Lekció: Rm 14:5-12

Alapige: Rm 14:7-9

Énekek:
46 – Az Isten a mi reménységünk
223 – Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség
564 – Dicséret a Szentháromságnak

Ahogy a múlt héten – pünkösd-vasárnap – említettem Pálnak a rómaiakhoz írt levelének a második nagy egysége a a 12. fejezettel kezdődik és az 1-2. versekben meg is adja ennek a teljes nagy egységnek a célját. Így mondja:

… okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.

Talán többeteknek eszébe jutott a héten a napi igeolvasások közben, hogy azt mondtam – minden napi igénél érdemes egy visszacsatolni erre a kérdésre és azt mondani: hogyan tanít meg az adott napi szakasz a római levélből az okos istentisztelet megélésére?

Istennek ugyanis az az akarata – a teljes emberiséggel, amely azonban szembefordult vele – hogy az életünk a teremtett világban őt dicsőítse; és ha elhisszük, hogy ebben tud igazán kiteljesedni az életünk és ebben tudjuk igazán megélni a boldogságot, akkor az életünk igazán okos istentiszteletté fog válni. Ehhez viszont meg kell újulnia az értelmünknek, a gondolkodásmódunknak, hogy egyáltalán fel tudjuk fogni Isten gondolatait és akaratát.

Ebbe a sorba illeszkedik a mai szakaszunk, amiből alapigeként szeretnék kiemelni egy részletet, a 14. fejezet 7-9. verseit.

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.

Mindenki él valakiért

Az első gondolat, amit szeretnék ennek az igének a kapcsán kiemelni, hogy mindenki él valakiért. Itt szeretném kiemelni, hogy valakiért és nem valamiért!

Így mondja az apostol:

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.

Az apostol világosan megkülönböztet két embertípust: a Krisztusban újjászületett embert, akiről azt mondja: nem önmagának él. A másik a Krisztusban újjá nem született embert, akiről lényegében azt mondja a Szentírás, hogy önmagának él. Nem is tud másnak élni, csak önmagának. Milyen érdekes: csak egy szót kell áthelyezni mondatban és teljesen megváltozik az értelme.

Tudom, hogy sokan vitatkoznak a Szentírás ezen állításával, azon az alapon, hogy vannak emberek, akik bár nem születtek újjá Krisztusban, mégsem önmaguknak élnek. Nagyon sok temetés bejelentésekor, ha valakiről mást nem is tudnak elmondani valakiről a hozzátartozói, azt szinte mindig elmondják: a családjáért élt, vagy a gyerekeiért élt. És ezt nyilván – pláne ismeretlenül – nem lehet és nem is szabad kétségbe vonni; és mindenképpen emberileg dicséretes, ha valakiről nem azt tudják elmondani a szerettei, hogy olyan önző volt, hogy mi is csak szenvedtünk tőle.

Vagy olyan sok emberről mondják azt, hogy a hivatásának élt. Egy tanárról, hogy a gyerekekért élt. Egy tudósról, hogy a tudománynak élt. És úgy is gondolom, hogy ilyen emberekre szüksége van a világnak; mert ezek az emberek építik a világot. Semmiképpen nem akarom ezt lekicsinyelni – de a Szentírás fényében mégis meg kell maradnunk annál az alapállításnál, hogy ha nem Krisztusnak és Krisztusért él valaki, akkor csak önmagáért tud élni. És ez bizony az örökkévalóság szempontjából kevés.

Hol tudjuk ezt tetten érni? Ott, hogy azért mindig várunk elismerést emberektől, amit ha nem kapunk meg, nem egyszer sértődötté vagy keserűvé válunk.

Egyszer egy misszionáriusnak is meg kellett ezt tanulnia, aki évtizedes afrikai szolgálatából utazott haza az Egyesült Államokba. Történetesen ugyanazon a hajón utazott az elnök is, aki vadászatról tért haza és akit hatalmas tömeg fogadott és ünnepelt a kikötőben, míg a misszionáriust (és a feleségét) senki sem várta. Ekkor a misszionárius nagy keserűséggel szállt le a hajóról. Este a panzió kis szobájában, ahol megszálltak, már nem bírta tovább a feszültséget és kifakadt az Úr felé: „Ez nem igazság. Én negyven évig szolgáltalak, az életemet erre tettem fel és senki sem várt.” És akkor a szívében érezte, ahogy a Szentlélek hangja visszhangzik: „Fiam, te még nem értél haza.”

Pont azért mondtam el ezt a történetet, mert még keresztyéneknek is meg kell érteniük – ha az Úrnak és az Úrért élünk, akkor az emberek elismerhetik, amit tettünk, de valójában nem ez az elismerés számít, hogy Jézus a Hegyi Beszédben is tanít, mint az imádság, mind az adakozás, mind a böjtölés tekintetében: Ne az emberek tetszésére gyakoroljátok ezeket, hanem az Úr számára látható módon – és

a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.[1]

Szó sincs arról, hogy Atyánk ne látná és ne értékelné, ha elfogadjuk a Szentlélek általi újjászületést, ha megtérünk hozzá és megújult értelemmel neki élünk: de ahhoz előbb még haza kell érni;

Mindenki él tehát valakiért – vagy önmagáért, vagy az Úrért. A jutalmat pedig attól kapja, akiért él. De mi milyen jutalmat adhatunk önmagunknak? És milyen jutalmat várhatunk az Úrtól? Ezt a kérdést sem hagyhatjuk figyelmen kívül?

Aki az Úrnak él, mind az életét, mind a halálát az Úr kezében tudja

Jöjjön a második gondolat: Aki az Úrnak él, mind az életét, mind a halálát az Úr kezében tudja. Az nemcsak az életében az Úré, hanem a halálában is az Úré. Valljuk, hogy semmi sem választhat el az ő szeretetétől, akár élek, akár halok, ahogy hitvallásunkban is mondjuk.

Nos akkor viszont érdemes azon elgondolkodni, hogy mit jelent az Úrnak élni, hogy ebből azt is megértsük, hogy mit jelent az Úrnak meghalni.

Az Úrnak élni

Ez lényegében a teljes életünket lefedi. Egyrészt jelenti azt, hogy nincs egyetlen egy olyan kicsi területe sem az életünknek, ahol ne az Úr uralkodna. Minden területet átadunk neki és ő birtokba veszi azt. Ebben van sok harcunk és lehet sok ellenállás is bennünk a testünk, és a vágyaink felől, amelyet ügyesen tud piszkálgatni az ördög.

De például jelenti azt, hogy a munkámban is – legyen az bármi az Úré vagyok, és tudom, hogy nem a magam nevére hozok dicsőséget, ha legjobb tudásom szerint és maximális tisztességgel végzem a munkámat, hanem az Úr nevére; és nem pusztán a magam nevére hozok gyalázatot, hanem az Úr nevére is, ha link, léha és pontatlan és megbízhatatlan vagyok.

És az Úré vagyok a pénzkezelésemben is. Két dolgot jelent ez:

1. Ebből is megadom, Istennek azt, ami az Istené.
2. Azzal viszont, amit Isten az én gondviselésemre adott, felelősen gazdálkodok, nem pazarlok, nem luxizok (ahogy ez manapság divatos kifejezéssé vált) és elsősorban a valóságos szükségleteimre fordítok, mint inkább a vágyaimra. Tudom, hogy korunkban ez nagyon idejétmúltan hangzik, de ez olyan mély református örökségünk – amely a puritanizmusban öltött testet -, lehet hogy érdemes lenne felfedezni ennek a boldogságát.

Egyáltalán – mindezt az okos istentisztelet összefüggésében látva – érdemes felidézni azt, amit Pál a testünkről mondott: hogy az a Szentlélek temploma. Két dolog történhet a testedben: vagy Isten tisztelete, vagy Isten gyalázása. Melyiket választod? Tehát az Úrnak élünk – ami azt is jelenti, hogy addig élünk az Úrnak, amíg ő azt jónak látja.

Az Úrnak meghalni

De ebből következik, hogy aki az Úrnak él, annak már meghalnia sem kell félni, mert az Úrnak fog meghalni is. Jézus azt mondja:

én élek, és ti is élni fogtok.[2]

Aki életében az Úré, az a halál elérkezése után is az Úré – sőt az a halálban is él, mert

az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.[3]

És ezért fontos ajándék az Úrnak élni – mert mi van, ha megnézzük ennek a kijelentésnek a reciprokát? Aki önmagának él az önmagának fog meghalni is. Azzal nem lesz halálában az Úr, nem fogja a kezét – és nem érkezik haza. Mert mi, akik az Úrnak élünk, ha az Úrnak élünk, akkor hazafelé, az Úrhoz tartunk. Ezért nemcsak az életünk van az kezében, hanem a halálunk is, jöjjön az bármikor is; tudjuk, hogy a halálunkban az Úr jön el értünk, hogy magához vegyen és így mindenkor az Úrral leszünk.[4]

Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.

Így tehát ez volt a második üzenetünk: aki az Úrnak él az nemcsak az életét, hanem a halálát is az Úr kezében tudja.

Krisztus halála és feltámadása vezet minket az Úr uralmához

A mai harmadik üzenetünk az, hogy Isten Krisztus halála és feltámadása által uralkodik az életünk felett.

De ki fogja tudni átadni magát ennek az uralomnak? Emberlétünk egyik legfontosabb törekvése, hogy ne uralkodjon rajtunk senki. Isten meg különösen ne uralkodjon. Milyen érdekes, hogy sokszor nehezebben rázzuk le magunkról az emberek emberek zsarnokságát, mint Isten uralmát. Az emberi uralkodóktól, elnyomóktól – legyen az egy zsarnok kormány, vagy egy zsarnok apa, anya, férj vagy feleség; egy zsarnok pedagógus vagy főnök – vannak ilyenek, sokszor olyan ügyesek és erőszakosak, hogy le tudnak győzni bennünket manipulációval, megfélemlítéssel vagy nyers erőszakkal. – bizony nagyon nehéz megszabadulni. Ha sikerül is külsőleg, a lélekben ez még tovább tart.

Ehhez képest milyen könnyen szabadult meg az ember már az Éden kertjében Isten uralmától – és uralkodik helyette az életünk felett a halál. Elég szörnyű csere. Isten azonban felajánlotta, hogy a halál uralmát visszacseréli az életünkben az ő uralmára, aki nem más, mint a feltámadás és az élet.[5]

Isten nem erőszakkal akar uralkodni felettünk, ahogy maga is mondja a próféta szavával:

Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.[6]

Erről Jézus is tanította a tanítványait, amikor maguk között arról vitatkoztak, hogy közöttük ki a nagyobb:

Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. … Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.[7]

Erről tesz bizonyságot az apostol is, amikor azt írja:

Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.

Krisztus meghalt, hogy átvegye az uralmat életünk felett – azzal, hogy leveszi rólunk bűneink és kárhoztatásunk terhét áldozatának erejével. És azért támadt fel, hogy feltámadásunknak is reménysége és egészen biztos záloga legyen. Így uralkodjon rajtunk, akár élünk, akár meghalunk.

Isten választást kínál – választhatod, hogy a halálodban maradsz és választhatod az életet – választhatod Krisztust, hogy akár élsz, akár meghalsz az Úré legyen az életed.

Ámen.

---

[1] vö. Mt 6:4

[2] Jn 14:19

[3] Mt 22:32

[4] vö. 1Thessz 4:17

[5] vö. Jn 11:25

[6] Zak 4:6

[7] Mk 10:42.45