Lekció: Mt 22:1-10
Alapige: 2Thessz 1:11-12
Énekek:
84 – Ó, seregeknek Istene
230 – Hallgass meg minket, nagy Úr Isten
183 – Akik bíznak az Úr Istenben
611 – Csak vándorút az életem
Visszatérünk Pálnak a thesszalonikaiakhoz írott második leveléhez. Az eddigiekben azt láttuk, hogy Pál szüntelenül hálát ad azért, hogy
- hitük erőteljesen növekszik
- az egymás iránti szeretetük gazdagodik
- miközben állhatatosan elviselik az üldözést és minden nyomorúságot.
Az apostol tudja, hogy a gyülekezetnek ilyen helyzetben vigasztaló útmutatásra van szüksége, így rávilágít arra a vigasztalásra, hogy Isten, aki méltónak nyilvánította őket az országára, Jézus Krisztus dicsőséges második eljövetelekor megnyugvást ad elhívott szentjeinek. Ezt a bevezető szakaszt, az 1. fejezetet az apostol egy gyülekezetért mondott könyörgéssel zárja le, ami a mai alapigénk. 2Thessz 1:11-12
Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit cselekedeteivel hatalmasan, 12hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is őbenne a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.
Hálaadás után könyörgés
Pál apostol imádsága a gyülekezetért nem fejeződik be a hálaadással. Amikor a gyülekezetről Isten előtt megemlékezik imádságban könyörgést is mond értük. Erre a könyörgésre a hálaadás mellett nagy szükségük is van azért, mert a gyülekezet itt a földön soha nem befejezett. A gyülekezet mindig az úton járók közössége is egyben, napról-napra növekedve az üdvözülőkkel, akik megismerik Krisztust, elfogadják őt megváltójuknak. Ebben azt éljük át, hogy belépünk egy különleges helyzetbe, ami a „már nem” és a „még nem” kettősségével írható le.
„Már nem”
„Már nem” vagyunk a halálban, már nem a bűnben élünk, mert új életet kaptunk Krisztustól, megszólított minket az örök életre hívó szó, ebben növekszik az életünk, ebben gazdagodik a szeretünk egymás iránt. Igen a régi elmúlt és íme új jött létre. De ahogy Jézus is imádkozott értünk, mutatja azt, hogy még nem érkeztünk meg:
Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.[1]
Már nem vagyunk a világból, mert azzal a Jézus Krisztussal azonosult az életünk, aki nem a világból, hanem a mennyből való. De ezzel a „már nem” együttel tapasztaljuk a „még nem”-et is.
„Még nem”
Mert az evangéliumnak azzal az üzenetével, amit elhittünk és befogadtunk, hogy íme az Isten már üdvözített minket, tudjuk és tapasztaljuk, hogy még érkeztünk meg abba a mennyei nyugalomba, ahol Jézus Krisztus helyet készített nekünk, ahogy az Írás is mondja:
A szombati nyugalom tehát még ezután vár az Isten népére.[2]
Valóban elmondhatjuk, hogy már beléptünk az Isten kegyelmébe itt a földön, de még nem léptünk be abba a dicsőségbe, amely vár ránk. Ezért a hívő ember a gyülekezetben és a gyülekezettel ebben a „már nem” és „még nem állapotban” van.
Az életünkben az egyik legtöbb feszültséget hozó, és szinte robbanásszerű változásokkal járó átmeneti állapota a kamaszkor, amit a felsős tanítványaimnak úgy szoktam mondani, hogy nagyon nehéz időszak ez a számunkra, hiszem már nem gyerekek, de még nem is felnőttek, évekig ott vannak valahol a kettő között és saját maguk, meg a szüleik sem tudják sokszor mindezt jól kezelni. Nos a hívő embernek és a gyülekezetnek ezt a „már nem” és „még nem” állapotát ehhez a hosszan tartó és sokszor válságos életszakaszhoz tudnám hasonlítani.
Pontosan ez adja meg a gyülekezetért mondott imádságokban a hálaadás és könyörgés kettősének a szükségét. Igen, van miért hálát adni a gyülekezetért – általában az egyházért is, és konkrétan a helyi gyülekezetért is, amelyhez tartozunk, ahova Krisztus odakötötte az életünket.
Most tehát ismerjük meg hálaadása után, hogy az apostol milyen könyörgést mond ezért a gyülekezetért, amely mintegy tanít bennünket is egymásért és a gyülekezetért való könyörgésre. Pál itt nem az imádságot írja le, hanem azt a néhány fontos gondolatot foglalja össze, amelyek köré imádságai épülnek.
Pál könyörgése
Három dolgot foglal össze imádságainak fő gondolatául:
- Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra
- Töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel
- Töltsön meg titeket teljesen a hit cselekedeteivel hatalmasan
Isten tegyen titeket méltóvá az elhívásra
Ez talán az a kifejezés, amit ha rosszul gondolkodunk – még nem változtunk meg értelmünk megújulásával[3] – a legkönnyebb félreérteni. Mi az, amit mi gondolunk arról, hogy valaki méltó valamire.
Néhány hete vettem magamnak ezt a kis füzetet, a Pest Megyei Piros (PMP) jelvényszerző mozgalom igazolófüzetét. Ennek az utolsó oldalán a következőket találjuk:
A füzet tulajdonosa a túra kiírás feltételeit teljesítette, a PEST MEGYE TURISTÁJA jelvény viselésére jogosult.
Nos, ezt a jelvényt csak akkor jogosult – azaz méltó – bárki is viselni, ha legyalogolta kijelölt 234 km-t és szerzett a füzetébe 22 állomáson 22 pecsétet. Amikor azt a szót halljuk, hogy méltó valaki valamire, akkor áltálában azt gondoljuk arról, hogy kiérdemelte – egy kitüntetés, egy jelvény, egy rang viselését.
Vajon ezt jelenti-e, amikor Pál apostol azt kéri a gyülekezettel kapcsolatban, hogy tegye őket méltóvá az elhívásra? Ehhez gondolkozzunk el egy kicsit magán az elhíváson.
Az elhívás
Vajon Isten azért hív meg bennünket az ő országába, királyi vendégségébe, mert már volt valamilyen előzetes kiválóságunk vagy érdemünk? Letettünk már úgymond valamit az asztalra és Isten elhív bennünket? Egyáltalán itt milyen elhívásról beszélünk?
Az elhívásnak két fajtája van.
Az egyik az, amikor Isten meghív bennünket az üdvösségre. Ezt a meghívást Jézus evangéliumában kapjuk. Ehhez úgymond semmit sem kell letenni az asztalra. Nem kell hozzá elérni valamilyen erkölcsi szintet.
Amikor az özönvíz történetét olvassuk, sokan azt gondolják pl., hogy Noé jobb ember volt, mint korának emberei, akik végül meghaltak az özönvíz ítéletében. De Noé is előbb talált kegyelmet az Úrnál és csak azután jellemzi őt úgy az Írás, hogy igaz és feddhetetlen a maga nemzedékében, aki Istennel járt. Ez az elhívás, ami az üdvösségre szól, sokféle formában elhangzik a Bibliában, szóljon most ezek közül kettő:
Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék![4]
Ezzel Jézus egyértelműen magára alkalmazza a próféciát Ézsaiás könyvéből:
Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért![5]
Az Isten országába, amely hasonló egy királyi menyegzőhöz, ilyen meghívót kapunk. Ennek nincs semmilyen előfeltétele.
Az elhívás másik fajtája az, amikor Isten valakit személyesen elhív valamilyen szolgálatra, amihez képességet, lelki ajándékot, felkészítést ad. A kettőt nyilván nem szabad összekeverni, de szakaszunkban az elhívás egyértelműen az evangélium elhívása az Isten országára.
Tudunk-e ehhez előzetesen méltóvá válni? Egyértelműen nem, de nem is kell, hiszen mit is mond erről Isten?
Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. 29Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. 30Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.[6]
Világos a folyamat: Isten már eldöntötte előre – még a világ teremtése előtt[7] -, hogy kiválasztja az övéit az üdvösségre. Ezek a választottak azok, akik az életük egy pontján elfogadják Istentől ezt a meghívást: nos, Isten őket, minket, méltónak nyilvánít az ő országára: ezt is jelenti a megigazítás; aminek a végén Isten országának a dicsősége vár ránk. Ez az előző hasonlatból kiindulva olyan, mintha azt a bizonyos jelvényt már az út kezdetekor odaadnák, hogy én azt jogosult vagyok viselni úgy, mintha már végigmentem volna a túraútvonalon.
Igen, Isten előre méltónak nyilvánít bennünket erre. De mitől olyan biztos Isten ebben? Előre méltónak nyilvánít? Ekkora bizalmat szavaz nekünk? Igen is meg nem is. Nem annyira bennünk bízik, mint saját hatalmában, amiről Pál azt írja a filippieknek:
Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.[8]
Van egy barátunk, aki azt mondja, hogy addig nem akar istentiszteletre járni, amíg nem lesz megfelelő az élete; majd ha méltónak érzi magát, akkor jön. Többször is beszéltünk vele arról, hogy az evangélium meghívása éppen ezzel ellentétes, hiszen Jézus is azt mondja:
Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. 13Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.[9]
De ha Isten előbb nyilvánít méltóvá az ő országára, mire is utalhat Pál apostol azzal, hogy könyörög a gyülekezetért, hogy Isten tegye méltóvá őket az elhívásra?
Itt fontos megjegyeznünk egy bibliai alapigazságot – tényleg jó lenne úgy megjegyezni, hogy senki sem zavarhasson össze benneteket:
Isten elhívása megelőzi azt, hogy méltók legyünk arra, de ezt követően azt munkálja bennünk, hogy az életünket összhangba hozza elhívásunkkal és annak végső céljával az üdvösség dicsőségével.
Ez teljesen megfelel a Szentírás eredeti szövegének. Vagyis Isten bennünket úgy formál, hogy az életünk egyre jobban összhangba kerüljön Isten kegyelmével, Jézus Krisztus életével és a Szentlélek vezetésével; egyre inkább összhangba kerüljön a Biblia igazságaival. Vagyis elhívásunk az üdvösségre az életünkön tükröződjön vissza;
Nemrég megkérdezték tőlem, hogy ki a hiteles keresztyén ember. Annyit válaszoltam, hogy az, akinek az életén teljesen önazonosan tükröződik vissza Jézus Krisztus.
Az antiókhiai hívők ilyenek lehettek, mert ott nevezték Jézus követőit először keresztyéneknek, azaz krisztusiaknak, Krisztushoz hasonlóaknak. Minél inkább Krisztushoz hasonlít valakinek az élete, aki Jézusban hisz, annál inkább keresztyén; és minél kevésbé hasonlít, annál kevésbé keresztyén, mondjon erről bármit is.
Hogy mit jelent ez az elhíváshoz való méltóvá válás, illetve az elhívatáshoz való összhang kimunkálása bennünk Isten által, azt mutatja be a könyörgés másik két eleme.
Gyönyörködés a jóban és a hit cselekedetei
töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit minden erejével
Itt a fordítók valamiért kihagyták a hit mellől a cselekedet kifejezést. Az eredeti szöveg fordítása így adható vissza: „… és a hitnek cselekvését erővel”.
Így értjük meg, hogy Isten hogyan is tesz méltóvá minket az elhívásunkra.
Először is megtanít bennünket a jóban gyönyörködni egy bukott és ítéletre váró világban, amely tele van fájdalmakkal, nyomorúságokkal; tele van hazugsággal és árulással. Ne feledkezzünk meg, hogy Pál apostol ezt egy olyan gyülekezetnek írja, amelynek tagjait üldözik és nyomorgatják. Ezen az alapon állunk. Ilyen helyzetben az ember hajlamos mindent rossznak és reménytelennek látni. És meg kell tanulniuk gyönyörködni abban a jóban, amit esetleg nem is látnak, csak ígéret által az övék; de ha hiszik, akkor meg fogják látni.
Gyönyörködni Krisztusban, aki szeretete és irántunk való jósága törölte el a bűneinket áldozati halálával és aki feltámadásával a hatalmas Isten fiának bizonyult.
Gyönyörködni az Atyában, aki egy csodálatos teremtést bízott ránk, de aki új és romolhatatlan teremtést is készített nekünk.
Gyönyörködni a Szentlélekben, aki Krisztus minden ajándékát és mennyei Atyánk szeretetét a szívünkbe árasztja.
Gyönyörködni minden jóban, ami a hit cselekedeteiből fakad: az igaz szavakban, a becsületes és jószándékú tettekben, a Krisztusért végzett odaadó szolgálatban.
Így töltsön meg mindennyiunkat hatalmasan a hit cselekedeteivel a mi Istenünk, hogy elhívásával összhangba kerüljön napról napra az életünk. Ámen.
[1] Jn 17:15
[2] Zsid 4:9
[3] vö. Rm 12:2
[4] Jn 7:37
[5] Ézs 55:1
[6] Rm 8:28-30
[7] vö. Ef 1:4
[8] Fil 1:6
[9] Mt 9:12-13