Lekció: Jn 13:31-35

Alapige: Zsolt 133

Énekek:
8 – Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk
824 – Szólj, szólj hozzám, Uram
133 – Ímé, mily jó és mily nagy gyönyörűség
846 – Áldjon meg téged, áldjon az Úr

Jézus az utolsó vacsoráján nagy jelentőségű parancsolatot hagyott hátra a tanítványainak. Amikor úrvacsorára készülünk és úrvacsorázunk ezt semmiképpen nem felejthetjük ki az úrvacsora üzenetéből, szellemiségéből és jelentőségéből. Ezt hallottuk a lekcióban is, idézzük fel újra:

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Ma egy olyan zsoltárt és üzenetét fogunk meghallgatni, amelyet Jézus és a tanítványok az páska-ünnephez kapcsolódóan jó eséllyel ünnepeltek, és amelynek üzenete éppen ezért kimondottan kapcsolódik az ünnephez, az utolsó vacsora kapcsán pedig az egyház úrvacsora gyakorlatához. Alapigénk a 133. zsoltár, amely a testvéri egyetértés és szeretet zsoltára.

Zarándokének. Dávidé. Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az ÚR áldást és életet mindenkor.

Ez a zsoltár tehát egy zarándokének, amit nem más írt, mint Dávid király. Nevezik azonban még régebbi fordítás alapján „grádicsok énekének is”. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy amikor a zarándokok felmentek Jeruzsálembe imádkozni vagy áldozatot bemutatni az Úrnak valamelyik ünnepére a többi zarándokénekkel együtt ezt énekelték. Akár úgy is, hogy ezt az éneket is énekelve mentek fel a templom lépcsőin. Így készítették a lelküket az Úrral való találkozásra.

Éppen ez az, ami megkülönbözteti a zarándokot a turistától. Lehet, hogy első látásra nincs nagy különbség a turista és a zarándok között. A zarándok a profán világból a szent felé törekszik, hogy belépjen a szent jelenlétébe és maga is átlényegüljön a Szenttől. Őt nem a műalkotások nagyszerűsége vagy egyedisége vonzza, hanem az a Szentség, amely ezeken a szent helyeken teret követel magának. A zarándokokat éppen ezért a Szent maga köré gyűjti és lelkileg összekapcsolja; közösséget alkotnak, hogy együtt szenteljenek figyelmet a Szentnek, a Felségesnek, aki hívja és vonzza őket.

Ezzel szemben a turista szinte meg sem áll – a maga profán lelkületével halad templomról-templomra, szent helyről szent helyre, békét nem találva vándorol és utazgat ide-oda a múzeummá merevedett világban – ők éppen ezért közösséget sem alkothatnak csak tömeget vagy sokaságot. [vö. Byung-Chul Han: A rítus eltűnése: Ünnep és vallás, Typotex, Budapest, 2023.] Ha valami meg is érinti, az inkább csak művésszettörténeti ámulat; talán valami átsejlik a Szentből, de annyira nem áll meg, hogy az tényleg a szívéhez szóljon. Minél több helyre el kell jutni, nem ér rá igazán szemlélődni, felfelé és befelé figyelni – hiszen még a pihenést is teljesítményhez köti; sőt most már közösségi médiás megjelenéssé.

Akik ezt az éneket énekelték, nem turisták voltak – ők az Istenhez készültek. Ez a zsoltár pedig egy nagyon fontos dologra emlékezteti a zarándokot.

Az áldozat megbékélés Istennel

A legelső, amit a zarándokénekekhez hozzá kell kapcsolnunk – hogy az Isten jelenlétébe készültek és egyben áldozatbemutatásra. Ez az ókori izráeli hívő számára azt jelentette, hogy az áldozat egyben az Istennel való megbékélés szimbólumba is. Azért jöhetnek, mert Isten hívja őket megbékélésre. Csakhogy ez csak a zsoltár hátterében van, így nincs kimondva. De ki van mondva valami más. Mehetsz-e a téged megbékélésre hívő Isten elé úgy, hogy békétlenség, neheztelés, keserűség van a szívedben embertársaddal szemben – vagy neki veled szemben? A zarándok nem egyedül meg, a zarándok közösséggel együtt megy. Úgy megy, mint aki testvérekkel megy.

Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!

Csak ebből az életből tudnak belépni az Isten békességre hívő jelenlétébe, ahogy maga Jézus is beszél erről a Hegyi Beszédben:

Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat.

A békétlen szívvel még csak beléphetünk a templomba, de nem fogunk megérkezni Isten jelenlétébe.

Amikor Isten jelenlétébe készülünk, akkor nekünk már van egy bizonyosságunk arról, hogy a békéltető áldozatot Jézus Krisztus elvégezte a kereszten. Mi a velünk a Krisztus áldozata árán megbékélő Isten jelenlétébe lépünk be. Jézus Krisztusról szól az evangélium:

Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. [Kol 1:19-22]

Ez a békesség teremti meg a közösséget Istennel, de a szeretet békességét is Jézus tanítványai között. Mintha maga Jézus mondaná, hogy milyen szép és gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek. Mert arról fogja megismerni a világ, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást mondja Jézus az utolsó vacsorán, az úrvacsora szerzésekor.

Ennek a zsoltárnak éppen az a nagy kérdése és egyben figyelmeztetése is: keressük-e ezt a megbékélést és a testvéri egyetértést a szentek közösségében? Természetesen nem hagyhatjuk ki belőle a saját családi közösségünket sem. Megteremteni nem kell, azt a Szentlélek elvégzi, de ez-e a törekvésünk, vagy inkább a sérelmeinket dédelgetjük a másikkal szemben?

Ennek nem kis jelentősége van, mert a zsoltár utolsó sora adja meg az egész végcélját:

Csak oda küld az ÚR áldást és életet mindenkor.

Az Úr áldása

Világos a kijelentés, hogy ahol a testvéri szeretet jelen van; ahol Jézus tanítványai szeretik egymást ott tud megjelenni és áradni Isten áldása és az élet.

Tulajdonképpen a testvéri egyetértés és az élet, valamint Isten áldása között nagyon erős összefüggést mutat ez a zsoltár. Első olvasásra úgy tűnik, mintha ez lenne az áldás és az élet feltétele, de ennél sokkal erősebb az összefüggés és erről árulkodnak a zsoltár képei. Egyszerre feltétel és következmény. Sőt előbb következmény, csak azután feltétel.

A két kép egyike az áldást, a másik az életet fejezi ki.

A lecsorduló olaj

Az első kép a fejről bőven lecsorduló olaj, amely Áron szakállára és onnan papi ruhája gallérjára csorog le, a másik kép pedig a Hermón hegyéről Sionra leszálló frissítő harmat. Azt mondja, hogy ennyire szép és gyönyörűséges; vagy máshogy fogalmazva jó és gyönyörködtető látvány a testvéri szeretet egyetértése.

Tudom, hogy nagyon megváltoztak az ókor óta a szépről alkotott fogalmaink. Milyen szépség lehet a fejről lecsorgó jó illatú olajban. Illatosnak illatos, de kényelmetlen kellemetlen és összeolajozza a ruhát.

Mi ezt már nyilván máshogy fogalmaznánk, mint ahogy nem nagyon javasoljuk a férfiaknak sem, hogy olyan szavakkal udvaroljanak a kedvesüknek, mint ahogy Salamon fogalmaz az Énekek énekében:

Hajad olyan, mint egy kecskenyáj, mely Gileád hegyéről hullámzik alá. Két fogsorod olyan, mint a megnyírt juhnyáj, mely az úsztatóból jött fel … orrod mint a Libánon tornya, mely Damaszkusz felé néz …[Énekek 4:2; 7:5]

De mit is fejez ki a fejről lecsorgó olaj? A túláradó szeretet képe ez. A kép alapja az ókori vendégszeretet. Amikor valaki hosszú útról vendégségbe érkezett a vendéglátója megmosta a lábát, sokszor tiszta ruhát is adott vendégének és úgy vendégelte meg, hogy megkente a fejét olajjal.

Amikor Jézus Simon farizeusnál vendégeskedett és a bűnös nő megkente Jézus lábát, Jézus éppen azt kifogásolta Simon farizeusnál:

Bejöttem a házadba: vizet lábamra nem adtál, …  nem csókoltál meg, … nem kented meg olajjal a fejemet …

És még ő ítélkezik az asszony fölött. De nemcsak ez a hétköznapi utalás van a zsoltárban, hanem úgy bontja ki, hogy abból Isten áldásának a képe is kirajzolódik.

A főpap felszenteléséhez tartozott az a szertartási mozzanat, amikor a felkenésre való olajat a főpap fejére öntötték, amikor beavatták a főpapi tisztségébe, amely Isten szeretetét és áldását jelentette az egész nép számára: van Isten népének főpapja, aki az áldozatot viheti az oltárra. Az olaj egyben a Szentlélek Isten jelenlétét is jelképezte, hogy Isten jelenlétében végzi a főpap a szolgálatát. Ennek a szépségnek a képe rajzolódik ki ebben a számunkra szokatlan képben.

A leszálló harmat

A másik képet jobban értjük, a leszálló harmat képét, amely felfrissíti élettel a földet. Még a legnagyobb hőségben is üdítő, ahogy a hajnali harmat leszáll és beborítja a földet. Amikor már olyan nagy a szárazság, hogy harmat sem száll alá, nem frissít fel akkor már minden kiszárad és elszárad az élet.

Ez a két kép mutatja be a testvéri egyetértés szépségét.

Fentről le

Viszont ha tovább figyeljük a két képet, akkor látjuk, hogy a testvéri egyetértés és a tanítványi szeretet és békesség előbb következménye Isten áldásának és életet adó jelenlététnek.

Mert mind az olaj, mind a harmat felülről hat lefelé. Föntről érkezik, ahogy föntről érkezik az áldás és az élet. De ahogy leszáll, szétterül és átjár mindent. Az olaj illata átjárja Áron ruháját és körben mindenki érzi ezt a jó illatot – részesül belőle. A harmat leszáll és szétterül a földön és mindenhol éltet és beborít.

Ahogy az életünkbe leszáll Isten áldása és az élet úgy terjed szét azokon keresztül, a Krisztus békessége, sőt jó illata árad, ahogy Pál is fogalmaz:

Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére …[2Kor 2:15]

Pontosan ez a hivatásunk. Ahogy Krisztus jó illata a Lélek által leszáll ránk, mint áldás és élet, rajtunk keresztül –Isten népének szerető, a jó békességet kereső és munkáló közösségén keresztül kell előbb egymás felé, majd tovább áradnia. Szétterülnie, mint az olaj jó illatának és a harmatnak.

Ezt teremti meg számunkra az úrvacsora misztériuma. Az úrvacsora akkor így lesz a testvéri egyetértés jelképe – ahogy árad ránk Krisztus kegyelmének jó illata és árad egymás felé az az áldás, amiben Isten gyönyörködik, ami így azután érthetővé teszi, hogy egyszerűen oda küld az Úr áldást és életet, ahol ezt megbecsülik és keresik.

Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! … Csak oda küld az ÚR áldást és életet mindenkor.

Ámen.