Lekció: Lk 18:1-8
Alapige: Rm 8:18-25
Énekek: MonGYÁLdást
Az ember számára az egyik legtöbb fejtörést okozó kérdése a szenvedés problémája. Tapasztaljuk és látjuk, hogy a szenvedés kérdése megúszhatatlan és megkerülhetetlen kérdés. Sokféle módon kutatja és igyekszik megválaszolni a kérdést – hiszen elkerülni úgysem tudja.
Miért kell elmúlni a világból és az miért van tele szenvedéssel? Miért kell gyermekeknek szenvedni a földön? Akárhány választ is talál az ember, végül mégis mindig csak egy kérdőjelhez érkezik meg. Végül ki rezignáltan tudomásul veszi; ki eljut az istenkérdéshez és vádló lázadó módon Isten felségét gyalázza, megkérdőjelezve létét, hatalmát vagy szeretetét. De Isten gyermekei sem tudnak elmenni e kérdés mellett. Ők is válaszokat várnak. Nos a jó hír az, hogy Isten sem hagyja szó nélkül a kérdést – és a teljes Szentíráson végigvonul Isten válasza. Beszél az okokról is, de Isten gyermekeinek van egy nagy kincse: megláttatja velünk Isten Szentlelke, hogy bár szenvedéseink súlyosak és valósak, de csak annyira átmenetiek, mint földön való létünk. És miközben ebben a világban haladunk előre a reménységgel teli sóhajok népe vagyunk. Erről szeretnék ma beszélni nektek a Rm 8:18-25 alapján.
Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.
Igénkben Pál apostol utal az okra, de mégsem az okkal kezdi, hanem egy vigasztaló kijelentéssel, amelyet azután kifejt. Azt mondja:
Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.
Szenvedés útján a dicsőség felé
Azt mondja az apostol, hogy mielőtt figyelnél az okokra lásd meg azt, ami a földi élet után vár rád. Mert ha ezt látod, akkor az ok is más megvilágításba kerül – méghozzá a reménység megvilágításába.
A fejezet korábbi verseiben azt monda el nekünk Isten Szava, hogy mivel megkaptuk Isten Szentlelkét, ezáltal Isten a gyermekeivé fogadott bennünket és a Szentlélek a mi lelkünkkel együtt szólítja Istent mennyei Atyánknak. És ha Isten gyermekeivé lettünk, kaptunk egy bennünket nagyon szerető testvér Jézus Krisztus személyében, aki mennyei örökségét megosztotta velünk: örökösei lettünk Istennek és örököstársai Krisztusnak.
Ehhez tette hozzá:
ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.[1]
Mivel Isten gyermekeit Isten Lelke vezeti lássuk meg merre vezet bennünket a Lélek. A Szentlélek ezen a földi életet át Krisztus követésének az útján a mennyei dicsőség felé vezet. Számtalan formában adja elénk ezt a Szentírás. A korinthusiakhoz írt második levélben azt olvassuk:
Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk,[2]
Vagy Péter így bátorítja a keresztyéneket:
Sőt, amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek.[3]
Ennek a világnak minden baja szenvedés. Nemcsak a nagy fájdalmak: nyilván nem kell ecsetelni, hogy szenvedés az üldöztetés, szenvedés a súlyos és fájdalmas betegség; szenvedés egy maradandó károsodás. De ott vannak szenvedéseink között a csalódások, a kudarcok, sokszor gyermekeink által okozott aggodalmak vagy sebek; szenvedés ha egy olyan otthonban kell élni, ahol nem szeretnek – vagy idősödő, egyre fogyatkozó erővel egyedül kell megoldani az élet nehézségeit. Ezeket sem kicsinyelhetjük le. És akkor Isten azt mondja: nem vagy egyedül; nem egyedül érzed a fájdalmat – én is átérzem a fájdalmadat, sőt ezeket a fájdalmakat már hordoztam érted a kereszten is. Veled szenvedem mindezeket, hogy elbírd viselni egészen a célig, ott pedig lekerül minden rólad és dicsőségem palástjába öltöztetlek. Kálvin ennek a versnek a magyarázatához ezt a gondolatot fűzte:
Nem kell kellemetlennek tartanunk, ha különféle szenvedéseken át haladunk a mennyei dicsőség felé, mert ezek annak a dicsőségnek a nagyszerűségéhez képest igen csekély jelentőségűek.
Pedig sokunkhoz képest neki is kijutott bőven: gyermekhalál, feleségének a halála, üldözés, és állandó küzdelem a testének gyengeségeivel, ami már 55 évesen végül a testi halálához vezetett. Ezekből a saját szenvedéseinek közepéből vigasztalja és bátorítja a hívőket ezekkel a szavakkal. Mint ahogy az apostol is teszi ezt. Sőt rávilágít arra, hogy a Krisztus gyermekeinek e világban való szenvedése nem egyedülálló.
A teremtett világ szenvedése
Azt mondja: maga az egész teremtett világ is szenved. Ennek oka pedig az, hogy Isten az egész világot alávetette a szenvedésnek. Ennek oka azonban nem a teremtett világ bűne, hanem az ember bűne, aki engedetlenségével magával rántotta az egész teremtést a mulandóságba és a hiábavalóságba.
legyen a föld átkozott miattad …[4]
De mégis reménységgel vetette alá a teremtett világot
alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.
Isten Krisztusban a teremtett világ számára is reménységet készített. Nemcsak bennünket újít meg, hanem megújítja az egész teremtett világot. Nemcsak a bukásunkban részesült ez a világ, hanem részesülni fog megváltásunkból is.
Ennek reménységéről már szóltak az ószövetségi próféták is és bemutatja a Jelenségek könyve is azt. Ézsaiás például azt mondja a teremtett világ reménységéről:
Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe. … A farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a kígyónak por lesz a kenyere. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki – mondja az Úr.[5]
Nagyon érdekes vetületei vannak ennek a jelenkorra is, hiszen egy Lélek által megújult Isten gyermekének teljesen megváltozik a viszonya a teremtett világhoz. Sokkal inkább óvja és védi mint pusztítja. Érdekes vetületei vannak ennek a teremtésvédelemre nézve – bár komolyabban vennénk, de most nem megyek bele ennek részleteibe.
De ez a teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik Isten gyermekeivel.
Nem panaszkultúra
Pál apostol leírja azt, hogy Isten gyermekei is sóhajtoznak ebben a testben. Világosan kifejezi ez azt, hogy a szenvedés valódi szenvedés. Igenis le akarjuk vetkőzni a fájdalmainkat, meg akarunk gyógyulni a csalódásainkból és a kudarcainkból – és sóhajtozunk. És nem hiába sóhajtozunk, bár elsődlegesen nem erre a földre nézve sóhajtozunk.
Olyan sokan amikor megosztják valakivel a sóhajaikat végül hozzáteszik – de nem akarok panaszkodni. Félünk attól, hogy panaszkodóvá válunk mások szemében. De az itt bemutatott sóhajtozás merőben különbözik a panaszkodástól. Jó tudni ugyanis azt, hogy ha sóhajtozunk – és igeszakaszunk folytatásából az is kiderül, hogy maga a Szentlélek is velünk sóhajtozik és esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal – akkor az még nem panaszkultúra. A panaszkultúra az, ha valaki mindig csak zúgolódik és elégedetlenkedik a sorsával. Amikor valakinek semmi se jó, de az ellenkezője sem. Az a fajta sóhajtozás, amiről itt ír az apostol nem az elégedetlenséget tükrözi vissza, hanem a vágyakozást az elkészített dicsőség után. Az a baj, ha valakinek az életéből ez a vágyakozás már hiányzik.
A jövőre nézve
Sóhajaink azonban nem hiábavalók. Mert sóhajaink reménységben szakadnak fel a szívünkből. A világ reménysége és az Isten gyermekeinek a reménysége között van egy nagy különbség. A világ szerinti reménység mindig valamilyen bizonytalan jövőt érintő személyes vágyra néz. Sok olyan dologban reménykedünk, amelyek bizonytalanok.
A keresztyén reménység nem ilyen. A keresztyén reménység Isten végső ígéreteire tekint, amelyek bár láthatatlanok, attól még bizonyosak.
Isten megígérte, hogy ha hiszel az Isten Fiában, akkor üdvözít – a reménységben ennek a megvalósulását várod, de nem mint bizonytalant, hanem mint bizonyosat.
Isten megígérte, hogy Fiával együtt megdicsőülünk, amikor új eget és új földet teremt – a reménységben ennek a megvalósulását várod, de nem mint bizonytalant, hanem mint bizonyosat.
Így várjuk kitartóan és állhatatossággal – ha sóhajtozva is testünk megváltását. Mert üdvösségünk reménységre szól.
Ámen.
[1] Rm 8:17
[2] 2Kor 4:17
[3] 1Pt 4:13
[4] 1Móz 3:17
[5] Ézs 65:17.25