Lekció: Lk 23:32-46

Alapige: Lk 23:47-48

Énekek: 22. 497. 477. 360. 728.

Bizonyára tele van az életünk utólagos felismeréssel. Amikor utólag jövünk rá, hogy valamit máshogy kellett volna mondani; vagy nem jutott eszünkbe semmi egy szituációban, és csak utólag jutott eszünkbe, hogy mit kellett volna mondani, vagy mit kellett volna tenni. Vagy, amikor utólag döbbenünk rá, hogy valamit nagyon elrontottunk – lehet, hogy már viseljük is a következményeket –, és csak utólag mondjuk, hogy mennyire jó lett volna azt a valamit máshogy csinálni.

Ebben talán az a legszomorúbb, amikor évekkel később arra döbben rá az ember utólag, hogy az egész életét, vagy szinte az egész életét elrontotta, és ha visszamehetne az időben, akkor mindent máshogy csinálna. Az utólagos felismeréseink többsége valószínűleg ilyen rádöbbenés; kevesebb az olyan, amikor az ember utólag arra döbben rá, hogy mennyire jól is döntött az élete egy korábbi szakaszában.

Ma Jézus Krisztus keresztjének a fényében ezekről az utólagos felismerésekről illetve annak utóéleteiről szeretném hirdetni az evangéliumot. Alapigénk: Lk 23:47-48

Amikor a százados látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt. És az egész sokaság, amely erre a látványra összeverődött, amikor látta a történteket, mellét verve tért haza.

A nagy egyetértés

Ahogy végignézzük Jézus szenvedéstörténetét, abban végig szinte hihetetlen egyetértés van. A zsidó vezetők nagy egyetértésben a néppel követelik Jézus megfeszítését; Pilátus bár eleinte van benne egy kis ellenállás Jézus halálra ítélésével kapcsolatban, mégis egyetértésre jut végül a zsidókkal. De Heródessel is sikerül barátságot kötnie Jézus elítélésével kapcsolatban, noha korábban haragban voltak. De még a kereszt körül is egyöntetű Jézus gúnyolása, kihívása, hogy ha valóban ő lenne a Krisztus, akkor most igazán megmutathatja azzal, hogy megmenti magát a keresztről. Mivel semmi ilyesmi nem történik, ez megerősíti őket abban, hogy lám-lám, ez a názáreti Jézus csak egy hamis Krisztus lehetett.

Ami tehát világos: Jézus elutasításában és megfeszítésében egyetértett

• a zsidó és a pogány világ
• a vallási és a világi hatalom

Ebben a nagy egyetértésben pedig megszülettek az önfelmentő és önigazoló magyarázatok is.

1. A főpap részéről: jobb ha egy ember hal meg, mint ha az egész nép veszik el.[1]
2. Pilátus részéről: én ártatlannak látom ugyan őt, de ha ti azt akarjátok, hogy halálra legyen ítélve, én halálra ítélem, de mosom kezeimet.[2]

Jézus halála után azonban vannak az őt elítélők és kivégzők között, akik utólag egészen máshogy látják a történteket és a korábbi nagy egyetértés megreped, ahogy kettéhasadt a templom kárpitja.

Az egyik a százados, a másik pedig a látványosságra összegyülekezett sokaság.

A százados

A századosról semmit sem tudunk a keresztreszítés történetén kívül. Amennyit tudunk az az, hogy a kivégzést végző katonák parancsnoka, aki Jézus halála után a halál beálltáról jelentést tett Pilátusnak. Sem az előéletéről, sem a későbbi életéről nem tudunk semmit. Viszont az a mondat, amit Jézus halála után kijelent felejthetetlenné teszi az alakját. Jézus halála után ugyanis az ő mondata tesz tanúságot arról, hogy Jézust teljesen ártatlanul végezték ki. Ezt mondja a százados:

„Ez az ember valóban igaz volt.”

Máté és Márk más szavakkal jegyzi le:

„Bizony, ez az ember Isten Fia volt!”

Az, hogy az evangélium világában ez a két mondat ugyanazt jelenti, most nem fogom elemezni, mert most más van a figyelmünk középpontjában.

A százados végzi a feladatát, a parancs szerint vezeti a kivégzést. Annyit nyilván tud, amit tudnia kell, hogy ezt az embert a zsidók kívánságára Pilátus halálra ítéli úgy, hogy a legrosszabb gonosztevők módján kell kivégezni kínhalállal. Végzi tehát a dolgát és közben mintha hályog lenne a szemén. Ami abban a pillanatban hullik le, amikor Jézus „kileheli a lelkét”. Akkor látja meg az embert, akinek a kivégzését vezette – és kibukik belőle:

„Ez az ember valóban igaz volt.”

Felismerte – de csak utólag.

A sokaság

Ami a sokasággal történik nem is szokott nekünk feltűnni. Máté és Márk nem is ír erről a részletről, de Lukács megjegyzése sokatmondó:

És az egész sokaság, amely erre a látványra verődött össze, amikor látta a történteket, mellét verve hazatért.

Különös ez a fordulat. Mert ez a sokaság látványosságra gyűlt össze a kereszt köré. azért jöttek, hogy szórakozzanak, úgy gondolták, jó mulatság lesz ez a kivégzés. Részt vettek a gúnyolódásban is – pl. akkor, amikor Jézus felkiáltott az Atyához, hogy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” – akkor valaki a sokaságból így gúnyolta, miközben ecettel kínálta.

Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye őt?[3]

Most pedig nem úgy térnek haza, hogy milyen jól szórakoztunk – hogy Jézus de jól megkapta, amit megérdemelt! Nem. Végül mást kaptak: a mellüket verve tértek haza.

Nekik is hirtelen mintha lehullt volna a szemükről a hályog. Mélységes bűnbánat vett erőt rajtuk – ezt jelzi, ahogy a sokaság a „mellét verve” fordul vissza a kereszttől.

Rájuk tör a felismerés: egy ártatlan embert embert végeztek ki, egy igaz embert, az Isten Fiát és ebben ők is részt vettek, ebben ők is ugyanúgy vétkesek, mint akik halálra ítélték és halálra ítéltették, mint akik a korbácsot lengették, és a szögeket ütötték; ők is gúnyolták és növelték Jézus szenvedését. Felismerték az igazságot, de csak utólag.

A bűn utólagos felismerése

A bűn és halál uralma alatt – vakon

Pontosan így vagyunk mindannyian a bűnnel. A bűn világa az a közeg, amibe mindannyian beleszületünk. Ami a természetes közegünk, mert mindannyian Ádám természetét örököljük, ahogyan a Szentírás bizonyságot tesz rólunk:

Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.[4]

A halál azért uralkodik az emberen, mert a vele született természetétől ösztökélve mindenki vétkezik. Ezért nincs különbség

mindenki nélkülözi Isten dicsőségét.[5]

Az ilyen emberben is van valamilyen bűnismeret, még bizonyos esetekben lelkifurdalást is érezhet. Az emberi társadalmak is állítanak fel erkölcsi mércéket, amelyeknek áthágását bünteti; és amelyeknek a betartásával kialakít egy emberi jóságmércét. De a valódi bajt az ember nem látja. A valódi baj ez:

• a bűnös ember nélkülözi Isten dicsőségét
• a bűnös ember a halál uralma alatt él, mert nem képes megismerni és elfogadni Isten igazságát.
• a bűnös ember egyszerűen vak Isten irányában. Lehet benne valamiféle vágyakozás, amit a saját maga által alkotott vallással próbál enyhíteni, de a vakságát ez nem szünteti meg.

A korinthusi gyülekezetnek Pál erről így ír:

A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. [6]

Ilyen vak volt a százados is és ilyen vak volt a sokaság is. Jézus halálakor azonban megnyílt a szemük, ahogy korábban is sok vaknak megnyílt a szeme.

Ezt nagyon fontos látnunk, mert nagyon sok jó szándékú ember beszél arról, hogy akár vallásos háttérből jön, akár vallásos háttér nélkül, mégis azt mondja: én mindig hittem Istenben. Nyilván ezt a hitet nem kell megkérdőjelezni, de ez a fajta hitet inkább csak úgy lehetne jellemezni, hogy csak vágyakozás Isten után vakon. De ezt csak akkor ismeri fel valaki, akinek lehull a szeméről a hályog.

Lehull a hályog

Azt látjuk, hogy az a vakság, ami mind a századost, mind a sokaságot jellemezte egyszerre megszűnik. A két bizonyság között van összefüggés:

1. „Ez az ember valóban igaz volt”
2. A sokaság a mellét verve – bűnbánattal – tért haza.

A két bizonyság nem független egymástól. Mert mind a Jézusról adott kijelentés a századostól, mind a sokaság bűnbánata ugyanabból fakad. Meglátták a kereszten függő halott emberben az Isten Fiát, és azt, hogy a halála az ő lelkükön szárad.

Ez a két bizonyság együtt beszél az igazságról: a megfeszített Isten Fiának a halála a mi lelkünkön is szárad.

Miből ismerték ezt fel?

Mind a századosról, mind a sokaságról azt írja az evangélium:

amikor látta, hogy mi történt

Tehát a történteket látva jutottak erre a felismerésre. Röviden összegezzük, hogy mit is láttak:

1. Jézus az őt kínzók bocsánatáért esedezett a kereszten.
2. A hozzá forduló bűnözőnek megígérte, hogy még aznap vele együtt a Paradicsomba kerül.
3. Déltől háromig sötétség borította be a földet.
4. Egy nagy földrengés történt – amiről Máté írt – és a templomban a Szentek Szentjét elválasztó hatalmas kárpit kettéhasadt; amit ha esetleg nem is láttak, de a reccsenést hallhatták.
5. És Jézus imádsággal az ajkán kilehelte a lelkét.

Ezeket látták, ezek történtek.

Szóval Jézus halálát nem is egy, hanem több rendkívüli esemény és jelenség kísérte. Ebből világos volt az, hogy Jézus halála természetfeletti jelentőségű – ő az Isten Fia! És utólag rádöbbentek, hogy mit tettek.

Hányszor döbbenünk rá utólag, hogy mit tettünk? Lehet, hogy eleinte próbáljuk szépíteni és mentegetni magunkat, de nem hagy békén a dolog. Ráfekszik a lelkünkre és nyomja azt. A rossz döntéseink elkísérnek bennünket. És ha a lelkünket nem is nyomja, de a következményeit szenvedjük. Ha ezt tudom, máshogy döntöttem volna.

Tudjátok, hogy mi ebben a szörnyű? Hogy Isten felkínálja az útmutatását és vezetését – és de sok rossz döntéstől kímélnénk meg magunkat, ha Isten vezetése alá helyeznénk az életünket. De nem kell. Inkább kell a tiltott, de halálos gyümölcs.

Ha a keresztre feszítők figyelnek a jelekre, ha megértik Jézust és időben felismerik Jézust, akkor nem feszítették volna meg, ahogy az apostol is írja:

senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg.[7]

A Szentírásban Isten minden információt megadott, hogy Jézus, az Isten Fia megismerhető legyen. Benne próféciák sokaság teljesedett be. Mégsem ismerték fel őt.

Hányszor látom – keresztyén emberek életében is –, hogy bár nem egy döntésük előtt a lelkük mélyén érzik, hogy az nincs összhangban Isten akaratával, de egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Nem kérik Isten tanácsát és vezetését. Majd, amikor beérik a gyümölcs, kétségbeesetten keresik a kiutat: egy rossz kapcsolatból, egy katasztrofális pénzügyi helyzetből, egy mély lelkiismereti válságból. Amiről tudják, hogy elkerülhették volna, ha Istenre hallgatnak.

Élénken emlékszem egy asszonyra, aki lánykorában – most már közel harminc éve – a gyülekezetünkben volt ifis. Férjhez ment, szép családja és szerető férje lett – és úgy tudom, most is így van. Egyszer szinte könnyek között mondta el, hogy bár sohase hallotta volna, hogy a házasság előtt ne lépjenek előbbre az intimitás területén, mint ahogy azt a bibliai kijelentés elmondja. Azt mondta, hogy mint egy árnyék vetül rá ez az életére. Minden rendben lenne, de a lelke nincs rendben. Értjük ennek a drámáját? Nem akart Istenre hallgatni, és inkább azt a következtetést vonta le, hogy jobb lenne, ha nem is tudná, hogy mi Isten akarata. Pedig nem az lenne a jobb, hanem az, ha tudná és ennek a rendjében maradva élné az életét.

De nem ez a legszörnyűbb utólagos felismerés, hanem az, ha mi is megérkezünk a történetben a kereszthez és rádöbbenünk: minden rossz döntésünk ott van a keresztre feszítésben. Ott van Jézus halálában. Az elutasítás és megvetés nagy egyetértésében minden döntésünk, amit Isten akarata nélkül, Isten akarata ellenére meghoztunk benne van.

Benne vagyunk mind – együtt a főpapokkal, együtt Pilátussal, együtt a római katonákkal, együtt Péter tagadásával és együtt Júdás árulásával. Ady Endre így fogalmazza ezt meg a Jézus és Júdás c. versében:

S eladtalak, én fejedelmem,
Mert az Élet az én szerelmem,
Mert én is álmodok nagyot:
Költő vagyok.

Nem hallgatom zsoltáros ajkad,
Nem kell szép, égi birodalmad.
Selymet, pénzt akar egy leány,
Vár, vár reám.

Galád vagyok? Galád az Élet.
Bűve miért nincs az Igének?
Vággyal, kínnal miért gyötör
Pénzes gyönyör?

„Eladtalak, én fejedelmem, Mert az élet az én szerelmem.” – „Nem hallgatom zsoltáros ajkad, Nem kell szép, égi birodalmad.”

Utólagos felismerés – „Ez az ember valóban igaz volt.” És verhetem a mellemet, mert akkor válik igazivá ez a felismerés, ha oda vezet, ahogy az ének mondja:

Mondd, ennyi kínnak mi az eredetje?
Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre!
Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam,
Fejedre hoztam.[8]

Utólagos felismerés – késő bánat?

Vajon késő a bánat? Jézus meghalt, innen már nincs visszaút. Jézus halála visszafordíthatatlan, mint ahogy minden halál. Mit is lehet kezdeni a jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan döntésekkel? Amikor már tudjuk, hogy másként döntenénk, ha újra kezdhetnénk, de nem kezdhetjük újra. Már nem tudunk visszamenni a rossz döntések előtti pontra. Nincs időutazás, amellyel helyrehozhatnánk.

Tudom, hogy sok helyzetben még valami menthető, helyreállítható. Egy rossz kapcsolat meggyógyulhat – de azért a sebek helyei időnként érezhetők. Egy bántó viselkedésért lehet bocsánatot kérni, de attól nem biztos, hogy már minden teljesen ugyanúgy a régi lesz. De, amikor minden lehetőséget lezár a halál?

• amikor a magzat elvétetett.
• amikor hosszú évek haragja után már nincs esély a megbékélésre
• amikor a folyamatos bántalmazás és zaklatás öngyilkosságba torkollik
• amikor nem látjuk a másik fájdalmát saját önzésünktől

Mit teszünk, ha utólag látva Krisztus halálát megnyílik a szemünk és rádöbbenünk – súlyosabb a vétkünk, mint azt bármikor is gondoltuk volna; mert az ellen vétkeztünk, akit Krisztus annyira szeretett, hogy önmagát adta érte – így Krisztus ellen is vétkeztünk. Egy sírkőtől már hiába kérünk bocsánatot. Késő bánat?

Vajon késő bánat-e a százados vallomása? Késő bánat-e a sokaság bűnbánata? Lehet-e ebből kiutat találni? Ez pedig minden utólagos felismeréshez adott útmutatás, ahhoz, hogy végül mégis tovább tudjunk lépni a kárhozatból az üdvösség felé.

János apostol azt írja:

az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, hogy bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.[9]

Sokszor átélhetjük: még ha próbálunk is valamilyen önigazoló magyarázatot hozni a rossz döntéseinkre, és próbáljuk valahogy azzal nyugtatni magunkat – a lelkünk mégsem nyugszik. A szívünk elítél – hiába próbálunk küzdeni ellene. Egészen más utat kínál Isten a számunkra:

Isten mégis nagyobb a szívünknél.

Isten nem fordítja vissza az időt, viszont mégis mutat egy kiutat – Krisztus keresztjét. Ő nagyobb a szívünknél és amikor lehull a lepel, felismerjük az igazat és hogy milyen részünk van az ő halálában, azt is megláthatjuk: Jézus halálában kinyílik számunkra az engesztelődés útja és felkínálja Krisztusban az új életet.

Különös, hogy nem ismerjük a százados további életútját. Lloyd C. Douglass: „És köntösömre sorsot vetettek …” c. regényében eljátszik a gondolattal, hogy milyen hatása volt erre a századosra Jézus halála. Nagyon megragadó regény – és akár történhetett volna úgy is. De nem tudjuk, hogy tényleg így volt-e.

Nem tudjuk, hogy a sokaság bűnbánatából végül fakadt-e életmegújító megtérés vagy később ment minden a maga útján. Biztos vagyok benne, hogy a pünkösdi megtérők között lehettek többen ezek közül az emberek közül, akik utólag már nem csak azt ismerték fel, hogy milyen szörnyűséget követtek el, hanem azt is, hogy Isten Jézus haláláért bocsátja meg a bűneiket és hívja őket megtérésre és az örök életre.

Minden megtérés csak egy ilyen utólagos felismerésből fakadhat: olyan súlyosak a bűneim, hogy az Isten Fiának meg kellett halnia miattuk; hogy ezután elérjen a szívemhez a bűnbocsánat. és milyen jó az, ha így ér el, igaz felismerésben és igaz, mély bűnbánatban ez az utólagos felismerés. Mert ez senkit sem kerül el. Egyszer mindenkit utolér. A Jelenések könyve biztosít bennünket erről:

Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen.[10]

De ekkor már késő. Ekkor már késő a bánat. Élet abból fakadhat egyedül, ha a keresztre nézel és meglátod őt, az Igazat, életed megváltóját és bűneid megbocsátóját. Az utólagos felismerésnek nem kell együtt járnia a késő bánattal.

Ámen.

---

[1] vö. Jn 11:50 „Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.”

[2] vö. Máté 27:24 Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a forrongás még nagyobb lesz, vizet hozatott, megmosta kezét a sokaság szeme láttára, és így szólt: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ám ti lássátok!”

[3] vö. Mk 15:36

[4] Rm 5:12

[5] vö. Rm 3:23

[6] 1Kor 2:14

[7] vö. 1Kor 2:8

[8] RÉ21 490:3

[9] 1Jn 3:19-20

[10] Jel 1:7