Lekció: Jn 4:1-26

Alapige: Jn 4:27-30

Énekek: MonGYÁLdást

Jézus és a samáriai asszony beszélgetését hallottuk, ahogy Jézus lebontja az asszony viszolygását és gyanakvását vele szemben, hogy azután eljuttassa odáig, hogy ő az Isten Krisztusa. Jézus kevésszer mondja ki ennyire nyíltan, inkább csak jeleket ad és a jelek szemlélőinek kell eljutni arra a felismerésre, hogy Jézus a Krisztus.

Az asszonynak azonban egyértelműen kimondja, hogy én vagyok a Krisztus. Vajon mit kezd ezzel az asszony? A történet lezárásán keresztül vesszük át ma Isten üzenetét. Jn 4:27-30

Tanítványai éppen ekkor jöttek meg, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, de mégsem mondta egyikük sem: „Mit akarsz, vagy mit beszélsz vele?” Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?” Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá.

A tanítványok csodálkozása

Maga az asszonnyal való beszélgetés egésze is rengeteg tanulságos mély üzenetet hordoz, amit már nagyon sokan és sokféleképpen közelítettek meg és magyaráztak. De most nem erre szeretnék figyelni. Először a tanítványok reakcióját igyekezzünk megfigyelni és egy kicsit tükörként is magunk elé állítani.

Tudjuk, hogy a tanítványok bementek a Sikár nevű samáriai városba, hogy élelmet vásároljanak maguknak és Jézusnak. Ez a helyzet adott lehetőséget arra, hogy ezzel az asszonnyal Jézus elmélyült beszélgetést folytasson az életéről és lelki kérdésekről. Az is kiderült, hogy ezzel Jézus megszegett akkori társadalmi szokásokat és normákat. Egyrészt azt, hogy a zsidók és a samáriaiak nem álltak szóba egymással[1], másrészt, hogy zsidó férfiak, különösen a rabbik nem elegyedtek beszédbe nyilvánosan nőkkel. Ez a mi kultúránkban szinte teljesen átélhetetlen. Ilyen közegben zajlott le ez a beszélgetés. A megszólítás még az asszonyt is meglepte, ami eleinte valószínűleg zavarta is. De végül mégis eljutottak oda, hogy Jézus a Krisztus, ő a világ üdvözítője.

Amikor a tanítványok visszatérnek az étellel, látják, hogy Mesterük egy nővel beszélget és csodálkoznak rajta. Csodálkozásuknak nem mernek hangot adni, hogy miért beszélgetsz ezzel a nővel – inkább csak magukba fojtják ezt az érzést. De miért csodálkoznak? Tudjuk, hogy életük során Jézus őket is jó néhányszor meglepte, de mindegyik tanulságul szolgált a számukra.

Azért csodálkoznak, mert még nem értik igazán – és bizony sokáig nem fogják érteni –, amit Jézus a kezdettől képviselt: azért jött, hogy megmentse az elveszettet. De tegyük fel újra a kérdést: azért, mert egy nővel beszélget? Vagy azért, mert egy samáraiaival beszélget? Vagy azért, mert egy bűnössel beszélget, aki samáriai is és nő is? Ez váltotta ki a csodálkozásukat, de az igazi ok nem is ez. Azért csodálkoznak, mert még mindig nem tudnak csodálkozni azon, hogy Jézus velük is szóba állt. Hogy oda ment a tenger partjára és azt mondta nekik, hogy kövessetek engem. Hogy beszállt a hajójukba, majd a csodálatos halfogás során különleges erejével sikeres és hatalmas fogáshoz segítette őket. És bár Péter leborult előtte és az mondta neki:

„Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”[2]

Vagy ahogy odament Máté vámszedő asztalánál megállt és az mondta: „Kövess engem!” Követte őt. De vajon csodálkozott-e azon, hogy Jézus szóba állt vele? Azt nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy mások viszont igencsak csodálkoztak, sőt megbotránkoztak azon, hogy Mátéval és barátaival ül le Jézus egy asztalhoz. Most pedig ezek a tanítványok csodálkoznak azon, hogy Jézus ezzel az asszonnyal szóba áll és beszélget? Mégis mintha ennek csodálkozásra indító ereje megkopott volna. Azért csodálkoznak, amikor látják Jézust az asszonnyal beszélni, mert már nem csodálkoznak eléggé azon, hogy Jézus velük is szóba állt és beszélgetett velük, és meghívta őket a tanítványi csapatába.

Itt álljunk meg és gondolkodjunk el az életünkön. Azon belül is először azon, hogyha felidézzük a körülöttünk élők arcát, akkor ha Jézus itt járna közöttünk testben, ahogy akkor járt a földön, vajon ki az, akin csodálkoznánk, hogy Jézus szóba állt vele? Nem biztos, hogy könnyű áttörni ezeket a gátlásokat, de akkor fordítsuk úgy a kérdést: Volt-e már olyan, hogy elcsodálkoztál azon, hogy valakit megláttál a templomban? Őróla sohasem gondoltad volna, hogy a templomban meglátod egyszer.

Jó, de ez hogy jön ahhoz, hogy Jézus szóba állt ezzel az asszonnyal? Hát úgy, hogy nyugodtan meg lehetsz arról győződve, hogy titokzatos módon a találkozást mindig Jézus kezdeményezi. Ha keressük őt, akkor az egyáltalán azért lehetséges, mert ő előbb keresett minket. A találkozás a kútnál sem volt véletlen. Azt a mennyben már előkészítették.

Így tulajdonképpen az történik, hogy ha valaki eljön egy istentiszteletre, az arról árulkodik, hogy Jézus beszélni akar vele. Ebből a szempontból mindegy is, hogy azért jön el, mert lelkileg szomjazik valami után, vagy teljesen más okból jön; érdeklődik az egyház iránt, vagy gyászolóként jön el, mert megemlékezünk az elhunyt hozzátartozójáról. Ezt a találkozást a mennyben előkészítették. Bármilyen okból is jöttél, jó, hogy itt vagy, és ez arról árulkodik, hogy Jézus beszélgetni akar veled. Beszélgetni akar veled az életedről, a terheidről, a bűneidről és beszélgetni akar veled arról, hogy a kérdéseidre nála vannak a válaszok. Az út a szabadságra, a boldog életre, az üdvösségre, az örök életre az ő kezében van, sőt ő maga az út. Tudsz-e ezen csodálkozni? Tulajdonképpen nem azon kéne csodálkozni, hogy kivel áll még szóba Jézus Krisztus, hanem az, hogy veled is szóba áll. Ha ezen tudsz csodálkozni, igazán csodálkozni – akkor nem fogsz úgy csodálkozni, mint a tanítványok, akik még mindig nem tudtak eléggé csodálkozni azon, hogy Jézus beszélgetett ezzel az asszonnyal.

Ez olyan sokáig tartott a tanítványoknál, hogy még pünkösd után is el kellett telnie egy időnek, amíg Péter el tudta mondani bizonyságképpen a Kornéliusznál a római századosnál:

„Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”[3]

Változás az asszony életében

De nem is azon csodálkoznak a tanítványok igazán, amin csodálkozniuk kellene. Ők azon csodálkoznak, hogy Jézus beszélgetett azzal az asszonnyal. Az evangélium viszont nekünk megmutatja azt a változást, amin valójában csodálkozniuk kellene – és ami tényleg csodálkozást kellene, hogy kiváltson bennük. Amilyen egyszerű a beszámoló, annyi apró jel mutatja, hogy ennek az asszonynak az életében milyen mélyreható, teljes életfordulat állt be. Ez az asszony a Jézussal való beszélgetés nyomán újjászületett. Nézzük mi történt:

Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?”

Mi az a három dolog, amiből tudhatjuk, hogy újjászületett és megérthetjük az újjászületés életjeleit?

1. Megváltozott az értékrendje
2. Megvallja Krisztust
3. Törődik az elveszettekkel

Teljesen egyszerű jelek mutatják ezt.

Megváltozott az értékrendje

A beszélgetés után az asszony sietve tért vissza a városba, hogy elmondja a Jézussal való találkozását a városlakóknak és hívja őket Jézushoz. Azért, hogy minél könnyebben és gyorsabban haladjon még a korsóját is otthagyta. János nem véletlenül jegyzi fel. A vizeskorsó, ha nem is egy kimondottan értékes vagyontárgy, de mégiscsak fontos eszköz az életében, hogy vizet tudjon meríteni a kútból.

Ha belegondolunk abba, hogy egy bizonyos szempontból a Jézussal való beszélgetés egésze a vízről szól. Az asszony szó szoros értelemben vett vízért jött. Majd elkezdtek beszélgetni a vízről és átterelődött a szó arra a vízre és annak a forrására, ami olyan élő víz, amiből ha valaki iszik nem kell többé szomjaznia. Jézus végigvezette őt lelkileg azon az úton, hogy ez az élő víz nem a test szomját, hanem a lélek szomjúságát oltja. Amikor pedig az asszony megértette ennek a számára is felkínált lehetőségét, már nem is gondolt a vizeskorsójára. Már nem volt fontos. Most, hogy megtalálta Jézusban a Megváltóját, nem volt többé szüksége azokra a dolgokra, amelyek korábban olyan fontosak voltak az életében. Elkezdett megváltozni a világhoz való viszonyulása és értékrendje. A korsó otthagyása egy apró, de mégis fontos jele ennek. Elkezd átalakulni a kapcsolata a világgal. Ezzel kezdődik el.

Mindannyiunk életében az újjászületéssel elkezdődik egy teljes szemléletmód és gondolkodásmód átalakulás. Meglátjuk, hogy a világ nemcsak az a világ, amit az öt érzékszervünkkel tapasztalunk. Elkezd kinyílni az Isten országának a valósága, amelyet nem örökölhet test és vér.[4] Ellenben öröklik azok, akik Istentől újraszületnek. A világhoz való kötődés kötelékei egyre jobban szakadnak el és egyre erősebbek lesznek az Isten országához való kötődés kötelékei. Ez a korsó egy nagyon egyszerű jel, de mégis erős jelkép: egy vizeskorsó, amit le kell tenni és ott kell hagyni. Régi vágyak és érdeklődések vizeskorsója ez. Nálad mivel kezdődött; mivel kezdődhetne el?

Megvallja Krisztust

A második jele az asszony újjászületésének Krisztus megvallása. Jézus nem küldi el, hogy tegyen bizonyságot. Őt viszi a lelke, ami újjászületett. Megy a városba, hogy megvallja Krisztust a városlakóknak.

Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?

Nagyon érdekes ez a megvallás. Elhívja a városának a lakóit, hogy találkozzanak Jézussal azzal a bizonysággal, hogy Jézus milyen mélyen belelátott az életébe, a szívébe és a lelkébe. Jézus mindent tud róla és fölteszi a kérdést: Vajon nem ez-e a Krisztus?

Ebben a kérdésben nem az asszony bizonytalankodása szólal meg. Nem azért kérdezi, mert nem biztos benne. Hanem azért, mert tisztában van azzal, hogy a régi élete miatt nem igazán vennék komolyan, ha dogmatikus kijelentésekkel oktatná ki a városlakókat. De, ahogy Jézus az ő kíváncsiságát is felkeltette, úgy igyekezett felkelteni a városlakók kíváncsiságát, hogy keressék Jézust és egy kicsit tovább olvasva a történetet kiderül, hogy sikerült. Csak elmondja, hogy mi történt vele és azt mondja nekik, hogy járjanak utána. Itt van, meg lehet keresni.

Bizonyságtétel kontra vallásos propaganda

Olyan szépen érzékelteti mindez a bizonyságtétel és a vallásos propaganda közötti különbséget. Mi sokszor keverjük össze a bizonyságtételt a vallásos propagandával. A bizonyságtétel mindig a Krisztus megvallását jelenti. Jézus beszélt velem feltárta előttem a szívét, feltárta előttem a kilátástalan életemet és célt és értelmet adott az életemnek. Ez tudom, hogy így túl sablonosnak hangzik, mert úgy nincs és nem lehet két egyforma bizonyságtétel, ahogy nincs két egyforma ember és életsors; így nincs két egyforma személyes út sem Krisztushoz és Krisztussal. Hasonlóságok vannak, de egyformaságok nincsenek. Mindenkinek, aki tapasztalta az újjászületést Krisztusban, saját tapasztalata van. Erről szól a bizonyságtétel és Krisztus megvallása. (Ez még akkor is igaz, ha vannak formális egyházi gyakorlatok, mint pl. a konfirmáció.)

Ezzel szemben a vallásos propaganda pontosan ezt a személyes megvallást nélkülözi. Mondok egy-két példát.

„Mennyivel boldogabbak lennének az emberek, és mennyivel élhetőbb lenne az élet, ha betartanák a Tízparancsolatot; (vagy az Aranyszabályt; vagy a Nagy Parancsolatot)”.

„Ha az emberek komolyabban vennék a Tízparancsolatot kevésbé betegednének meg.”

„Mennyivel kiegyensúlyozottabb lenne az élet, ha az emberek a vasárnapot a vásárlás helyett Isten Igéjével töltenék.”

„Az abortusz és az eutanázia élet- és Isten ellenes bűn.”

„A házasságon kívüli szexuális kapcsolat, a homoszexualitás, a születési nemmel ellentétes nemi identitás lázadás Isten teremtési rendje ellen.”

„A hatalommal való visszaélés és a korrupció sérti Isten szuverenitását.”

Ezek olyan állítások, amelyeket a bibliai hitemből fakadóan igazságoknak tartok. Az is fontos, hogy a bibliai kijelentés igazságait a világ elé tárjuk, hiszen azt is világossá kell tenni, hogy Krisztus miből, mire szabadít meg. De ha nem Krisztus megvallásával, és a Krisztus megismerésére hívással kezdődik és történik, csak vallásos propagandává silányul, ami még rosszabb, ha közben képmutatással is párosul. Márpedig a vallásos propaganda sokszor éppen az élő hit hiányát igyekszik elfedni.

Ha szeretnéd érteni a Krisztus megvallása és a vallásos propaganda közötti különbséget, akkor érdemes jól megjegyezni ennek az asszonynak a hívogatását és bizonyságtételét.

Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?

A megvallás mint az új élet jele

Amikor Nikodémus korábban az újjászületésről kérdezett Jézusról, akkor azt a kérdést tette fel neki, hogy

Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?[5]

Nos, a kérdés így elég abszurd, de ugyanakkor párhuzamba állítja azt a természetes születéssel is. Minden természetes születésnél meg kell történnie valaminek. Az, hogy a baba felsír. Az első dolog, amit a szülést vezető doktor, vagy nővérek hallani akarnak, az a felsírás. A gyermek felsírása bizonyíték a doktor számára, hogy a levegő behatolt a tüdőkbe, és a csecsemő elkezdett lélegezni. Ugyanez a helyzet lelkileg is. Mikor egy férfi, vagy egy nő újjászületik, az első dolog, amit bármelyik keresztyén hallani szeretne tőle, az új élet kiáltása, mely annak bizonyítéka, hogy Isten lehelete behatolt az illetőbe.

Hallottam már olyan véleményt, hogy valaki megtérésének és újjászületésének az a jele, hogy sírni kezd. Nos, az igaz, hogy a megtéréshez és ezen keresztül az újjászületéshez szükséges, hogy megszomorodjunk a bűneink felett és megbánjuk azokat, de mégsem feltétlenül sírásnak kell jeleznie az újjászületést. De valami mást igenis kereshetünk annak jeleként. Ez pedig a Krisztus megvallása. Az új élet kiáltása a Krisztus megvallása nyilvánosan is. Ez a megvallás nem feltétele, hanem következménye az újjászületésnek. Olyan természetes ez, mint a kisbaba felsírása. És ha nem történik meg, akkor ott valamilyen rendellenesség van. Jézus maga is beszél róla:

Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.[6]

Pál apostol ezt azzal toldja meg

Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.[7]

Az asszony tehát megvallja Krisztust. Ez a részéről nem vallásos kötelezettség, hanem az újjászületésének egy teljesen természetes és magától értetődő hatása. Ez viszont szorosan összekapcsolódik újjászületésének harmadik jelével.

Törődik az elveszettekkel

Visszamegy a városába, ahol őt jól ismerik és akiket ő is jól ismer és nekik beszél Krisztusról. Ha ezt mélyebben elgondoljuk, akkor értjük meg változásának a mélységeit. Hiszen azoknak kezd el beszélni Krisztusról, akik az élete miatt mélyen lenézték és megvetették. Még ez sem tartja vissza. Hogy képes erre? Hogy képes vállalni korábbi életének szégyene ellenére, pontosan azoknak az embereknek beszélni Krisztusról, akik annyira semmibe vették már őt? Akik között már megvetetten kellett élnie?

Ez egy izgalmas kérdés, próbáljuk meg felfejteni, hogy mi indította őt erre?

A hála Jézus iránt, amiért új életet kapott tőle? Lehet ez is, de ez vajon nem inkább Jézus közelében tartotta volna őt? Vagy az új ismeret Krisztusról? Istenről, akit Lélekben és igazságban kell imádni? Ez is lehet, de ez inkább arra késztette volna, hogy még többet tudjon meg róla. Vagy az, hogy megtalálta élete kérdéseire a választ és ez megelégítette őt? Ez kevéssé tette volna olyanná, hogy keresse az elveszetteket. Mindezek fontosak és jók az életében, nem nélkülözhető ajándékai Krisztusnak – a hála, Krisztus ismerete és a megelégedettség Krisztusban. Legyenek ezek bármennyire is jók és fontosak, de csak Krisztus mellett tartották volna.

Egyetlen dolog az, ami őt képessé tette arra, hogy törődjön a hozzá közel állókkal és jelezte az újjászületését. Az, hogy átélte Jézus szeretetét és Jézus szeretete kezdett el munkálkodni benne. Ezt Krisztustól tanulta. Krisztus elveszettként és bűnösként szerette őt. Átélte azt, hogy milyen Istentől szeretve lenni elveszettként – és mivel Krisztus szeretete növekedett benne, még arra is képes volt, hogy azokkal is megossza Isten jó hírét, akiktől annyi sebet kapott az életében – vagy akiknek ő maga is annyi sebet adott. Azt élte át, amit Pál apostol is:

Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.[8]

Keresztelő János és az asszony

Végül szeretnék néhány szót beszélni Keresztelő János bizonyságtételéről és az asszony bizonyságtételéről. Évkezdő istentiszteletünkön beszéltem Jánosról, az ő tiszta hitéről és bizonyságtételének a hitelességéről, amelyet az élete tükrözött vissza. Beszéltünk arról is, hogy magunk is lehetünk és hogyan lehetünk hasonló Jánoshoz – „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem”.

Érvényes ez erre az asszonyra is, akit Jézus valami nagyon mélyről emelt fel? Egyáltalán mi teszi őt elfogadható bizonyságtevővé a városiak életében – hiszen bizonyságtétele hatásos: kimennek Jézushoz, beszélnek vele és meghívják őt, Jézus pedig két napig velük marad és hisznek benne; már nem is az asszony szavára, hanem azért, mert megtették azt, amire az asszony hívta őket: meggyőződtek arról, hogy Jézus valóban a világ üdvözítője.[9]

Mégis mennyire más a két ember bizonyságtétele. Jánost hitének a tisztasága és életének a tisztasága tette hitelessé. De mi tette hitelessé ezt az asszonyt? Az ő esetében eleinte még biztosan nem beszélhetünk hitének mélységéről és tisztaságáról, de életének tisztaságáról sem. Az életének az érzékelhető és látható változása. Rövid távon mindenképpen ez a lényeg: láthatóvá vált rajta, hogy megváltozott az értékrendje, hogy Krisztust helyezte élete középpontjába és Krisztus szeretetével szerette az elveszetteket.

Lehettek szkeptikusok a városlakók között is. De miután személyesen meggyőződtek arról, hogy kicsoda Jézus; ők is megvallották, hogy Jézus a világ üdvözítője.

Ámen.

---

[1] vö. Jn 4:9

[2] Lk 5:9

[3] ApCsel 10:34

[4] vö. 1Kor 15:50

[5] Jn 3:4

[6] Mt 10:32-33

[7] Rm 10:9-10

[8] 2Kor 5:14-15

[9] vö. Jn 4:42