angyala a számukra, őket nagy fényesség ragyogta körül, az Úr dicsősége és hallották az angyaltól a kijelentést, hogy ezen a napon megszületett az Üdvözítő, a Szabadító, aki nekik is született, aki nem más, mint az Úr Krisztus. A jó hír mellé egy jelet is elmondott nekik, amiről felismerhetik, ez pedig az, hogy egy kisbaba bepólyálva fekszik jászolba fektetve. A hír közlése után még a mennyei seregek is láthatóvá és hallhatóvá váltak, akik azt Istent dicsőítve mondták: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat.”
Ezután az egész jelenés hirtelen eltűnt és a pásztorok ott maradtak a sötétben. A hatalmas fény után sötétség és döbbent csend. Nem tudom, hogy meddig nem tudtak megszólalni. De egyszer csak kezdett oldódni a döbbenet és elkezdték mondogatni, hogy jó lenne látni az Úr Krisztust a Dávid városában. Megszületett bennük az elhatározás – ez az elhatározás lesz ma esti rövid igehirdetésem alapigéje. Lk 2:15
Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.”
Parancs nélkül
Olvasva a történetet feltűnik az, hogy a pásztorok nem azért indulnak el Betlehem felé, mert az angyal azt mondta nekik, hogy menjetek el és nézzétek meg. Ő csak egy hírt közöl és arról, hogy ha utána akarnak járni, akkor miről fogják felismerni azt, akiről a híradás szólt. Itt magának a hírnek van olyan ereje, hogy az önmagában mozgósítja ezeket az embereket, anélkül, hogy noszogatni kellene őket arra, hogy elinduljanak.
Valóban az angyal csak egy hírt közöl: hogy mit kezdenek ezzel a hírrel, azt maguk döntik el. Sokféleképpen reagálhatnának. Még a látomás valóságát is kétségbe vonhatnák. De meg is vonhatnák a vállukat, hogy valóban fantasztikus ez a hír, örüljünk neki, de a nyájat mégsem hagyhatjuk itt, hogy farkasok, medvék vagy rablók azután fosztogassák. Egész egyszerűen maradhattak volna a fenekükön, hiszen mit is változtatna az életünkön az, hogyha elmegyünk babanézőbe.
De nem! Őket mozgósítja a hír. És mire mozgósítja? Hogy járjanak utána! Nézzék meg! Higgyék el, de ne pusztán bemondásra higgyék el, hanem győződjenek is meg arról, hogy a hír valóban igaz.
Ők pedig felkerekednek és meggyőződnek, hogy a hír valóban igaz, mert megtalálták a jászolban fekvő kisbabát a családjával.
„Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.”
Átélik az igazságot
Annak az eredménye, hogy elmennek Betlehemig és megnézik, hogy hogyan is történt mindez, amiről kinyilatkoztatást kaptak, hogy nemcsak hallják, hanem át is élik az igazságot. Szeretném, ha ennek a rövid mondatnak minden eleme a helyén lenne: átélik az igazságot.
Ma a médiaélmények korát éljük. Ami nem válik médiaélménnyé, az már nem vált ki semmilyen érdeklődést. De éppen ezért el is tolódott a hangsúly. A médiaélmény hajszolása miatt nagyobb a hangsúly az átélésen, mint az igazságon. Sőt, csak az válik igazsággá, ami átélhető. De az igazság nem az átéléstől lesz igazság. Az igazság mindig igazság, akár átéljük, akár nem. Sajnos a keresztyénségen belül is fontosabbá vált az átélés, mint az igazság. Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt élménykeresztyénségnek – ami korunk kultúrájához igazodva a hitet is úgy közelíti meg: átéltem, tehát igaz.
A pásztorok életében még nem borult fel ez a sorrend: ők az igazságot kutatva, az angyali hírnök szava nyomán keresik az igazságot – a jászolban fekvő, bepólyált kisbabát – és így élik át.
Mi kell ehhez? Az, hogy elmenjenek Betlehemig – egészen a Krisztusig. Az utat, amit nekik szó szerint kellett megtenniük a történetben és így átélték az igazságot, nekünk is meg kell tennünk.
Szól az örömhír
A jó hír ma is ugyanúgy szól. Nem angyalok hirdetik, hanem olyan keresztyének, pásztorok, evangélisták, akiknek a Szentlélek a szívükre helyezi a jó hírt. A karácsony jó híre mindig ugyanaz:
Üdvözítő született (ma) nektek.
Tudom, hogy nincsenek látható angyalseregek, nincs a bennünket láthatóan körülragyogó dicsősége az Úrnak. De a hír most is ugyanaz, a hír most is megszólít, és ha a pásztorokat megindította Betlehem felé, velünk mi lesz?
Mit kezdünk ezzel a hírrel? El tud-e indítani minket Betlehem felé, hogy meglássuk – tényleg úgy van-e ahogy az Úr üzente?
Gyerekkorom óta szeretem az időutazós történeteket. Az Ady Iskola karácsonyi műsorának egyik része egy ilyen darabot játszott el. Egy fiatal kamaszfiú, aki lázadt a karácsony ellen, fölöslegesnek és értelmetlennek tartotta, egyszer csak bekerült a karácsonyi történetbe. És ott a karácsonyi történetben, az angyalok között a számára is felsejlett a karácsony üzenete.
Üdvözítő született nektek.
Ez mindennek a magja. Ez az egész karácsony veleje. Az, hogy megtörtént a csoda, az Isten beleüresítette magát egy egészen kicsi gyermekbe, akinek még bölcső sem jutott. De mégis ott van Isten; mégis velünk az Isten.
Nos, a pásztorok ennek a valóságát és ennek az igazságát élték át. Itt mindenképpen azon van a hangsúly, hogy ez a jó hír az igazság:
Üdvözítő született nektek.
Olyan üdvözítő, aki a megszabadítja az övéit a bűneiből. Aki ezért a szabadságért ártatlan, szent és bűntelen életét áldozza fel.
Menjünk el Betlehemig!
Bíztatják egymást a pásztorok.
Az évszázadok során többféle módszerrel próbálták az emberek felidézni mindezt: misztériumjátékok, pásztorjátékok, betlehemezések, amelyek lehetnek szép hagyományok. De nemcsak felidézni akarták, hanem bele is zárták, bele is merevítették mindezekbe a karácsonyi történetet, ahogy a színdarabban is megjelent:
Ó, máris látom az új hagyományt:
Miszerint minden év karácsonyán
a család együtt felkerekedne,
kisdedet keresni vidékre menne!
Aztán együtt innának kakaót, jó sokat!
Ez összehozna kicsiket és nagyokat –
kedvelem az ilyen kedves szokásokat!
Bele lehet-e merevíteni kedves szokásokba a karácsonyi evangéliumot? Egyvalamin múlik, hogy kedves de holt szokás lesz-e vagy élő Ige marad: vajon utána hogyan térnek haza. Látjuk a változást a pásztorokon?
Úgy-e, ahogy ezek a pásztorok: dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy ahogyan Isten megüzente nekik? Vagy mindez csak egy jelmezbe bújt játék marad? Vége a pásztorjátéknak, a betlehemezésnek, levesszük a jelmezt és nincs ott a hír a szívben:
Üdvözítő született nektek.
Aztán lebontjuk a karácsonyi dekorációt és volt karácsony, nincs karácsony. De vajon ott marad-e az Üdvözítő, aki megszületett erre a világra?
Itt a jó hír! Menjünk el Krisztusig. Mert a karácsonyban akár a bölcsek, akár a pásztorok, akár az angyalok, a kedves szereplők ott vannak – de nem ők a lényeg. Egyedül a megszületett Üdvözítő, a bűnből szabadító Krisztus a lényeg. Menjünk el Betlehemig – menjünk el Krisztusig és nézzük meg hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.
Ámen.