Lekció: 1Móz 11:1-9

Alapige: Rm 5:1-11

Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Sőt ezenkívül még dicsekszünk is az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által részesültünk a megbékélés ajándékában.

Miután Pál apostol a Római levél 3. és 4. fejezetében végigvette a bűnös ember megigazulásának témáját, eljut oda, hogy megmutassa a keresztyén hívőknek a megigazulás eredményét és hatását a hívők életére. Ez pedig a hit három nagyon fontos ajándékához vezet el bennünket – „mivel tehát” és egyeseknek úgy mondom: „ha tehát” megigazultunk, akkor hit által:

1. békességünk van Istennel
2. szabad utunk van a kegyelemhez, tehát a kegyelem minden ajándékához szabad hozzáféréssel rendelkezünk és
3. ezáltal részesülünk Isten dicsőségében; sőt egyenesen dicsekszünk ennek a reménységével.

Röviden a megigazulásról

Mivel ehhez az ajándékhoz az ún. megigazulás vezet, muszáj röviden erről beszélnem, mint keresztyén hitünk egyik fontos alapkövéről; mert bizonyára a héten nem mindenki olvasta erről Pál apostol tanításait, mert vagy még nem él napi szinten Isten Igéjével, ahogy arról egyébként is Jézus beszél: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik”[1], vagy más rendszerben olvassa Isten Igéjét; esetleg nehéz olvasmánynak találta az apostolnak erről szóló fejtegetéseit, ahogy minden oldalról igyekezett megvilágítani megigazíttatásunk – megigazulásunk titkait.

A megigazulás kérdése

Induljunk el onnan, hogy mi a megigazulás kérdése. Ez csak azoknak az embereknek a kérdése, akik szembesültek bűnös voltukkal és szeretnének bűnös állapotukból megszabadulni. Nyilván, annak nem kérdés ez, akinek a bűn nem okoz problémát, mert nem törődik vele, akinek a szívére és az elméjére ebben a kérdésben lepel borult.

De mi van, ha elkezd nyugtalankodni a lelkiismeret és tényleg elkezdi keresni a bűn terhétől szabadulás útját? Ez sokakat odavezethet az istenkérdéshez. Vajon Isten mit kezd a bűnös emberrel? Megbünteti a bűnei miatt? Ez mindenképpen jogos lenne? De van-e, lehet-e Istennél valamilyen feloldozást találni? Erre Istennek van egy válasza, de ha valaki nem hallja meg Istennek a kegyelemben nyújtott válaszát abban az kép alakulhat ki, hogy neki – a bűnös embernek – kell valamilyen formában jóvá elégtételt adni Istennek, hogy kiengesztelődjön Isten. A Szentírás számtalan formában és helyen rámutat, hogy ez teljességgel járhatatlan út az ember számára. Szóval a kérdés az: hogyan fogadhat el a szent Isten engem, aki bűneim miatt méltó vagyok Isten igazságos és legszigorúbb büntetésére?

A megigazuláshoz vezető hit

Erre a rövid válasz a hit, ahogy bemutatta Ábrahám ősatya példáján keresztül:

Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.[2]

Ábrahám nagy hithős, akinek az életét ismerve tudjuk, hogy milyen nagyszerű engedelmességet mutatott Isten iránt, amikor elhívta őt. Azt is tudjuk, hogy ugyanakkor neki is voltak még azon az úton is, amelyen Istennel járt nagy bukásai. Ez elmondható a Szentírás valamennyi hithőséről és példkaképéről; mint ahogy az egyház szentjeiről is. Isten mégis nem a bűneik alapján ítélte el őket, hanem a hitük alapján igaznak nyilvánította – azaz nem bűnösnek. Ezt az utat ajánlja fel mindannyiunknak az evangélium ebben az igében is:

Az igaz ember pedig hitből fog élni.[3]

A beszámított – tulajdonított – igazság

De hogyan lehetséges az, hogy Isten egy bűnös embert ne egyszerűen felmentsen a bűn alól, hanem egyenesen igaznak nyilvánítsa. Vagyis Isten maga nyilvánít bennünket bűn nélkülieknek. Ehhez meg kell jegyeznünk egy nagyon fontos bibliai fogalmat, ez pedig a beszámított; vagy a nekünk tulajdonított igazság.

Ez a beszámítás vagy „nekünk tulajdonítás” azt jelenti, hogy valami olyat számítanak be nekünk, amivel mi nem rendelkezünk; amit más biztosít a számunkra. Nekünk nincs semmilyen igazságunk Isten előtt, Isten azonban mégis igazságot tulajdonít nekünk. Ez pedig az ő Fiának Jézus Krisztusnak az engedelmessége és igazsága.

Mert igaz, hogy Isten haragszik a bűn miatt. Az is igaz, hogy nem hagy bűnt büntetlenül. De amikor Krisztus odaállt helyettünk az ítéletre, hogy a kereszten meghaljon értünk, nem csak levette rólunk a bűn terhét és kárhoztatását, hanem saját tulajdon igazságát viszont ránk adta, ahogy Ézsaiás nagy örömmel fejti kiáltja:

Nagy örömöm telik az Úrban, víg örömre indít Istenem, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, az igazság palástját terítette rám …[4]

Ez vezet el oda, hogy békességünk van Istennel. Higgyétek el, akármennyire is dogmatikusnak hallatszik, lehet hogy kicsit száraznak hat, amíg nem értitek meg a megigazulás titkát – vagyis, hogy ha hitben elfogadod Krisztus megváltódnak – addig nem juthatsz békességre Istennel. Ezért mondtam, hogy a megigazulás kérdése a keresztyén hit egyik sarokköve. Mert olvasom újra, az Istennel való békesség a megigazulásból következik:

Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.

A békesség Istennel

A békesség emberi létünk legnagyobb hiánya. És emberi létünk egyik legnagyobb törekvése is egyben. Azt kell mondanom, hogy ez mindig aktuális probléma az Éden kertjéből kikerült ember számára, de most még aktuálisabbá vált – még úgy is, hogy viszonylagos békében élünk, legalábbis mi.

Milyen erős és mennyi békétlenség van a nemzetek között, az erőforrások elosztása miatt, ideológiai ellenségeskedés miatt, vagy egyszerűen csak sérelmek hordozása és újra és újra okozása miatt.

De mennyi békétlenség van az otthonainkban is. Nemrég történt, hogy egy éneklő versenyen egy kisfiú, aki egy évvel korábban nagyon ügyesen elénekelte a darabokat, idén alighogy belekezdett elsírta magát, és nem is sikerült neki emiatt a verseny. Utána az édesanyjával beszélgettem, aki elmondta, hogy válnak a férjétől és nem szép válás. Ott volt mindkét szülő, és mindketten nyilván nagyon szeretik a gyerekeiket, de annak a feszültségnek és békétlenségnek a nyomasztó erejét nem tudja feloldani, hogy a szülei egymást nem szeretik. Milyen nagy árat is kell fizetni a békétlenségért, sokszor azoknak, akik a legkevésbé okai annak.

De vajon mennyi békétlenség van a szívünkben is – ahogy tele vagyunk szorongással, állandó elégedetlenkedéssel, mások felé való vádaskodással, ami nem egyszer inkább a saját frusztrációinkból táplálkozik – de mindezek egy borzasztó hiányra vezetnek vissza majdnem mindig: Istennel nem vagyunk kibékülve – és megérthetjük, hogy ez a legfontosabb az életünkben, mert minden békességhez vezető forrás az Isten békessége, ahogy az apostol írja is a filippieknek:

Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.[5]

Istennek ez a békessége azt jelenti, hogy megbékülünk a bennünket megigazító és a velünk békességet kereső Istennel, azaz megszűnt Isten és a bűnös ember közötti ellenséges kapcsolat és új kapcsolat jött létre a Jézus Krisztusba vetett hit által.

Az ellenségeskedés Istennel

Az Édenkertből kikerült ember Isten ellenségévé lett. És hiába keresi újra és újra Isten a bűnös embert az ember kemény szívvel szembeszegül Istennel.

Amikor Isten az özönvíz ítéletében megmutatta az egész emberiségnek, hogy ha Isten nélkül rendezi be az életét – amely csak gonoszságot és erőszakosságot tud szülni – mivel kell szembenéznie, a kegyelmet nyert Noé utódai nem sokkal később már felszegték a fejüket és elhatározták, hogy ők majd építenek egy olyan tornyot, amely az égig ér. Hogy beveszik az eget és meghódítják az Isten trónját. Egyáltalán nem számoltak és nem törődtek Isten hatalmával, nem vették komolyan. Isten kegyelmesen nem romba döntötte a tornyot, hanem csak a nyelvüket zavarta össze, hogy ne értsék egymást; csak ennyi kellett, hogy ne épüljön meg az istentelenek tornya.

Azóta is hányszor hívta már ki Istent az ember kevélyen és felfuvalkodva, ahogy a hetvenharmadik zsoltárban fogalmaz Ászáf a jólétben élő bűnösökkel kapcsolatban:

Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, elnyomással fenyegetőznek dölyfösen. Az ég ellen is feltátják szájukat és nyelvükkel megszólják a földet. … Ezt mondják: Honnan tudná ezt az Isten? Lehet-e tudomása erről a Felségesnek?[6]

Bizony az istentagadó hitetlenség így vagy úgy újra és újra kihívja Istent, az arcába nevet és gúnyolódik, hogy Isten nem tesz semmit.

Az idén júniusban Izraelben szerveznek egy négynapos fesztivált az LMBTQ jegyében. Ez lesz a Közel-Kelet legnagyobb ilyen fesztiválja. Mindezt a Holt-tenger partján. Higgyétek el csak azért, hogy erről beszéljek, nem hoznám szóba. Mert Isten nem pécéz ki egyetlen bűnt, míg a többi fölött nagyvonalúan elnéz (erre példaz előbb említett 73. zsoltár) – ez a vallásoskodók sajátja.  Témánk szempontjából ez miért fontos? Mert az a terület a megítélt Sodoma és Gomora vidéke. A városok pontos helye nem ismert, de ott voltak valahol azon a környéken. Egyáltalán nem véletlen a területválasztás. Nagyon hasonló ez a bábeli toronyépítők lelkületéhez.

Vajon mit akarnak ezzel bizonyítani? Talán csak Isten kijelentésnek a gúnyolása a célja; de lehet, hogy azt akarják ezzel bebizonyítani, hogy ha nem esik kénköves tüzes eső az égből, akkor Isten a nem is olyan elutasító az ilyen-olyan szexuális kisebbségekkel szemben, mint ahogy azt a Biblia állítja? Valószínűnek tartom, hogy nem lesz kénköves tüzes eső az égből (nem is kívánom), de nem azért, mert Isten ne nyilatkoztatná ki a mennyből a haragját az emberek minden istentelensége és hitetlensége ellen – ahogy az Írás mondja. Bizony Isten maga mondja ezzel együtt, hogy türelmet gyakorol a végső ítéletig. Ahogy kénytelenek vagyunk azt is végignézni, hogy e világban büntetlenül indíthatnak megalomán, bomlott elméjűek pusztító háborúkat, hogy emberek milliói öldössék egymást a frontokon az ő rögeszméik miatt. De mindezt miért?

Nem Isten erőtlensége, nem is érdektelensége miatt – hanem azért, hogy ha valaki mindezek között és ellenére keresi a békességet vele, az megtalálja Krisztusban. Aki pedig nem teszi meg, annak meg mindenképpen szembe kell néznie Isten haragjával.

De hadd hozzam most egy kicsit közelebb mindezeket hozzánk, és hívjalak önvizsgálatra is benneteket a saját Istennel való békességetekkel kapcsolatban. Engedjétek meg, hogy szelíd szeretettel megkérdezzem, valóban van békességetek Istennel? Csak néhány egyszerű kérdés felől közelítsük ezt meg:

1. Például – nem félsz-e az Istentől? Vajon nem bujkál-e valahol ott a lelkivilágodban egy olyan érzés, hogy a láthatatlan Isten egy félelmetes, ellenséges hatalom, akit valamilyen módon jó lenne jóindulatra hangolni magad iránt, mert különben odacsap? Vagy akitől az embernek félteni kell a jó szerencséjét? Vajon nem szoktad-e pogány módra, ösztönösen valójában végig sem gondolva lekopogni, ha valakinek az egészségéről, jólétéről van szó? Ha kérdés, hogy mi ez, vagy miért baj? Valójában csak annyi, hogy árulkodik arról az öntudatlan félelemről, egy hatalomtól, amelyik irigy, féltékeny, rosszindulatú és ellenséges. Vajon Isten megigazult gyermeke, akinek békessége van Istennel rászorul effajta babonás cselekedetre?
2. Vagy – tiszta-e a lelkiismereted Isten előtt? Nem az emberek előtt – Isten előtt. Nem rejtegetsz-e előle valamit? Szembe tudsz-e vele nézni nyugodtan és felszabadult örömmel; azzal a felszabadultsággal, hogy nincs olyan bűnöd, amit még ne tettél volna le az ő bűnbocsátó kezébe; amit még ne dédelgetnél, hogy ezt még csak egy kicsit. Tudom, hogy nem kéne, de olyan nehéz megválni tőle – de közben újra és újra terheli és szennyezi a lelkiismereted? Nem bujkálsz-e előle? Ez még nem békesség.
3. Vagy egy harmadik – nincs-e valami pered Istennel szemben? Vajon nincs-e benned az, hogy nem bánik veled úgy, mint megérdemelnéd? Az előbb említett Ászáf ezzel küzdött. Én istenfélő vagyok, mégis mindenféle csapások érnek; a bűnösök meg virágzanak és még Istent is gúnyolják. Milyen jó, hogy ő Isten szentélyében meglátta a tágabb összefüggéseket, amit de sokan nem hajlandók meglátni. Vagy miért nem hallgatta meg a könyörgésed – és így tovább. Nincs-e valami ilyen pered Istennel? A perlekedés Istennel nem békesség!

Nem mindenki vív olyan nyílt háborút Istennel mint Bábel tornyának építői vagy az elpusztult Sodoma és Gomora helyén LMBTQ fesztivált szervezők, akinek a megigazulás hiányában mégsincs békességük Ővele Krisztus által.

Hozzáférés a kegyelemhez

Igénk azt írja, hogy mivel már megigazultunk hitből és békességünk van Istennel Jézus Krisztus által szabadon járulhatunk ahhoz a kegyelemhez, amiben vagyunk.

Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk,

Miért olyan fontos ez? Azért, mert földi életünkre a halál árnyéka vetül, amíg e testben élünk. A halál árnyéka pedig nemcsak azt jelenti, hogy életünk végén meghalunk, hanem ez az árnyék sok megpróbáltatást is tartalmazhat. A hívő élet valóságához hozzátartozik, hogy abban igenis vannak megpróbáltatások. Az apostol nem köntörfalaz, amikor a kegyelemhez való járulást említi, szinte rögtön hozzáteszi, hogy eközben még a megpróbáltatásokkal is „dicsekszünk”. Miféle dicsekedés ez?

Ez a dicsekedés szemben áll világ gúnyolódásával, amely látva a hívők nehézségeit és megpróbáltatásait nem hagyja ki azt a ziccert, hogy ha te hívő vagy, akkor miért engedi meg Isten, hogy ezek történjenek veled? Talán mégsem elég hatalmas az Istened? Vagy nem is szeret annyira? Zavarba tudnak-e hozni ezekkel a kérdésekkel, ha megpróbáltatásokon kell végigmenned?

Tudom, hogy egyáltalán nem könnyű megérteni a megpróbáltatásainkat. De tegyük fel a kérdést: talán azért vannak, mert Isten nem tud azoktól megvédeni? A Biblia világosan jelenti ki, hogy erről nem lehet szó – Isten mindenhatósága egyszerűen megkérdőjelezhetetlen, ha a valaki az Ige szerint gondolkozik.

Akkor talán azért van mert nem is szeret annyira, mint amennyire gondoltuk? Tényleg gondolhatjuk ezt, ha Isten gyermekei vagyunk? De ha el is bizonytalanodunk ebben, akkor nézzük meg, hogy Isten mit tett az ellenségeiért?

Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.[7]

Ezt olyan világosan mutatta meg Jézus szenvedései közepette, amikor imádságában az őt megfeszítőkért is könyörgött a mennyei Atyához:

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.[8]

Ez az, amivel minden megpróbáltatás közepette töltsd ki a gondolataidat mint egy dicsekvéssel:

Az Istennel való békességem olyan erős, hogy ennek az életnek semmilyen megpróbáltatása nem tudja megcáfolni sem Isten hatalmát, sem Isten szeretetét.

Mert ha így van, akkor érjen bármilyen megpróbáltatás ennek a békességnek az ereje erősiti az állhatatosságot, és akármilyen próba is legyen ez növeli a reménységet. Ez tart meg minket az állhatatos kitartásban, ami nem elfásulás, nem is lemondó beletörődés, hanem annak a biztos tudata, hogy Isten még nem végzett. Segít bennünket megmaradni abban, hogy lássuk a végcélt – hogy ha Krisztus meghalt értünk, akkor még inkább bizonyosak lehetünk abban, hogy meg fog menteni minket a haragtól és a kárhoztatástól:

Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.[9]

Részesülünk Isten dicsőségében

A harmadik, amit a megigazításunk elhoz nekünk az Istennel való békesség és a kegyelemhez való szabad odajárulásunk mellé az, hogy részesülünk Isten dicsőségében. Erről talán a legnehezebb beszélni, mert ezen a dicsőségen a földi életünk idején lepel van. Nem is véletlenül.

Hiszen, amikor Péter és a Zebedeus fiak látták Jézus dicsőségét a hegyen, megrendítő félelem vett erőt rajtuk.

Amikor Pál apostolt Jézus dicsőségének fényességében megállította a damaszkuszi úton, teljesen összetört a megrendültségtől. Mégis azt látjuk, hogy mindez megváltoztatta és Isten mennyei dicsőségének szolgálatába állította az életüket – mert ez a dicsőség, amit Jézus megoszt velünk bűnös emberként egyszerre megrendítő, de mégis hihetetlenül vonzó: mert ebben a dicsőségben nem egyszerűen megszabadulunk mindentől, ami ebben az életünkben gyötrő és fájdalmas, hanem maga Pál is azt mondja, hogy kimondhatatlan, mert nincsenek rá szavaink és fogalmaink. Így mondja az apostol:

minden mértéket meghaladó, örök dicsőséget szerez nekünk.[10]

Három nagy dolgot ajándékoz nekünk a megigazításunk útján Krisztus:

1. Kibékülést Istennel
2. Szabad utat a kegyelemhez
3. Isten örök dicsőségének reménységét. Ámen.

---

[1] Mt 4:4;

[2] Rm 4:2; vö. 1Móz 15:6

[3] Rm 1:17 vö. Hab 2:4; Gal 3:11; Zsid 10:38

[4] Ézs 61:10

[5] Fil 4:7

[6] Zsolt 73:8-11

[7] Rm 5.8

[8] Lk 23:34

[9] Rm 5:9

[10] 2Kor 4:17