Alapige: Jn 1:43-51

Alapige: 1Móz 28:10-22

Az Istennel való találkozás minden hívő ember élményei között az első helyen szerepelnek. Ahogy látjuk Isten embereinek az életében akkor kezdődött valami lényegesen és ténylegesen valami új, amikor Istennel találkoztak. Az Ószövetségben ez lehetett látomás, álom vagy az Úr angyalának megjelenése, az Újszövetségben pedig Jézussal való találkozás.

Gedeonnak az Úr angyala jelent meg miközben búzát csépelt a présházban és indította el, hogy megszabadítsa a népet midjántól; Ézsaiás egy templomi látomásban kapta elhívását, Ezékiel is egy különleges látomásról számolt be. Az evangéliumokban Nátánáel, Péter, Máté élete is a Jézussal való találkozás után vett fordulatot; de Pál apostolé is, akit az egyház üldözése közben állított meg a mennyei Jézus Krisztus.

Így gondoljunk most az életünkben a vele való sorsfordító találkozásra – ahogy az Írott vagy a Hirdetett Igében meghallottuk a Jó Pásztor hangját és onnantól kezdve egy új irányt vett az életünk.

Ma is egy ilyen találkozáson keresztül szólít meg minket Isten. Jákób és Isten találkozását fogjuk ma látni. Alapigénk 1Móz 28:10-22.

Elindult Jákób Beérsebából, és Hárán felé tartott. Egy olyan helyre ért, ahol eltölthette az éjszakát, mikor a nap lement. Fogott egyet az ott levő kövek közül, azt a feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le. Odafönt pedig az Úr állt, és ezt mondta: Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.

Amikor Jákób fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam! Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.

Reggel fölkelt Jákób, fogta azt a követ, amely a fejealja volt, fölállította szent oszlopként, és olajat öntött a tetejére. Azután elnevezte azt a helyet Bételnek, azelőtt Lúz volt annak a városnak a neve.

És ilyen fogadalmat tett Jákób: Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és bármit adsz nekem, a tizedét neked adom.

Mi vezetett el ehhez a találkozáshoz? Ezt szeretném összefoglalni röviden.

Jákób

Jákób Ábrahám, minden hívő atyjának a vér szerinti unokája, az ígéret által született fiún, Izsákon keresztül. Szülei Izsák és Rebeka imádkoztak a gyermekük születéséért, mert Rebeka meddőnek bizonyult. Isten meghallgatta imádságukat és végül adott nekik gyermeket, rögtön ikreket, akik közül az első lett Ézsau és őt követte Jákób. A két testvér nem is különbözhetett volna jobban egymástól, mint ahogy ők különböztek, mind külsőleg, mind természetükben, érdeklődési körükben tevékenységeikben. Semmi közös nem volt két testvér között, a szüleiken kívül. Jákóbot a születésének a körülményei miatt, hogy a bátyja sarkát fogva érkezett a világra, nevezték el a cseppet sem hízelgő „csaló” névvel, amely név azután sokáig az életén is visszatükröződött.

Jákóbot nyilvánvalóan zavarta, hogy ő csak a második és ezért mindenféle körmönfont módszerrel, előbb megszerezte az elsőszülöttséghez való jogot Ézsautól – mindössze egyetlen tál főzelékért, ami nyilvánvalóan semmit sem ért volna a számára, ha az idős apját megtévesztve és becsapva meg nem szerzi az elsőszülöttnek járó áldást is. Mindkettő sikerült – és hiába sikerült, mégsem lehet boldog; a végeredmény mégis az, hogy kudarcot vallott, menekülnie kell bátyja, Ézsau gyilkos haragja elől. Itt léptünk be ma a történetbe és itt fog megjelenni Isten is a történetben látható és direkt módon.

Az este

Menekülés közben egy teljesen elhagyatott helyen éri az este Jákóbot. A külső körülmények ennél jobban ki sem fejezhetnék Jákób belső állapotát. Ráborul a sötétség, egyedül van; rosszabb a helyzete, mint bármikor korábban.

Az egész élete egy csődtömeg. A múltja befejeződött, a jövője lehet, hogy el sem fog kezdődni, mert ki tudja kijut-e a pusztából; egyáltalán túléli-e az éjszakát. Ott áll a sötétben a semmi közepén. Nincs semmije. Nincs családja, nincs jövője, amiről az gondolta, hogy ő majd szépen megteremti magának a saját ügyességével, furfangjával, akaratával, szorgalmával. Ennyire jutott. Ezt még tetézi az a lelkifurdalás is, ahogy összeáll számára a kép: hogy gondolhatta, hogy övé lehetne az áldás, amit kerülő úton csalással csikar ki az apjából? Senkit sem hibáztathat az állapotáért; ő is tudja, hogy emberileg Ézsau indulata jogos volt, még ha nagyon emberi és gyilkos indulat is ez. Arra sem lehet még halvány reménye sem, hogy az az Isten, aki Ábrahámnak és Izsáknak Istene, akinek az áldásáért úgy küzdött, vele menjen és neki is Istene legyen. Ez valóban a teljes sötétség testileg, lelkileg, szellemileg – olyan reménytelenség, ami alatt sokan össze is roppannak, mert nem látják a kiutat, a továbblépést.

Így fekszik le egy Jákób egy kőre. Talán éppen azzal a kérdéssel a szívében: van még egyáltalán Istenem, lehet még Istenem? Megvalósulhat az az áldás, amit Izsák mondott neki indulás előtt, ami az elsőszülöttségi áldás megerősítése volt, de már nem kicsalva belőle, hanem a szívéből jövően?

Az álom

Jákób miután elaludt álmot látott. Az álomban azt látta, hogy egy lépcsőn, amely a földtől az égig ért, Isten angyalai járnak fel és le, a lépcső tetején pedig az Úr állt és szólt hozzá.

Az álomról

Álljunk meg itt egy kicsit az álomnál – különösen azért, mert vannak, akik ma úgy szeretnék a saját lelkiségüket bizonyítani, sőt másoknál különbnek beállítani magukat, hogy nekik Isten álomban szólt. Misztikus tapasztalataikkal dicsekedve igyekeznek magukat „lelkibb” embereknek mutatni. Mit mond erről a Szentírás? Először nézzük meg Pál apostolnak egy komoly intését:

Ne vegye el tőletek a versenydíjat az, aki alázatoskodásban és angyalok iránti tiszteletben tetszeleg, látomásaival foglalkozik, saját bölcsességétől ok nélkül felfuvalkodik, [Kol 2:18]

Amikor Isten Jákóbnak álomban jelentette ki magát, még nem volt semmilyen kijelentése Istennek, amit írásban rögzítettek volna. Egyszerű szavakkal: nem volt írott Ige, ezért Isten ezen a módon adott kijelentést választottainak. Máshogy nem is érthette volna meg Istent senki. Azonban Isten adott kijelentést Mózesen és a prófétákon keresztül, ahogy azután Jézus a gazdag és Lázár példázatában fel is hívja a figyelmet:

Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! [Lk 16:29]

Ha azokra nem hallgatnak, másra sem fognak. A Zsidókhoz írt levél írója pedig leszögezi:

Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. [Zsid 1:1-2]

A Fiú által, aki a testté lett Ige, akiről bizonyságot tettek a próféták és apostolok, akiken keresztül Isten adta az Igét, a Kijelentést. Akik nem becsülik az Igét, azok fognak odafordulni az álmok, látomások általi kijelentésekhez, mintha az magasabbrendű lenne. Vegyétek nagyon komolyan: Isten legmagasabbrendű kijelentése az írott Igében és annak Szentlélek általi hűséges magyarázatában szólal meg. Olyannyira, hogy azt mondja az Írás:

tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. [1Kor 1:21]

Ami az emberek szemében bolondságnak tűnik – hogy esendő ember Isten szavait hirdeti – az Isten üdvözítő ereje a számotokra. Nincs ennél magasabbrendű kijelentése Istennek.

Jákóbnak azonban még nem állt rendelkezésre Biblia, nem hallgathatott igehirdetést – Isten így látta jónak megszólítani.

Istened vagyok

Az Úr azt közli Jákóbbal, hogy ő nemcsak Ábrahámnak és Izsáknak az Istene, hanem Jákób Istene is.

Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.

Ez volt talán legégetőbb kérdése. Vajon hogyan tekint rá Isten ebben az elveszett állapotában, amit magának teremtett? Egy ilyen emberrel – csalóval, aki becsapta a testvérét, az apját; aki meg volt róla győződve, hogy csak ügyeskedéssel tud előbbre jutni az életben, amibe természetesen nem fér bele Isten – még tud bármit is kezdeni Isten?

Nos, éppen ebben az összetört, elárvult és sötét állapotban tud vele bármit is kezdeni. Amíg Jákób bármit is próbál építeni a saját ügyeskedésére, terveire, addig Isten csöndben marad. De abban a pillanatban megszólal és a támogatását ígéri, amikor Jákóbnak már tényleg semmije sincs. Se apja, se anyja, se hazája, se önbecsülése, se jövője. Itt pontosan a kegyelmes Isten lép be Jákób életébe. Akire Jákóbnak szüksége van; ahogy nekünk is: a kegyelmes Istenre van szükségünk. Nem csak a sötét állapotunkban, nemcsak a mélypontjainkban, hanem mindig. De sokszor csak a mélyponton tud egyáltalán megnyílni a fülünk és a szívünk a kegyelmes Isten felé. Istennek ez a megnyilatkozása egyértelműen az ő tiszta kegyelmén alapult. Jákóbnak az égvilágon nincs semmije, a bűnei miatt összetört életén kívül.

Micsoda ajándék, amikor valaki így tudja meghallani Isten szavát – amikor már semmilye sincs és Isten eljön és azt mondja: de Istened még van; mindannak ellenére, aki vagy, mindannak ellenére, amit tettél.

Jákób lajtorjája

Ezt beszélik el a látomás képei is. A híres „Jákób lajtorjája”. Hogy vezet út a bűnös ember számára Istenhez. Ez az út pedig Jézus Krisztus.

Jézus világossá teszi, amikor Nátánellel beszél, hogy Jákób látomása róla szól:

Bizony, bizony, mondom néktek: meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak, és leszállnak az Emberfiára.

Ha Jákób látomását nem ismerjük, nem értjük Jézus kijelentését. Ha Jézus kijelentését nem ismerjük, nem fogjuk meglátni Jákób lajtorjájának értelmét. Az Istenhez vezető út Jézus. Csak és kizárólag Krisztus által tapasztaljuk meg Isten hozzánk elérő kegyelmét. Jézus a földre jött a mennyből, hogy út legyen számunkra a mennybe. Egyedül Jézus Krisztus az, aki összeköti a mennyet és a földdel. Ezt vegyük nagyon komolyan. Ne is akarjunk más utakat találni Istenhez, mert Istennek nincs más útja. A Jákóbnak adott ígéretet is számunkra csak Krisztusban és Krisztus felől érthetjük meg:

Mert valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére általunk. [2Kor 1:20]

Jákób lajtorjájának látomása Krisztusra mutat és Krisztushoz vezet minket – őbenne ennél nagyobb dolgokat láthatunk.

A másnap reggel

Jákób másnap reggel fölkelt és a következő dolgokat tette:

1. A követ a találkozás bizonyságául emlékoszloppá állította és az olajjal Istennek is szentelte; valamint elnevezte Isten házának, azaz Bételnek.
2. Fogadalmat tett, hogy Isten ígéretei mentén a neki önmagát kijelentő Isten lesz az istene. Akit addig nem ismert, akivel addig nem találkozott, aki nélkül élni akarta az életét innentől kezdve Isten lesz az életében.
3. Annak jeléül, hogy minden szerzeménye nem az ő ügyeskedésének, üzleti érzékének, ravaszságának vagy szorgalmának az eredménye, hanem Isten ajándéka; mindenének a tizedét felajánlja, hogy visszaadja Istennek, az ő dicsőségére.

De most nem ezekről szeretnék bővebben beszélni, hanem arról, hogy a másnap reggeli reakciója, mennyire mutatta, hogy Isten Jákób átformálását.

Mert mi változott másnap reggelre? Semmi. Ugyanúgy egyedül volt, ugyanúgy menekült, ugyanúgy nem volt semmije. Bizony ez a másnap reggel nagyon is kritikus időszak. Mert reggel, amikor a nap felsüt, minden más megvilágításba kerül. Az álmok szertefoszlanak, eltűnnek. Ahogy Jákób is felébredt a hajnali szürkületben, az amit éjszakai álomban látott már nincs sehol. Nincs ott a lépcső, nincsenek az angyalok és nincs sehol az Úr dicsősége, csak ő van ott nyomorultul, mint előző este, a problémái nem oldódtak meg csettintésre, a bátyja haragja még mindig ott van mögötte, a jövője pedig ugyanúgy bizonytalan, egyedül van.

A mi találkozási élményünk után is jön a „másnap reggel”. Nálunk is kritikus ez. Mert a „másnap reggel” kezdődő élet valóságában derül ki, hogy az az Ige, ami szólt hozzád, azt igazán áldással vetted-e. Vajon nem foszlik-e szét minden, amit kaptál? Nem foszlik-e szét, mint az álom? Ami olyan világosnak tűnt akkor, amikor hallgattad Isten szavát, amikor a kegyelem szavai a szívedhez szóltak. Megmarad-e hétfőre, keddre és tovább táplálékként, erőforrásként, vagy már egy beszólás is úgy elfújja, mint a szél.

Jákób másnap reggel is nézhette volna a saját nyomorult életét, hogy az az álom semmit nem oldott meg, semmit nem változtatott meg és érezhette volna azt, hogy a káprázat játszott vele. De nem! Ő erősen emlékeztette magát arra, hogy ez nem káprázat volt. Hogy valóban az élő Isten szólt hozzá, biztosította a szeretetéről. Felállította azt az oszlopot, megszentelte, elkötelezte magát – mintegy kiemelte, hangsúlyozta, ragaszkodott hozzá, amit álmában látott. Olyan ez, mint amikor aláhúzzuk azt az igét pirossal a Bibliában, ami szíven szólított és kiemeljük, ahogy kiemelte Jákób azt a követ a vidék többi köve közül. Ezt az elmélyítést és bevésést hivatott segíteni az a rövid beszélgetés istentisztelet után, amit hirdetünk – hogy ne legyen káprázat, ne fújja el a szél, és ne temessék el a gondok rögtön azután, hogy megszólalt. Majd Jákób elkezdte élni tovább, amit álmában kapott.

Milyenek a mi „másnap reggeleink”? Csak múló emlék az Úr szava? Mert úgysem változik semmi, a gondok hullámai ugyanolyan magasra tornyosulnak, a fájdalmak valahogy nem múlnak, a félelmek még mindig erősek, a bánat, az aggodalom és a kudarc még mindig súlyosan ülnek rajtunk. De valami mégis megváltozott Jákóbban – ami benned is ugyanúgy megváltozhatott, megváltozhat.

Egyedül, elárvulva, sötétben és sötétségben a lelkében feküdt le. De másnap már bizonyosan tudta, hogy nem egyedül megy tovább, mert él az ígéret:

Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.

Istennel való találkozásunkból pontosan így léphetünk tovább előre – azt ígérte, hogy megőriz egészen addig, amíg bevisz bennünket elkészített hajlékunkba, hogy ahol Ő van mi is ott legyünk vele együtt [Jn 14:3].

Bizony

Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. [1Pt 1:5]

Ezért

„Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” [Ef 5:14]