Igehirdető: Ilosvai Dániel
Alapige: 1Kor 3:21-23
Lekció: Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelet;
Énekek: MonGYÁLdást
Ez talán a mi korunk legfontosabb kérdése. Ki dönt, ki választ, ki határoz? Benne van ez a közéletben, ahol a vezetők megválasztásának lehetősége a legfontosabb, mondhatni egyetlen kritériummá vált. De benne van ez a magánéletben is: hányszor halljuk ballagásokon, érettségik után, hogy „előttetek a nagybetűs élet, mostantól a magatok urai vagytok”. És ott van ez egészen észrevétlen, hétköznapi dolgokban, ahogyan az általunk ismert márkájú terméket emeljük le a polcról, vagy öt egyforma termék közül a hatodikat tartjuk a legjobbnak. És talán az ige mondatát is: minden a tiétek, ezen keresztül értjük. Minden a tiétek: minden lehetőség – aknázzátok ki! Minden döntés- hozzátok meg! Minden választás – éljetek vele.
És valóban, ennek egy rész benne van ebben a mondatban: minden a tiétek. Mert ott van benne a teremtési rend felhatalmazása, a mandátum, a küldetés, a világ megszelídítése és uralom alá hajtása. Az Úristen az embert a teremtés fölé rendelte sáfárul – mindent rendelkezésére bocsátott, hogy gondozza, őrizze, megszelídítse és uralma alá hajtsa. Benne van a teljes élet, akár felállok, akár leülök, akár ide megyek akár oda megyek, akár ezt teszem vagy akár azt. Benne van az a szabadság, amire oly’ sokan vágynak és oly’ sokat vitatkoznak, hogy az ember berendezze az életterét és döntsön arról, mihez kezd az idejével, energiájával, drága erőforrásaival.
De abban, hogy minden a tiétek, benne van a döntésnek a korlátja is. A mindenben ugyanis benne van az elmúlás is, mert az is a miénk: a gyász, a veszteség, a betegség, a halál. A mindenben benne van az öröm és a tánc, de benne van a bánat és a gyász is. Ha az élet egy hordó bor, abban benne van az első pohár, amitől csillog a szem és megvidámodik a szív, és benne van a seprő is, ami veszekedést, rosszullétet, bajt szül. Benne van a születés és az elmenés – egyik sincs a saját kezünkben. De kinek a kezében van akkor? Ha minden a miénk – én magam kié vagyok? Ettől a kérdéstől lesz az ember vigasztalásra szoruló lény. Mert ha csak a ,minden a tiétek” szemléletén keresztül nézzük a világot, előbb-utóbb megérkezünk oda, ahol ellankad a kéz, elfárad a láb, lecsukódik a szem, és az élet végével felhangzó kérdésre: kié vagyok? csak annyi a válasz: az enyészeté.
Ebben látszik meg az ember vigasztalásra szorultsága: mert most élünk, virulunk, előttünk a lehetőség és minden a miénk – de eljön a nap, és eljön az óra, amikor meg kell halnunk, amikor semmink sem marad. Ebben a szorultságban csak olyan vigasztalás lehet hathatós, ami halálbiztos. Mert sokan próbálnak vigaszt találni az életben, és azáltal vigasztalódni – de a szükséges irány pont fordított: ami vigasztalás a halállal szemben, az fog megvigasztalni az életben is. Ami vigasztaló a legnagyobb félelemmel szemben, az segít szembenézni a kisebb megpróbáltatásokkal is. Mert nem úgy fogunk meghalni, ahogy éltünk hanem úgy fogunk élni, ahogy meghaltunk: ha Krisztusban, Krisztussal. Ti pedig Krisztuséi vagytok – azé a Krisztusé. aki él. bár halott volt, és akinél vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai. Ez a mi egyetlen vigasztalásunk életünkben és halálunkban.Hiszen a valódi vigasztalás nem sovány vagy erőtlen, nem csak valamiféle relativizálása szorult helyzetünknek, vagy egy bizonytalan szebb jövő ígérete, hanem hathatós erő és bizonyosság, ami megbátorít és tettekre sarkall.
A reformáció korában ezt eleink úgy értették, hogy Krisztus tulajdona vagyok – van kihez tartoznom akkor is. ha a császár, a fejedelem, az állam törvényen kívül is helyezett engem. Mert valakiének lenni nem csak birtoklást jelent, hanem összetartozó viszonyrendszert: Krisztusé vagyunk, Ő pedig a miénk, ahogyan összetartoznak az egymásnak fogadalmat tevő párok itt az Úr asztala előtt, vagy ahogy összetartozik szülő s gyermeke. Krisztus vigasztalása létbátorságot ad: erőt szembeszállni a romlással, a bűnnel, és minden gonoszsággal. Erőt nem csak elszenvedni az élet megpróbáltatásait, nem csak túlesni rajtuk, hagyni, hogy megtörténjen velünk hanem tudni, hogy mindez értem, az üdvösségemre történik, és így szabad vagyok beleállni és alakítani azzal a reménységgel, hogy az Isten országa titkon formálódik a látható kulisszák mögött.
Ez a vigasztalás három dolgot jelent a Káté szerint. Először is jelenti azt, hogy Krisztusé vagyok, tehát az életem nem önmagában áll, ami a semmiből semmi tart, hanem a történetem szervesen összefonódik Krisztuséval. Történetem van, ami nem velem, nem is a szüleimmel kezdődött, hanem az idők előtt, amikortól fogva Isten Krisztusban kiválasztott és a magáénak mondott, hogy ahol Ő van, ott legyek vele én is. Ahogy ez életben vállalom a követését, úgy fog halálom után az örök életben megdicsőíteni. Az életem kimenetele nem rajtam múlik, hanem azon, aki előbb szeretett, váltságul adta magát, és a Mennyei Atya jobbján üI és uralkodik örökkön örökké.
Aztán jelenti ez a vigasztalás még azt is, hogy az életben van támaszom. Így mondja a Káté: „Mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.” És ez nem azt jelenti, hogy Isten kedvét leli abban, hogy hajszálaink a földre esnek – vagy súlyos csapások érnek minket az életben. Hanem arról beszél, hogy minden az Ő tudtával történik, minden az Ő jelenlétében történik. Nincs olyan mélység és nincs olyan tragédia, amelyikben ne lenne ott az Isten, amelyben ne lehetne hozzá folyamodni, amiben ne lehetne hozzá kiáltani! Nincs az univerzumnak olyan eldugott zuga, ahol ne hallaná meg az utolsó lehelettel mondott imádságot, az egeket ostromló panaszt, vagy a megtört kiáltást: könyörülj rajtam, láss meg engem, végy észre! És ő nemcsak elszenvedi ezeket velünk együtt, átélve az emberlét megtörtségét a bűn alá rekesztett világban, de tehetetlenül – hanem hogy minden, ami történik, az az üdvösségemre kell szolgáljon, hiszen Hozzá visz közelebb. Nagy titok ez, mégis igaz: közel van az Úr a megtört szívűekhez, és olykor igencsak meg kell törnie a szívünknek, hogy rászorultságunkat felismerjük és hozzá közel kerüljünk
Harmadszor pedig, ebből következően: a vigasztalásból hála fakad. Az életnek Krisztussal ez lesz a tartalma. Az, hogy az Övé vagyok, nem egy személytelen tulajdonlást jelent, hanem aktív közösséget, amiben hajlandóvá és késszé tesz neki élni az életet. Nem csak vele, hanem neki is. Hála mindazért, amit értünk tett, amit nekünk ajándékozott – hála azért, hogy az övéi vagyunk és Ő a miénk. Hála mert megőriz, megtart, üdvösséget ad – hála az ünnepben és a hétköznapokban. Egy példával szemléltetve: egy utcaseprőt egyszer megkérdeztek, hogy lehet az, hogy utána egy csikk nem sok. annyi sem marad az utcán? A következőt felelte: „végső soron Istené ez az utca, övé az életem is – tehát úgy dolgozok, mint aki neki szolgál” A tartalmas élet nem a körülményektől, eseményektől, családi vagy anyagi helyzettől iskolától vagy hivatástól figg – hanem attól, hogy mennyi hálával van tele Krisztus iránt.
Mert ebben a „mindenben” Isten totális igénye fogalmazódik meg, a teljességre való igénye, ami nem csak a részt vagy a részletet, hanem az egészet akarja belőlünk. Testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül. Nem csak egy időpontban, hanem az egész életben és azon is túl. Mert ti pedig Krisztuséi vagytok – bár sokszor próbáltatok meg a magatok urai lenni, mentetek a saját fejetek után. És ti Krisztuséi vagytok, bár sokan és sokféleképpen próbálnak meg titeket kisajátítani: munka, hivatás, család, házastárs, siker vagy kudarc, szerencse vagy balsors – nem sikerülhet nekik. Akár jelenvalók, akár eljövendők: ti Krisztuséi vagytok, függetlenül nemtől, származástól, családi háttértől, egészségi állapottól, hivatástól vagy lakóhelytől. Ő pedig az az Úr, aki feltámadt a halálból, és ígérete szerint minket is feltámaszt az örök üdvösségre az utolsó napon.
Ámen.