Mit jelez a jel?
Lekció: Jn 6:1-15
Alapige: Jn 6:22-27
Énekek: 139. 675. 351. 448
Az apostolok hitélményeinek egyik legerősebb, legmeghatározóbb tapasztalata az a csoda, amikor Jézus jóllakatott ötezer embert öt kenyérből és két halból, de úgy, hogy bőven maradt maradék is. Azért mondtam ezt a legmeghatározóbbnak, mert ez az a történet, amelyet mind a négy evangélista megír, de úgy, hogy nagyon egybecseng a négy beszámoló.
János azonban továbbmegy, nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen megosztja a történetet. Ő Jézus nyomán mélyebben fejti ki és bontja ki előttünk az egész történet jelentőségét. Bemutatja Jézus célját a történettel, ami sokkal több mint a kenyérszaporítás csodája, több mint Jézus együttérzésből, szeretetben való gondviselése az éhezőkről és az elesettekről. A másik három evangélium csak ennyit mutat meg ebből a csodából, de János többet: ez a csoda is jel. A csoda történetének megosztása után ezt bontja ki Jézus és osztja meg János a mai napi és az elkövetkező hét napi igéiben. Ma a Jn 6:22-27 lesz az alapigénk.
Másnap a tenger túlsó partján maradt sokaság megállapította, hogy ott nem volt más hajó, csak egy, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival együtt abba a hajóba, hanem csupán a tanítványai mentek el. Ellenben Tibériásból jöttek hajók, annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután hálát adott az Úr. Amikor tehát látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszálltak a hajókba, elmentek Kapernaumba, és keresték Jézust. Amikor megtalálták a tenger túlsó partján, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” Jézus ezt válaszolta nekik: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.”
A történet
A csodálatos kenyérszaporítás története azzal fejeződik be, hogy az emberek Jézust szerették volna királlyá tenni, de Jézus ez elől kitért és egyedül visszavonult a hegyre imádkozni.[1] A tanítványait azonban arra utasította, hogy szálljanak hajóba és induljanak el vissza Kapernaumba. A sokaság eközben várt rá a tóparton – nyilván még mindig azzal a szándékkal, hogy hátha rá tudják beszélni, hogy üljön fel Izráel trónjára, mint Isten Krisztusa.
Másnap reggel azonban a sokaság számára kiderült, hogy Jézus már nincs a partvidéken, a tanítványai nélküle mentek el, de Jézus is eltűnt. Valahogy arra jutottak, hogy bizonyosan Kapernaumba mehetett. El is indultak hajókon Kapernaumba, ahol a zsinagógában megtalálták Jézus tanítva[2]. Csodálkoznak is, hogy hogyan került oda, ők nem tudják, amit tudnak a tanítványok és mi is megtudjuk, hogy Jézus a viharos tengeren járva csatlakozott a hullámokkal küszködő tanítványokhoz és így jutott el a városba – természetfeletti módon.
Így kérdeznek rá Jézusnál arra:
„Rabbi, mikor jöttél ide?”
Ez természetesen a hogyanra is vonatkozott. Jézus válasza azonban erre nem tér ki, azonban valami másra irányítja a figyelmet:
Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.
Ennek a kijelentésnek a kapcsán a következőkkel szeretném folytatni.
- Először Jézus kereséséről szeretnék beszélni
- Ezen belül a csoda és a jel kapcsolatáról
Jézus keresése
A sokaság tehát nagyon intenzíven és odaadóan keresi Jézust. Látjuk, hogy komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy megtalálják. És amikor megtalálták, akkor Jézus valami olyannal szembesíti őket, ami eléggé kellemetlen a számukra. Lényegében azt mondja: bár kerestek engem, de nem azért kerestek engem, amiért kellene. Így viszont a keresés hiábavaló, fölösleges és engem nem tölt el lelkesedéssel és elégedettséggel.
Ez világosan szembesít bennünket azzal, hogy Jézus keresése fakadhat őszinte és tiszta vágyakozásból; de lehet helytelen és hamis indulattal és szándékokkal keresni őt. Jézus nem örül minden keresésnek, amivel keresik őt.
Ebben az esetben Jézus meg is nevezi ezt a hamis keresést: mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.
Mit is akarnak Jézustól? Azt, hogy legyen mindig ingyenkenyér. Legyen egy olyan uralkodó, aki biztosítja földi életük létbiztonságát, sőt jólétét. Nagyon nyersen fogalmazva: Krisztust kizárólag a hasuk kedvéért keresik. Nagyon szegény emberekről beszélünk, akiknek a mindennapi éhezés, a megélhetés gondjai állandó tapasztalata volt. Jézus viszont szeretetteljesen de világosan elmondja nekik, hogy ha csak ezért keresik, ennek ő nem akar megfelelni, mert ő nem azért jött, hogy földhözragadt vágyainkat elégítse ki.
Ez pedig itt és most mindannyiunkat szembesít ezzel a kérdéssel: te miért keresed Jézust? Miért jöttél el ezen a vasárnapon? Vajon a mi Jézus-keresésünk mennyire a földiekre néz, mennyire a földhöztapadt vágyainkat tükrözi?
Természetesen a Jézus általi istenkapcsolatunkban benne van a mindennapi kenyérért való könyörgés és hálaadás; az Isten megtapasztalt gondviseléséért mondott könyörgés és hálaadás. A gondviselés-hit természetes része a hitünknek és az életünknek. Valljuk, hogy az étel, ami az asztalunkra kerül az Istentől jön, még akkor is, ha rendesen meg kell dolgoznunk érte. De a munkánk és az ételünk is Isten kegyelmi felségterülete alá tartozik. Jó ezt elismerni és megvallani. De éppen ezért kell meglátnunk, hogy Jézus sokkal többet hozott, mert az ilyen gondviselésbe vetett hit önmagában még nem tesz bennünket többé bármelyik pogánynál, akik a maguk istenétől várják ugyanezt. Legyen akár babonás pogány, akár ateista pogány. Az ateista pogánynak is van istene, csak nem istennek hívja, hanem hasnak.
Ez a fajta „Jézus-keresés” nagyon jól megmutatkozik azokban az elvárásokban, ahogy az emberek sokszor az egyházhoz fordulnak. Jézus azonosítja magát esendő egyházával, és az egyházhoz való fordulásban ennek a sokaságnak a Jézus keresése is felismerhető. Az egyház gondoskodjon a szegények jólétéről, segítsen ha baj van, ott ahol baj van és hasonlók. És bár tagadhatatlanul az egyház küldetésének van ilyen vetülete is emberi társadalom felé, mégsem ez a küldetése. Ha Jézus azt mondja, hogy
„Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.
akkor határozottan visszautasítja, hogy őt pusztán egy jóléti Krisztusnak tekintsük, és ne azért keressék őt, hogy újra és újra jóllakjanak, hanem magát Krisztust keressük; akkor nekünk is fel kell vállalnunk azt, hogy az e világi, földhöztapadt segítségnyújtásban egyébként is korlátozottak a lehetőségeink – viszont Krisztust magát, az üdvösség és örökélet Krisztusát teljesen korlátlanul hirdethetjük és ajánlhatjuk az őt keresőknek. Nemcsak a jóléti társadalmak kísértése az, hogy egy jóléti Krisztust hirdessünk és ajánlgassunk. Jézus minden gondviselő szeretete ellenére ezt határozottan visszautasítja.
Szóval egy belső csendben ezt tegyük tisztába magunkban: miért kerestem, miért is keresem Jézust? Az igényeim kiszolgálójaként vagy az életem megváltójaként, aki kiemeli az életemet ennek a földi világnak a mulandó perspektíváiból az Isten örök mennyei országának a távlataiba.
Csoda és jel
Erre vonatkozik az, amit a csoda és a jel kapcsolatáról szeretnék elmondani. Ha ezt a kapcsolatot megértjük világosabban látjuk a Jézus keresésünk összefüggéseit.
Jézus azt mondja:
nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.
Ezt a mondatot felületes olvasással nem értjük, mindenképpen a mélyére kell néznünk, hogy megértsük Jézus itt mit mond. Hiszen a jelek, amelyekre utal, ugyanolyan természetfeletti cselekedetek Jézus részéről, mint a kenyérszaporítás csodája. Akkor mi itt a probléma? Mi ennek a mondatnak az értelme?
Az, hogy miközben átélték a csodát – akár több különfélét is: mint a gyógyítások, a természeti erők feletti csodák és hasonlók – nem látták meg a jelet. A csodát átélték, de a jelet nem látták.
Jel és jelzett dolog
Ehhez viszont értenünk kell azt, hogy mit is jelent a jel. A jel mindig önmagán túlmutat, mindig valami nagyobbra mutat. Ezt a régiek úgy mondták, hogy van a jel és a jelzett dolog. Tehát amikor jelről beszélünk, mindig keresnünk kell a jelzett dolgot.
Ebben az összefüggésben ez azt jelenti: világosan láttátok a csodát, hogy öt kenyérből és két halból jóllaktatok csak férfiak ötezren. És nem láttátok meg benne a jelet, ami valami jelzett dologra mutat. Csak újra és újra a csodát akarják. A sokaság tehát a csodát látta, de nem látta a jelet.
Ebből egyértelműen kimondhatjuk: a csoda önmagában semmi, hanem látjuk meg benne a jelet. A jelzett dolgot pedig csak akkor értjük meg, ha felismerjük a jelet.
A jel egy különleges dolog. Azért, mert a jel nem biztos, hogy csoda is egyben. Lehet a jel csoda – és most egyértelműen a természetfelettire gondolok csoda alatt; és lehet nem csoda, ami mégis jellé tud válni.
Az életünkben vannak olyan események, amelyeket egyfajta csodaként élünk meg és ebből fakadóan helytelenül csodának hívunk, de valójában nem csoda.
Csodának szoktuk tartani azokat az eseményeket is, amelyekben a körülmények rendkívüli alakulását látjuk. Isten gondviselésében benne vannak ezek a rendkívüli események: pont akkor szólít meg valaki vigasztalóan, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Pont azt az egyetlen tételt húzom a vizsgán, amit a legjobban tudok. Pont annyit késett a busz, hogy még elérjem. És sok-sok ilyen példát lehetne mondani. Ezek olyan események, amelyek nem csodák – de lehetnek valóságos jelek arra, hogy Isten nagyon is a kezében tartja az életünk folyását; nem véletleneknek tekintjük, őket, mert nem is azok; de inkább jeleknek mint csodáknak kell nevezni őket, mert a csoda az túl van a körülmények kedvező alakulásán. A csoda az mindig természetfeletti is egyben. De, ami nem csoda az még lehet jel. Nagyon is.
Legyen éppen ennek a sokaságnak a hitetlensége intő példa: egy csoda ha csak csoda marad és nem lesz jellé, akkor lehet akármekkora csoda: csodálkozásra indíthat, egy rossz Jézus-keresésre indíthat, de mint jel, nem segít el bennünket a jelzett igazságig.
Mit jelez a kenyércsoda?
Mi a kenyérszaporítás csodájában a jelzett dolog, a jelzett igazság?
Erről beszél Jézus végig ebben a fejezetben és a napi igékben napról napra egész héten ebben lehet elmélyülni és előbbre jutni. De most csak alapigénkből nézzük meg a 27. verset:
Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.
Jézus megkülönböztet kétféle ételt: a veszendő ételt és az örök életre megmaradó ételt. A veszendő étel ehhez a mulandó világhoz tartozik. Hozzátartozik az életünkhöz, hiszen a mulandó életünk fenntartásához szükséges. Eszünk és megéhezünk, ezért újra ennünk kell. De vajon csak ennyi az élet? Jézus azt mondja nem. Így fogalmaz a Hegyi Beszédben:
Az élet több az ételnél.[3]
Azt az életet, ami több mint a táplálék mutatja be nekünk Jézus mint örök életre megmaradó eledelt. Ez a táplálék nem testi, hanem lelki táplálék. Jézus azt mondja: több az életed, mint a testi szükségleteid kielégítése. Ezzel Jézus nem tagadja a testi szükségleteinket, sem az élet fenntartásáért való fáradozás, a munka szükségességét, hanem kitágítja a látásmódunkat az élet igazi távlataira.
Mennyivel máshogy tekint az emberre Révai József kommunista politikus (21 évesen), aki 1919. áprilisában azt írta Világmegváltás c. cikkében az Ifjú Proletárban:
„A történelemben a legnagyobb szerepet a gyomor töltötte be, szemben az ésszel. Az emberiség túlnyomó nagy többsége abban látta célját, hogy egyszer jóllakjék”[4]
A történelmi ténymegállapítással egyet lehet érteni. A probléma nem is ez, hanem az, hogy mire alapozzák akkor az egész emberképüket. Nem nehéz arra következtetni, hogy Révai ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy a megváltás célja: jóllakatni az embert. Az egész politikát építsük a legalacsonyabb szintű ösztönök kielégítésére. Ha jóllaktál, meg vagy váltva. Látjuk, hogy a Jézust kereső sokaság is pont ezt várja tőle. Legyen a testüket jóllakató megváltó.
Jézus azonban visszautasítja ezt a fajta megváltási igényt. És szeretném újra hangsúlyozni, hogy nem a gondviselést utasítja vissza, hanem azt, hogy őt csak amolyan konzum-megváltónak tekintsük, aki a minél komfortosabb földi jólétünkről gondoskodik. Ezért is fontos, hogy meghalljuk a hívást:
… fáradozzatok, az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek …
De mi ez az örök életre megmaradó eledel? Ő maga, ahogy önmagát adja értünk.
A kenyércsodában a jel a kenyér – a jelzett dolog pedig Jézus, aki az örök élet kenyere. Ezeket mondja:
„Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. … Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállott le. … Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.”[5]
Jézus az örök életre megmaradó kenyér. Nem véletlenül hagyott ránk egy egyszerű jelet az úrvacsorában, ahogy később mondja is:
Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne.[6]
Egy nagyon egyszerű jel, nem csodás jel, egy falat kenyér és egy korty bor. Nem is a jel a lényeg, hanem a jelzett dolog, a jelzett igazság:Jézus „önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.”[7]
A csoda, ha csoda marad és nem lesz jellé, ami elvezet a jelzett igazsághoz – Isten örök életre megváltó szeretetéhez Jézus Krisztusban, hiábavaló. Nem segít el a Krisztusban való hithez, amiről Jézus azt mondta:
Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.[8]
[1] vö. Mk 6:46
[2] vö. Jn 6:59
[3] vö. Mt 6:25
[4] Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma, Jaffa Kiadó 2021.
[5] Jn 6:35. 41.51
[6] Jn 6:54-56
[7] Gal 1:4-5
[8] Jn 6:29