Lekció: Jn 6:58-69
Alapige: Jn 6:35
Énekek:
153 – Tudom, pásztorom és vezérem énnékem az én Uram
285 – Hálaadásunkban rólad emlékezünk
291 – Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat
Kicsoda a Krisztus? Jézus tudta, és el is tudta mondani, hogy kicsoda ő. Hasonlatokban és képekben is elmondta, hogy mit jelent a számunkra, hogy ő a Krisztus.
Eddig arról hallottunk, hogy ő a világ világossága. Az életben az nem téved el, vagyis nem jár sötétségben, aki őt követi, így az élet világosságára jut.
Múlt héten pedig arról beszélt nekünk, hogy ő az ajtó, a juhok ajtaja, rajta keresztül lehet bemenni az életre, az örök életre. Látni fogjuk ma is, legközelebb is, hogy mindegyik képben sajátos módon az örök életre jutás lehetőségét, benne gyakorlatilag egyetlen, kizárólagos jelentőségét mutatja be.
Mai igénkben azt fogja elmondani nekünk Jézus, hogy ő az élet, azaz az örök élet kenyere. Alapigénk: Jn 6:35
Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.
Amint látjuk Jézus itt valami olyanhoz hasonlítja magát, amely létezésünk egyik alapfeltétele. A kenyér olyan alapvető élelmiszer, amellyel minden más élelmet is összefoglalóan kifejezünk. Aki dolgozik, az a „kenyérkereső”; aki imádkozik, a „mindennapi kenyérért” könyörög Istenhez, még úgy is, hogy nem csak kenyeret eszünk, hanem sok minden mást is. Jézus minden ilyen hasonlatban az Ő egyetlenszerű, semmi és senki máshoz nem hasonlíthatóságát, sőt istenségét mutatja be, de ezekben egyszerűen azt mondja: létezésünk nélküle lehetetlen.
De hát, hogy is lenne lehetetlen tehetnétek fel a kérdést, hiszen olyan sokan vígan eléldegélnek Jézus nélkül, fel sem merül bennük, hogy szükségük lenne Jézusra, ha pedig meghallják, hogy Jézusra van szükségük vagy nevetnek, vagy nem törődnek vele vagy teljesen elutasítóan, sőt ellenségesen viszonyulnak Jézushoz és az ő követőihez.
1. Az élet
Ezért most legyen az első kérdésünk az, hogy Jézus milyen életről beszél itt? A görög nyelvnek ugyanis két szava van az életre. Az egyik a „biosz”, ami a véges földi életre, a megélhetésre és az anyagi javakra és vagyonra vonatkozik. A „biosz” jelentése egy olyan élet, aminek a céljai csak erre a földi életre irányulnak. A „biosz” számára a kenyér nem több, mint a napi létfenntartáshoz nélkülözhetetlen eszköz. Fontos, de ettől ez az élet egyszer véget ér.
A másik szó a „dzóé”, ami az életet sokkal tágasabb dimenziókban szemléli. Ez azt a létezést jelenti, ami nemcsak a földi véges életre vonatkozik, hanem ami a földi létezés keretein túlmutat. Aminek van egy magasabb rendű és láthatatlan létformája is.
Az a kérdés, hogy Jézus vajon melyikről beszél? Azt gondolom nem nehéz rájönni, hogy Jézus az utóbbiról beszél. És vajon mire gondolt Jézus hallgatósága? Teljesen úgy tűnik, hogy az előbbire.
A János evangéliuma 6. fejezete a csodálatos kenyérszaporítás és az ötezer ember megvendégelésével kezdődik. Ebben Jézus az őt már több napja hallgató éhes embertömeget öt árpakenyérből és két halból úgy megvendégeli, hogy meg sem bírták enni, hanem 12 hatalmas kosár maradékot szedtek össze. Csak a férfiak voltak ötezren, nem tudni, hogy emellett még hány nő és gyermek volt ott. Az emberek ez után a csoda után úgy gondolták, hogy valóban Jézus a Krisztus – az Isten által felkent király –, ha már így jóllakatta őket, és rögtön ki is akarták kiáltani a Krisztus földi királyságát; Jézus azonban ezt nem hagyta, hanem félrehúzódott e „nagy megtiszteltetés” elől.
Az emberek azonban kitartóan keresték, és amikor megtalálták számon is kérték tőle, hogy miért húzódott félre, mire válaszul Jézus rámutatott arra, hogy csak azért keresik őt, mert jóllaktak a kenyerekkel. Innentől kezdve igyekszik ráirányítani a figyelmet arra, hogy ő egészen másért jött, nem azért, hogy a testet lakassa jól és hízlalja. Azt mondja:
Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek. [Jn 6:27]
Már itt megkezdődik a szétválasztás. Van kenyér, amely veszendő. Azért veszendő, mert egy veszendő életet táplál. És van kenyér, amely az örök életre megmarad, mert az örök életre táplál.
Ekkor a hallgatóknak beugrik Izráel történetének egy nagyon fontos korszaka, a pusztai vándorlás. Valóban a zsidó atyák, a pusztai vándorlás népe egy különleges kenyérrel táplálkozott és ez a mennyei kenyér. Meg is kérdezik tőle, hogy Mózes után tudod ezt csinálni? A pusztai vándorlás atyái negyven évig mennyei kenyérrel táplálkoztak. Jézus itt a korabeli hallgatók számára tesz egy botrányos kijelentést. A manna nem volt mennyei kenyér. Még úgy sem volt mennyei kenyér, hogy egészen különleges és csodás gondoskodása volt Istennek, amiben nem volt semmi emberi munka, de mégsem volt mennyei kenyér volt. Ennek pedig ékes bizonyítéka az, hogy a pusztai atyák bár a mannát ették, mégis meghaltak, mégpedig az engedetlenségük miatt. Ezzel szemben az a kenyér, amit Jézus ad örök életet biztosít.
Mit érthetünk meg ebből?
Először is azt, hogy még a földi életünkről is természetesen Isten gondoskodik. Ő biztosítja a mindennapi táplálékot. Ő biztosítja még a földi jólétet is. De ha nekünk Jézus csak ennyire kell, akkor veszendő ételért fáradozunk és veszendő ételért imádkozunk és egy veszendő életet táplálunk. Jézus sehol sem állítja, hogy a földi létünk fenntartása nem fontos Istennek. Azt viszont mondja, hogy éppen emiatt vegyük észre a lényegesebbet, mert a földi életnél több az élet, és a veszendő ételnél van fontosabb étel is.
Nagyon sok ember azt mondja: először lakjunk jól, aztán majd meglátjuk. Tulajdonképpen ez nem másról szól, mint arról, hogy elégítsük ki a legalapvetőbb ösztönünket, a létfenntartás ösztönét, akkor majd foglalkozhatunk a magasabb rendű dolgokkal. Abban egyetérthetünk, hogy az éhség valóban nagy úr – de vajon akkora úr-e, hogy megfoszthat bennünket az élettől? Ha nem vagyunk lelki emberek, akkor már meg is fosztott, és teljesen mindegy, hogy valaki mennyire jóllakott, mégis folyamatosan csak a kenyér dolgával van elfoglalva.
A makedón példa (2Kor 8)
A napi igékben a korinthusiakhoz írt második levélben ott tartunk, hogy Pál a gyülekezetet tanítja a nagylelkű adakozásra, amiben két példát mutat meg nekik. Az egyik Krisztusé, de megmutatja a makekedón gyülekezetek példáját is. Ezek a gyülekezetek Filippiben, Thesszalonikában és Béreában voltak találhatók. Amikor ezek a gyülekezetek hallottak arról, hogy Pál egy gyűjtést kezdeményezett a jeruzsálemi szegények számára, maguk jelentkeztek, hogy szeretnének részt venni az adakozásban. Pál nem kérte őket, mert ahogy beszámol róluk, elég szegények voltak, és nem akarta őket terhelni. Sok nyomorúság, próbatétel és szegénység jellemezte ezeket a gyülekezeteket. Hogyan mutatja be őket?
nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett [2Kor 8:2]
Majd így folytatja:
nemcsak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából. [2Kor 8:5]
Ez a makedón gyülekezetekről szóló apostoli bizonyságtétel megerősíti azt, amit Jézus is mond: a lelki emberektől még az éhség sem képes elvenni az életet, és hogy életüket többnek lássák, mint testi szükségleteik kielégítését és földi életük bebiztosítását e világi vagyon felhalmozásával.
A legelső tehát, amit Jézus mond, hogy ő annak az életnek a kenyere, amely nem a véges és veszendő földi élet.
2. Az örök élet forrása
Jézus azonban nem áll itt meg. Rámutat arra is, hogy ha az örök életről kezdünk el gondolkodni és a nem veszendő ételért akarunk fáradozni, akkor annak a forrása is csak ő lehet.
Itt rögtön feszültségbe kerül azokkal az emberekkel, akik úgy gondolják, hogy az örök élet elérhető emberi erőfeszítéssel. Kik ezek az emberek?
Akik azt gondolják, hogy ha megfelelnek valamiféle erkölcsi mércének, akkor azáltal kiérdemelhetik azt, hogy Isten kinyissa előttük a mennyei élet kapuját.
Nagyon fontos szellemi igazságot tár fel előttünk az Úr Jézus Krisztus. Mégpedig azt, hogy nincs az a tökéletes emberi erkölcsi mérce, ami elég lenne ahhoz, hogy elérjük a mennyei életet. Erre még az Isten által adott mózesi törvény sem elég.
Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. 33Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. [Jn 6:32-33]
Jézus mint sokszor itt is szembeállítja magát a mózesi törvénnyel. Nem mintha azt mondaná, hogy a törvény rossz lenne. Ezt Jézus sehol sem állítja. A mózesi törvényt is Isten nyilatkoztatta ki, ezért az szükségszerűen jó. Ezért is mondja Pál apostol azt, hogy
A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó. [Rm 7:12]
Ugyanakkor a törvény mégsem elég arra, hogy örök életet adjon. Sőt a törvény következetesen elítél – már a legkisebb vétségért is. Hiszen ha
aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett. [Jak 2:10]
Ezért soha nem hivatkozhatunk arra, hogy a törvény cselekvése által kedvesek lehetnénk Isten szemében.
Viszont szembeállítja magát a törvénnyel, mert a törvény nem tud a törvény életet adni. Jézus viszont azt mondja: én tudok életet adni. Csak én tudok életet adni. Fordítsuk le ezt egyszerű magyarra: a jó cselekedeteink nem tudnak örök életet adni, csak Jézus tud örök életet adni.
Ebben a szakaszban kétszer is szó szerint elmondja, hogy
Én vagyok az élet kenyere …
Majd hozzáteszi még azt is, hogy
Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem. [Jn 6:51]
Ez pedig rámutat arra, hogy Jézus hogyan kenyér. Ő nem a maga fizikai valójában kenyér, hanem abban a áldozatban kenyér a számunkra, ahogy megtöretett a teste a kereszten, mint egy engesztelő áldozat a bűneinkért.
Hallgatósága nem is értette és vitatkozni kezdtek Jézusnak ezen a kijelentésén.
Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül? [Jn 6:52]
Jézus az áldozatában kenyér. Minden napunk ebben az áldozatban nyer értelmet. Hogy a bűntől szabadon kelhetünk fel, félelem nélkül nézhetünk szembe a következő nappal és a bűntől szabadon hajthatjuk le a fejünket, mert Jézus megbocsátotta azokat és megtisztított belőle. Ez pedig folyamatos és mély elégedettséggel tölt el bennünket.
Az, hogy Jézus akkori hallgatói nem értették Jézusnak a kenyérről szóló hasonlatát valamennyire még érthető is, hiszen Jézus még nem dicsőült meg a kereszten. De ma is ugyanilyen sokan nem értik. Nem értik azt, hogy az örök élethez nem valamit kell tenniük vagy nem tenniük, mert az Jézus megtette a kereszten. Nekünk nem azért van örök életünk mert olyat teszünk, ami Istennek tetszik vagy nem teszünk olyat, mit Istennek nem tetszik, hanem azért van örök életünk, mert Jézus megtette azt, amit csak ő tehetett meg: engesztelő áldozatként odaadta a testét és meghalt a kereszten.
Erre emlékeztet az úrvacsora is. Felidézi előttünk szimbolikusan azt, hogy mit tett Jézus. A megtört kenyér Jézus megtört testére mutat, a kehely pedig arra a vérre, amely eltörölte a bűneinket. Amikor úrvacsorázunk egyetlen falat kenyeret és egyetlen korty bort veszünk magunkhoz. Ezzel mégis jóllakunk – de nem testi értelemben lakunk jól. Az lakhat jól ezzel a vacsorával, aki azzal a hittel veszi magához, hogy minden elvégeztetett a kereszten egyszer s mindenkorra. Az úrvacsorában szemmel láthatóvá válik az az egyszerű és biblikus reformátori alaptétel, amit röviden csak így mondanak: Solus Christus – egyedül és csakis kizárólag Krisztus által üdvözülhetünk.
3. Az ígéret
Így láthatjuk meg ebben a kijelentésben a különleges ígéretet is.
aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.
Jézus itt az egyik legnagyobb emberi alapfélelmet felhasználva beszél arról, hogy ő mit jelent a számunkra és mire számíthatunk akkor, ha benne hiszünk.
Az emberi élet egyik ritmusát a megéhezés – táplálkozás – jóllakás biztosítja. Éhesek vagyunk, eszünk, folytatjuk. Ez energiát ad, biztosítja az egészségünket – feltéve, ha jól eszünk. Ha pedig ez az egyensúly felbomlik, mert nem jutunk táplálékhoz, akkor éhezünk, ha tartósan nem jutunk táplálékhoz alultápláltak leszünk – sőt akár még éhen is halhatunk, ahogy az emberiség történelmének nagy éhínségei ezt bizonyítják is.
Az éhezés az emberiség és benne mindannyiunk egyik alapfélelme. Közvetlenül a létünket támadja. Mindent megteszünk, ami ennek elkerüléséhez vezet.
Jézus azt ígéri, hogy aki hozzá jön, annak már nem kell többé éheznie és szomjaznia. Amikor azonban ezt halljuk nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Jézus itt továbbra sem a „biosz”-ról, a veszendő és véges földi életről beszél, hanem a „dzóé”-ról, a földi életen is túlnyúló életről.
Jézus azt mondja, hogy aki őt megtalálja, annak többé nem kell vágyakoznia az örök élet után. Aki őhozzá jött, annak nem kell sóvárognia és vágyakoznia Isten után többé, mert Isten mindig ott lesz vele. Ő mindig ott lesz és mindig rendelkezésére áll a hívőnek, ott lesz mindig a hiívő számára. Soha nem fordulhat elő vele, ami időnként bármelyikünkkel előfordulhat, hogy kinyitjuk a kenyértartót és üres – szombat este.
Jézus itt is egy provokatív kijelentést tesz azok számára, akik úgy gondolják, hogy a mózesi törvénnyel kell táplálkozni. A zsidók által kedvelt és olvasott bölcsességirodalomban a Törvény és a törvényből fakadó bölcsesség az, ami táplál. De az egy olyan táplálék, amely után egyre inkább éhezik és szomjazik az, aki abból evett. Sírák könyvében – a kor kedvelt bölcsességiratában például azt olvassuk:
„Akik engem esznek újra rám éheznek, s akik isznak engem, újra rám szomjaznak. … Mindez nem egyéb, mint a Magasságos Szövetségkönyve, a Törvény, amit nekünk Mózes parancsolt, …” [Sírák 24:21.23]
Nagyon szép gondolat, a bölcsességirodalomban egyértelműen pozitív töltésű, Jézus azonban egy másik oldalára világít rá ennek a gondolatnak. Hiába fogyasztjuk a Törvény által kínált bölcsességet, az csak erősíti a vágyunkat az örök élet után. Mert az örök életet nem találhatjuk meg a Törvény útján, csak a kegyelem útján. Aki pedig a kegyelem útján találta meg az örök életet, annak soha többé nem kell vágyakoznia utána.
Ez nagy ígéret. Jézus után soha nem kell vágyakoznunk, ha hozzá jöttünk, mert ha hozzá jövünk, nem kell éheznünk és szomjaznunk, mert ő nem küld el magától és folyamatosan az örök élet kenyereként van jelen az életünkben.
Amikor hallgatói Jézusnak ezt a kijelentését hallották többségükben annyira felháborodtak, hogy a tizenkét tanítvány kivételével mindenki otthagyta Jézust. Jézusnak ez a kijelentése egyértelművé tette azt, hogy azoknak, akiknek Jézus csak egy nagyszerű tanító, aki szépeket mond Istenről, de nem az élet egyedüli forrása, akire szükségük van az élethez, nincs életük. Számukra Jézus nem kenyér. Legtöbbször valóban csak ennyi az elvárásunk Jézus felé: legyen meg a veszendő eledel, mert az a lényeg – ha az megvan, szívesen meghallgatjuk azt a sok szépet és jót, amit Jézus mond; de az, hogy őrá lenne szükségünk az örök élethez – az már sok. Legvégül Péter mondja ki azt a hitvallást, ami minden hívőnek hitvallása:
Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. 69És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje. [Jn 6:68-69]
Jézus azt mondja:
Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.
Ámen.