Lekció: Jn 5:1-9
Alapige: Jn 5:16-18
Énekek:
345 – Jöjj, térj be, kapum tárva!
30 – Dicsérlek, Uram, tégedet
794 – Jézus, te égi, szép
435 – Új esztendő virradott
A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt hozzájuk: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.
János evangélista már a prológusban úgy írta le előttünk Isten testté lett szavát, hogy a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. Ezzel már természetesen előrevetíti azt a Jézust, akiről írni fog, akit végül az övéi feszíttetnek keresztre. Jézus elutasítása és elvetése azonban nem korlátozódik csak a passiótörténetre. János evangélista ezért úgy vezet végig bennünket az evangéliumán, hogy úgy mutassa be újra és újra Jézust, mint aki
- világosságként jött a világba, de a sötétség elutasította, kitaszította őt önmagából.
- szeretett övéi közé jött, de csak megvetéssel, elutasítással és kirekesztéssel találkozott, úgy hogy a jótettei beleütköztek a gonosz keményszívűség falába.
Mai alapigénk is egy ilyen helyzetet mutat be.
A 38 éve beteg meggyógyítása
Ez a rövid szakasz a felolvasott történethez kapcsolódik, amelyben Jézus egy harmincnyolc éve béna és a gyógyulás reménye nélkül élő embert meggyógyított. Ennek a betegnek sem embere, sem lehetősége nem volt, hogy a Bethesda tavánál ritkán megtapasztalható természetfeletti gyógyuláshoz hozzájusson. Jézus azonban különleges módon kiemelte őt a többi szenvedő közül, és talpra állította. Ennek világos jele volt az, hogy Jézus megparancsolta neki, hogy vegye fel a gyékényt, amin feküdt és járjon. Persze rögtön kiszúrták a vallási ellenőrök a szombat megsértésének vétségét. – Most nem fogok a nyugalomnap megszenteléséről beszélni, hanem csak arról, hogy a szigorú tekintetű vallási ellenőrök azonnal meglátták a saját szabályaik szerinti vétséget és számon is kérték rajta. Ő pedig tanúskodott arról, hogy az ő meggyógyító mondta neki, hogy keljen fel és járjon. A Jézussal való második találkozás után pedig elmondta a vezetőknek, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította.
Jézus üldözése
Tudjuk, hogy Jézus már nem először húzta ki a gyufát a zsidóknál. Ha csak a János evangéliumára hagyatkozunk, akkor a templom első megtisztításának a történetével is óriási botrányt kavart. Persze Jézusnak ezeket a cselekedeteit ne valamiféle polgárpukkasztó punk akciónak gondoljuk. Mert valójában nem az a botrány, amit Jézus tett, hanem az a botrány, ahogy a templomot rablók barlangjává tették; azt a helyet, ahol Istennel kellett volna találkoznia az embereknek megszentségtelenítették és már nem volt az imádság megszentelt háza.
A beteg meggyógyításában sem az volt a botrány, hogy Jézus Atyja akaratának megfelelően az irgalmasságot gyakorolta, hanem az, hogy ezzel a harmincnyolc éve beteg emberrel senki nem volt, aki törődjön. Addig senki rá sem nézett; bezzeg, amikor meggyógyult rögtön észrevették és nem az Istent dicsőítették érte. Nem azon a botrányon ütköztek meg, amin meg kellett volna; nem azon, hogy úgy élt közöttük egy ember, hogy semmi, de semmi nem jutott el hozzá Isten törvényének lényegéből:
Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr![1]
Mert ez az igazi botrány – és az, hogy azt az embert, akit a bajában észre sem vettek, most nagyon is hamar észreveszik és „törvénysértésen” kapják. Mennyire árulkodik ez rólunk is; mennyire mérlegre tesz bennünket abban a kérdésben is, hogy mit és mennyire veszünk észre a másikban. Olyan éleslátók vagyunk akkor, amikor valakiben meg kell látni a hibát. Vajon észrevesszük-e a bajában, a fájdalmában, az elesettségében, vagy mindig abban vesszük észre, ha valamit szerintünk helytelenül csinál. Nagyon éles a kontraszt – Jézus észreveszi és meglátja a szükségben levőt és segít rajta; a környezete pedig csak azt veszi észre, amit helyteleníthetnek benne.
Szeretnél-e meggyógyulni ebből a botrányos látásból? Szeretnél-e úgy meggyógyulni egy olyan látásmódra, amilyen Jézusé? Az irgalmas látásmódra. Egy olyan látásmódra, amely Isten kegyelmét nemcsak kapni akarja, hanem maga is ennek a kegyelemnek az eszközévé lenni? Mert látjuk, hogy az ágyát hordozó meggyógyult emberek megintői nagyon akkurátusan ragaszkodtak a szabályokhoz, de Isten kegyelmét egyáltalán nem látták és nem is akarták.
De abban a pillanatban, ahogy megtudják, hogy Jézus bátorította erre a helytelen cselekedetre – már Jézus ellen irányul a figyelmük. Onnantól kezdve már nem érdekes a meggyógyult ember, hiszen nagyobb hal akadt a horogra.
A szövegből kiderül, hogy Jézus üldözése nem most kezdődött. Szépen gyűlik a rovásán. Ez az üldözés még nem az a fajta nyílt üldözés, ami majd az elfogásába torkollik a Gecsemáné kertjében. Inkább csak megfigyelés, kémkedés utána, igyekeznek minél több terhelő tényt összegyűjteni róla, hogy szépen felépíthessenek egy elpusztítására alkalmas vádat és pert; hogy be tudják feketíteni és hitelteleníteni azok előtt, akik követik őt. Ehhez mindent bevetnek: szándékos félremagyarázást, a háttérben suskolódást, az álvitákat, hamis vádakat és vaskos hazugságokat.
János azt írja az első levelében:
mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban.[2]
De hogyan is vagyunk a világban ebben a világban?
- Miután Jézusé lett az életünk, már nem önmagunknak, önmagunkért élünk – hiszen „közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal meg önmagának, mert ha élünk az Úrnak élünk és ha meghalunk az Úrnak halunk meg, ezért akár élünk, akár meghalunk az Úréi vagyunk”.[3] Ez is igaz, de még többről is van szó. Arról, hogy „élek többé nem én, hanem él Krisztus él bennem”.[4] Vagyis átélem azt, hogy Krisztusért élek, mert Krisztusé az életem, de ezt az életet maga Krisztus éli bennem, mert a saját erőmből, saját természetemből képtelen lennék Krisztusért élni. Ahogy tehát ő az Atyáért élt a világban, úgy élünk Krisztusért a világban.
- Jézus Isten Fiaként élt a világban. Ő nekünk adta a Fiúság lelkét és a Szentlélek által megosztja velünk ezt a Fiúságot. Tehát mint Isten gyermekei, fiai vagyunk a világban. Ez fiúi kiváltságokat jelent az áldásban; fiúi felelősséget az engedelmességben, de azt is magában foglalja, hogy a világ nem fogadta be őt.
- Ami a gyakorlatban ezt jelenti: üldözték Jézust, és még inkább meg akarták ölni. Ez az üldözés nemcsak egyféle formát ölthet. Öltheti a kardokkal és botokkal érkező, „Feszítsd meg!”-et kiáltó lincselő tömeghangulatot; de sokkal rejtettebb formákat is ölthet: a megfigyelést, kihívást jelentő kérdéseket, egyfajta folyamatos vizsgáztatást, hátha rajtakapnak valami olyanon, amin megbotránkozhatnak.
Félreértés ne essék: ha meg akarnak botránkozni, akkor meg fognak; Jézus életén is megbotránkoztak, mert nem akarták felismerni az Isten Fiát. De bűnt nem találtak benne. Nos, pont így vagyunk mi is a világban – vajon mit látnak az életedben?
A héten olvastam valakinek a bizonyságtételét, hogy keresztyénként rendszeresen ellógta az egyik óráját, mert sem tanárt, sem az óráját nem szerette. Míg végül egy nem keresztyén osztálytársa kérdezett rá, hogy ez hogy lehetséges? Hogy ő, keresztyénként milyen példát mutat nekik? Azt írta, hogy mélységesen elszégyellte magát és azután többé nem lógott el az óráról.
Félreértés ne essék! Nem a világnak kell megfelelnünk! A világ sok olyan elvárást is megfogalmaz Isten gyermekeivel szemben, aminek nem kell sőt, nem is szabad megfelelni. Egy olyan keresztyénséget várnak el tőlünk, aminek nem sok köze van Jézushoz. De figyelnek is – sokan rosszindulattal és örülnek, ha azt látják, hogy önző és anyagias vagy; ha azt látják, hogy szeretetlen vagy a családoddal; ha azt látják, hogy nem szolgálsz, hanem kihasználsz másokat; ha észreveszik, hogy fontosabb neked a saját dicsőséged, mint Krisztus dicsősége. Jézuson semmi ilyesmit nem találtak. Attól még megmaradt a rosszindulatuk és az üldözésük, de ahogy Péter írja: inkább szenvedjetek Krisztus nevéért, és nem azért, mert tolvajok, gyilkosok, gonosztevők vagy más dolgába avatkozók vagytok.[5]
Jézust üldözték a világban – és mi is úgy vagyunk a világban mint Jézus.
Jézus és az Atya munkálkodása
Jézus azonban nem áll meg, nem visszakozik – megmagyarázza ennek az embernek a gyógyulását, amit szombaton történt. Egészen világosan megmondja, hogy mivel ő az Atya akaratát cselekedte, mivel ő az Atyával munkálkodott, ezért semmilyen bűn nem terheli őt.
Jézus így szólt hozzájuk: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”
Nos, ez az a mondat, amivel Jézus csak olajat önt a tűzre. Miért? Mert úgy beszél Istenről, mint az ő mennyei Atyjáról, amivel és ezt a hallgatói értették: saját istenségét jelentette ki azáltal, hogy egyenlővé tette magát Istennel.
Nem lehetne kicsit bölcsebb? Nem alkalmazkodhatna jobban a hallgatóihoz? Látja, hogy üldözik és még rátesz egy lapáttal? Minek mondja, úgysem értik? Csak még dühösebbek lesznek. Vajon mi magunk nem ilyen érvekkel visszakozunk Isten igazságától? Tegyem ki magam az istentelenek dühének a bizonyságtételemmel, kinek jó az? Nos ez azt mutatja meg, hogy a bizonyságtételt mennyire egyoldalúan közelítjük meg.
Jézusnak ez a példája azt mutatja meg – írja Kálvin -, hogy sohasem szabad engedni az istentelenek dühének, sőt Isten igazságát a szükség megkövetelte mértékben az egész világ ellenszegülése dacára igyekezzünk megoltalmazni. Nyilván azt szeretnénk, ha úgy szólhatnánk Krisztust az emberek között, hogy ők könnyek között megbánják a bűneiket, teljesen megújuljanak a szívükben, az értelmükben, megbékéljenek Istennel és megbékéljenek az ellenségeikkel. Minden bizonyságtételnek ez a kívánatos célja. De fontos látnunk a bizonyságtétel másik célját is – ez megóv bennünket attól az elkeseredéstől, ha nem a kívánatos módon reagálnak a bizonyságtételünkre.
Pál apostol értette ezt és meg is osztotta a korinthusi keresztyénekkel:
Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre.[6]
Mit mond Pál? Krisztus ismeretének az illata vagyunk. Valaki befogadja, valakinek büdös. Ne ijedjetek meg attól, amit mondok, sőt tegyen benneteket bátrakká és lelkesekké Krisztus bizonyságában – a keresztyén bizonyságtétel egyik célja, hogy Isten azáltal üdvözítse azokat, akiket kiválasztott az életre; a többieket pedig megkeményítse. Néhány fejezettel később Jézus is beszél erről, hogy az elveszettek méltán és megérdemelten vesznek el:
Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon.[7]
Aki elfogadja, annak üdvösség, akinek nem kell Krisztus beszéde, az az ítéletkor Krisztus visszautasított beszédeivel szembesül, ami akkor már nem a kegyelem, hanem az ítélet szava lesz.
És még egyszer mondom: a kívánatos az, hogy emberek üdvözüljenek; de még ennél is fontosabb, hogy Isten igazsága mindenki számára nyilvánvalóvá legyen és így dicsőüljön meg Krisztus a világban.
Ez Jézus igéjének, a Jézusról szóló bizonyságtételnek a kettős hatása – de a cél más.
Jézus felkínálja a Fiúságot
Amikor Jézus beszél arról, hogy ő az Atyával együtt munkálkodik és ezzel kijelenti az Atyával való egyenlőségét ezzel nem elsősorban a tőlünk való különbségét hangsúlyozza. Mert valóban különb, ő valóban felettünk áll, mint Isten Fia, aki tökéletes emberként szent és bűntelen. De amikor ezt kijelenti, akkor mégsem ez a hangsúlyos Jézusnál.
Csak egy rövid kitekintés és segítség az evangéliumok olvasásának szempontjaihoz. A másik három evangélium főleg arra irányítja a figyelmet, hogy Jézus isteni fenségét a jeleiben nyilatkoztatja ki, amit a szemtanúknak fel kell ismernie, ezzel szemben János evangéliumában Jézus folyamatosan egyértelműen tanításaiban és szavaiban különböző képekben, hasonlatokban és egyértelmű kijelentésekben nyilatkoztatja ki. János lejegyzi azt is, ahogy Jézus szavakkal is elmondja. Itt van ez a gyógyítás szombaton: ebből ti magatok is láthatjátok – én az Atyámmal együtt munkálkodom, mert vele egyenlő vagyok, az ő isteni természetét hordozom. Nemcsak jelekből lehet erre következtetni, hanem Jézus maga mondja ki és ezzel nem hagy kétséget afelől, hogy honnan vannak ezek a jelek és azt, hogy ő mit gondol önmagáról.
Szóval, amikor Jézus Isten Fiaként beszél önmagáról ezzel egyértelműen meghív bennünket is a fiúságba. Azt mondja, ha engem elfogadtok, akkor elfogadjátok az Atya meghívását az én örökségembe is. Mert mit jelent fiúnak lenni Isten országában?
Azt, hogy Jézus megosztja velünk ebben az életben az ő életét, ez életen túl, a mennyben pedig az ő örökségét. Jézus ezt így mondja a Jelenések könyvében:
Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.[8]
Ennek az örökségnek a legmarkánsabb kifejtője Pál apostol volt, aki a rómaiaknak ezt írta:
Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.[9]
Nem egyszerűen öröklünk valamit a mennyben, hanem a fiúság örökségében részesülünk, hiszen úgy vagyunk örökösei Istennek, hogy örököstársai vagyunk Krisztusnak.
Azzal, hogy Jézus Istent Atyjának nevezte – nekünk, akik elidegenedtünk Istentől felkínálta az Istennel való gyermeki kapcsolat lehetőségét
Ezt a kapcsolatot nem az Istentől való félelem vagy rettegés mozgatja, hiszen nem a félelem lelkét kaptunk, hanem a gyermeki szeretet, bizalom és engedelmesség mozgatja, hiszen a fiúság lelkét kaptuk. Ebből fakadóan pedig ahogy a Fiú együtt munkálkodott az Atyával, úgy hív bennünket a fiúságra, együtt munkálkodni az Atyával és a Fiúval.
Ámen.
[1] 3Móz 19:8
[2] 1Jn 4:17
[3] Rm 14:7-8
[4] Gal 2:20
[5] vö. 1Pt 4:15
[6] 2Kor 2:15-16
[7] Jn 12:48
[8] Jel 3:21
[9] Rm 8:14-17