Lekció: 1Móz 2:15-17; 3:17-19
Alapige: 2Thessz 3:6-18
Énekek:
89 – Az Úrnak irgalmát örökké éneklem
379 – Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő!
389 – Kitárom előtted szívem
830 – Keresd az Istent, népem, keresd új utakon
A múlt heti vasárnapunkon az advent etikájának első részéről beszéltünk, ahogy azt Pál apostol bemutatja a 2Thessz-ben. Ez az imádság volt, és azon belül azért több hangzott el, hogy imádkozzunk.
- Először is éppen Jézus gyors és váratlan visszajövetele miatt, imádkozzunk Isten Igéjének gyors terjedéséért. Ne amiatt maradjon ki valaki a Krisztus megváltásából és üdvösségéből, mert nem hallott róla.
- Imádkozzunk, hogy Isten Igéjének az útjából a Szentlélek távolítson el minden akadályt, ezen belül is nyugodtan és konkrétan kérjük azt, hogy szabadítson meg az elvetemült és gonosz emberektől minket, ha támadnak ilyenek az evangéliummal szemben. Az apostol életében láttuk azt, hogy adódtak ilyenek; még olyanok is, akik kifejezetten mentek Pál után, hogy rombolják a munkáját.
Ma befejezzük a levelet, és az advent etikájának második elemét fogjuk tanulmányozni, aminek ezt a címet adtam, hogy az értékteremtő munka. Alapigénk: 2Thessz 3:6-18
Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át. Mert magatok is tudjátok, hogyan kell követnetek minket; hiszen mi nem tétlenkedtünk közöttetek, nem éltünk senkinél ingyen kenyéren, hanem fáradsággal és vesződséggel dolgoztunk éjjel és nappal, nehogy valakit is megterheljünk közületek. Nem azért, mintha nem volna meg a jogunk erre, hanem azért, hogy önmagunkat állítsuk elétek követendő példaként. Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.
Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek. Ti pedig, testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe. Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket.
Maga a békesség Ura adjon nektek mindig, minden körülmények között békességet. Az Úr legyen mindnyájatokkal!
A köszöntést én, Pál, saját kezemmel írom: ez a hitelesítő jel, minden levelemen, így írok.
A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!
Apostoli parancs!
Az apostol felütése nagyon erős, kimondottan utasít, szó szerint parancsot ad apostoli tekintéllyel a Krisztus nevében:
a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át. … Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek.
Nem kérés, nem javaslat, hanem parancs, ami azért arra is mutat, hogy egy egyébként hétköznapinak látszó dolognak milyen szoros a kapcsolata az evangélium által megújult gondolkodáshoz és magatartáshoz.
Az rajzolódik ki ebből a parancsból, hogy a gyülekezet tagjai között voltak olyanok, akik dolgozhattak volna, de úgy döntöttek, hogy nem dolgoznak, inkább haszontalan dolgokat művelnek – hogy mi lehetett ez a haszontalan dolog, nem tudom, a beszélgetésben akár érdemes lehet kibontani; és úgy voltak vele, hogy majd mások gondoskodnak róluk.
De miért válhatott mindez uralkodóvá a gyülekezetben, és mi köze ennek az adventhez, a Krisztus várásához és annak etikájához? Az biztos, hogy a thesszalonikai keresztyéneknek nem volt új az ilyen típusú kísértés, hanem már korábban is gond volt. Pál az első levélben már írt nekik erről:
tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.[1]
Tehát a thesszalonikai keresztyén gyülekezet egyes tagjait megkísértette az a gondolat, hogy a Krisztus visszajöveteléig hagyjanak fel minden olyan munkával, amivel jövedelemhez juthattak és fenntarthatták magukat; így viszont mások terhére voltak – ami a világi pogányok között is megütközést válthatott ki. Nyilván a régi természetükből hozottan lehettek erre hajlamosak is, de kellett gyártani valamilyen teológiai magyarázatot ehhez a magatartáshoz. Érdemes arra is gondolni, hogyan próbáljuk meg a régi természetünk késztetéseit valahogy bibliai igazolással átmenteni. Nézzük, hogy miből vonhattak le ilyen következtetést?
A tévelygés indoklása
- Nyilván hallották, hogy a Krisztus visszajövetelével együtt a jelenlegi ismert világ teljesen meg fog semmisülni, mert Isten új eget és új földet fog teremteni. Tehát minden alkotás porrá és hamuvá fog égni. Akkor van-e bármit is létrehozni, alkotni a földön? Ha e világ dolgai megégnek, akkor csak a lelkiekkel kell foglalkozni.
- Ebből következik az is, hogy a földi életet, abban a munkát pusztán a világhoz tartozónak gondolták, ebből következően a lelki elmélyülés akadályozójának. Márpedig egy Krisztus-követő keresztyén ne bonyolódjon bele a világ dolgaiba, egész életét a lelki dolgoknak szentelje; amibe nem fér bele az, hogy világi munkát űzzön olyan világi dolgokért, mint az ún. „piszkos anyagiak.” A remeteség és szerzetesség mögött is ez az ideológia áll – amit Kálvin a levél kommentárjában elég kemény szavakkal ostoroz is.
Nyilván nem minden szerzetesrend alakult a semmittevő lelkizés alapjára, hiszen ahogy említettem a múlt héten az első nyugati szerzetesrend a bencések rendje Regulájának is ez az egyik fő eleme: „Imádkozz és dolgozz”.
Csak egy érdekesség, hogy mostanában készített valaki egy közgazdasági számítást a Bakonybéli Szent Maurícius Monostor működésében, hogy a szerzetesek monostorbeli munkájának az órabérre kiszámolt értéke, az kb. 2300 Ft. Ez persze nem fizetésként jelenik meg a szerzetesek életében, hanem ennyit nem fizetnek ki munkabérként, ha egy szerzetes végez el egy munkát és nem egy világi alkalmazott. Egyébként minden testvérnek napi 7 órát kell munkával töltenie.
De adott a kérdés: Pál apostoli tekintéllyel miért nem hagyja jóvá ezt a gondolatot, hogy a munka a világhoz tartozik és minél jobban el kell szakadni a világtól; az a lelki, vagy lelkibb ember, aki meg tud szabadulni így is a világtól és teljesen a lelki dolgoknak szenteli magát: imádkozás, elmélkedés stb.
A munka szentsége
Azért nem hagyja jóvá ezt a gondolatot, mert látja az apostol a munka szentségét. Amikor Isten Édent teremtett, akkor Éden örömének része volt a munka is; őrizni és művelni kellett a kertet. Azért volt mindez örömteli, mert hiányzott a halál és a romlás; így minden elvégzett munka gyümölcsöző és értékes volt. Ez változott meg a világba bejövő bűn miatt, aminek következtében belépett a halál nemcsak az ember, hanem az egész teremtett világ életébe, hiszen a bűn miatt került átok alá a teremtés is, aminek következtében keservessé, fájdalmassá, és nagyon sokszor hiábavalóan küzdelmessé vált a munka. Ha elszárad a termés, ha ellopják a megtermelt és megkeresett javakat; ha elöregszik és megromlik mindaz, amit létrehoztunk – és persze mindent teljesen relatívvá tesz a halál, hiszen bármit is megtermelünk, megszerzünk, az a halál árnyékában jól láthatóan nem is a miénk. Nálunk van – de ne gondoljuk, hogy a miénk.
Erre viszont már Pál apostol is azt mondja:
Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.[2]
Visszatérve: a bűn romlottsága ellenére megmaradt a munka szentsége, amivel Isten munkájába kapcsolódunk bele. Ha valaki csak egy kicsit is ismeri a Szentírás világát azt tudja, hogy mindezzel Isten kreativitáshoz kapcsolódunk. Ő maga is azt mondja népének nagy alkotmányában a Tíz Igében:
Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat![3]
Természtesen ezt a szentség ritmusának rendjébe illeszti. De hogy mennyire megmaradt a munka szentsége a világ romlottsága ellenére is, azt maga Jézus mutatja be, amikor azt mondja:
„Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”[4]
Mi is volt Jézus munkája az Atyával összhangban? Az Atya dicsőítése, és az Atya akaratának kijelentése városról, városra, faluról falura, amely úton tudta, hogy jeruzsálemi áldozata felé halad, hogy azután a kereszten elvégezze a világ és benne a mi megváltásunk nagy művét. De ezt megelőzően, míg elő nem állt a világ Krisztusaként ácsmesterséggel kereste a kenyerét Jézus is.
Mi a munka?
Muszáj azt is meghatároznunk, hogy mi a munka? Azzal, amivel pénzt lehet keresni? Vagy az, amit a két kezünkkel végzünk, és lesz belőle valami – élelmiszer, ruha, szén, vagy házfal, háztető, esetleg sátor, mint Pál apostol esetében? A gyülekezet elé is saját magát állította példaként, hogy bár várta Krisztus visszajövetelét, de a gyülekezetnek azzal adott példát, hogy saját keze munkájával tartotta fenn magát és nem fogadott el a thesszalonikaiaktól semmit az evangélium tanításáért.
Sajnos sokszor leegyszerűsítve csak a pénzkereső fizikai munkát nevezik munkának. De ebben az esetben nem dolgozik a tanár, nem dolgozik a jogász, nem dolgozik a kereskedő, nem dolgozik a szociális munkás, nem dolgozik a háziasszony, a lelkészekről nem is beszélve. Vagy azért, mert nem fizikai munkát végez, vagy azért mert nem keres pénzt. Ezt viszont sehol sem állítja a Biblia. De akkor mi a munka? A munkának mindenképpen két dologgal kell, hogy kapcsolata legyen:
- az egyik Isten dicsősége és kreativitása. Ha erre nézünk, akkor a munkának az egyik célja, hogy érték teremtődjön rajta keresztül, ami Istent dicsőíti. Ez az érték nem a pénz, és nem is kell, hogy anyagi érték legyen.
- a másik pedig az embertárs szeretete, ami tulajdonképpen két dolgot is jelent egyszerre. 1. ha van lehetőségem, senkinek se legyek a terhére; 2. aki pedig nem tud gondoskodni magáról, arról viszont gondoskodjunk, ahogy itt az apostol alapigénkben felhívja a figyelmet: „ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe” Az efezusiakat erről így tanítja:
Aki lopni szokott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek.[5]
Magyarul, amikor pénzkereső munkát végzünk, akkor nem az a cél, hogy magunkat gazdagítsuk, hanem az, hogy jobbá tegyük a világot, addig is, amíg Jézus vissza nem jön.
Állítólag Luther Márton mondta azt, hogy „Ha tudnám, hogy Jézus Krisztus holnap visszajön, ma még akkor is ültetnék egy almafát”. Vagyis az az időszak, amíg itt vagyunk a világban, Jézushoz hasonlóan a munkálkodás időszaka abban, amiben elhívatást nyertünk.
Az élet több mint a munka
Most egy olyan dologról szeretnék beszélni, ami ahogy én látom a közösségünket, tőlünk távol van, sőt a ma emberétől távol van. Bizonyára vannak olyan emberek, akik nem akarnak dolgozni. De korunkban mégsem ez a jellemző, sokkal inkább az, hogy jobban is hajszoljuk magunkat, vagy jobban hajszol a világ a kelleténél. Nem ismerek olyan embert, aki azt mondaná: minek dolgozzak, hiszen már csak egy kis idő és visszajön Krisztus? Félek, hogy inkább fordítva van ma sok keresztyén is. Elveszítette a munkához való viszonyában a bibliai alapokat.
A munka egy olyan kenyérkereső kényszer lett, aminek semmi köze Istenhez. Félreértés ne essék: Isten rendelése, hogy munka által tartsuk fenn az életünket ebben a világban. De nem úgy, hogy már a munka az életünk. Bizonyára ismerős – és nem a Beatricétől – a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” szlogenje.
Ez a jelmondat walesi Robert Owennek köszönhető, aki 1817-ben fogalmazta meg ezt a szlogent. Egyszerűen azért, mert korában a munkások napi 12-18 órát dolgoztak. Szerintem el sem tudjuk képzelni, hogy mit jelentett az, hogy valaki 6 napig dolgozik azért 12-18 órát, hogy éppen hogy meg tudjon élni. Egész egyszerűen ezek az emberek nem emberhez méltó életet élnek, mert az emberség nem pusztán annyiból áll, hogy eszünk, alszunk és gürizünk. Lényegében arra a felismerésre jutott, hogy a 24 órás nap, az Istenben és az emberben is meglévő hármasságnak a hasonlóságára három nyolc órás szakaszra osztható, amelyben a három alapszükségletünk egyensúlyát fejezi ki. A testi, a lelki és a szellemi szükséglet. Ha megvan ennek az egyensúlya az életünkben, akkor tudjuk leginkább kibontakoztatni Isten dicsőségére emberségünket. Azért ehhez még egy megjegyzést hadd fűzzek. Ő úgy fogalmazott, hogy „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra rekreáció”, aminek azért jóval mélyebb és árnyaltabb a jelentése, mint a 8 óra marad szórakozásra. Ugyanis ez az a nyolc óra, mintegy leginkább kibontakoztatom az emberségemet: minőségi és tartalmas időt töltök Istennel, a családommal; együtt játsszunk, vagy olvasunk, vagy zenét hallgatunk; rendet rakok az életemben, vagy rendben tartom az életem. Szóval ez az az idő amikor leginkább az emberségemet ápolom. Na, ennek a 8 órának minősége nem mindegy, és ezt formálhatjuk a leginkább. Tehát rekreáció, ami lényegesen több és minőségibb, mint puszta szórakozás. Mennyi ebből a minőségi idő Istennel? Mennyit fordítunk ebből, szellemi, lelki, intellektuális és szociális egészségünk ápolására?
Robert Owen az ipari forradalom és a korai kapitalizmus kihívásaira ezt a receptet ajánlotta: az ember több mint a munkája és ezért nem állhat egy ember élete az alvásból, meg a munkából.
Gondolkoztam azon, hogy beszéljek-e arról, hogy hogyan viszonyuljunk a tétlenkedőkhöz. Ha olyan akut probléma lenne, beszélnék róla, de a közösségünkben egyáltalán nem jellemző, hogy valaki úgymond ráakaszkodna a közösségre arra hivatkozva, hogy ő olyan lelki ember, akinek nem kell dolgoznia tartsák el őt a többiek. Visszatérve – korunkban nagyobb veszély az, hogy az emberséget, az istenkapcsolatot, a családi kapcsolatainkat veszítjük el, mert kizsákmányoljuk magunkat – vagy kizsákmányolnak minket – a munka frontján.
Térjünk vissza az adventhez. Az apostol tehát a Krisztus második visszajövetelét váró keresztyéneknek azt tanítja:
- Imádkozzanak az Ige minél gyorsabb terjedéséért
- Miközben Krisztust várják, értékteremtő munkát végezzenek, mert ezzel nem adnak okot a megütközésre a pogányoknak, és nem kárára, hanem hasznára lesznek embertársaiknak, amivel pedig Istent dicsőítik.
Így értünk a levél végére és fejezzük be Pál apostol áldásával, amit levelének a végén ad a gyülekezetnek:
Maga a békesség Ura adjon nektek mindig, minden körülmények között békességet. Az Úr legyen mindnyájatokkal! … A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal!
[1] 1Thessz 4:11-12
[2] 1Tim 6:6-10
[3] 2Móz 20:9
[4] Jn 5:17
[5] Ef 4:28