Lekció: Jel 19:11-16
Alapige: 1Krón 11:1-9
Énekek:
24 – Az Úr bír ez egész földdel
226 – Felséges Isten, nagy nevedet áldom
759 – Új szövetséged elfogadom
389 – Kitárom előtted szívem
A Krónikák első könyvének olvasása közben átjutva a törzsi leszármazási jegyzékeken, a királysághoz érkeztünk meg, de a könyv csak ott veszi fel a fonalat a történtben, amikor Saul elesik három fiával együtt a Gilbóa hegyen, aminek rövid értékelését is adja a krónikás:
(13) Így halt meg Saul a hűtlensége miatt, mert hűtlen lett az Úrhoz, és nem fogadta meg az Úr szavát. Sőt szellemet idéztetett, és azt kérdezte meg, (14) nem az Urat kérdezte meg. Ezért ölette meg őt, a királyságot pedig Dávidra, Isai fiára ruházta.
A történetét részletesebben a Sámuel első könyvéből olvashatjuk, valamint azt is, hogy Isten miután őt elvetette, hogyan választotta ki Dávidot, hogyan érlelte meg Dávidot, hogy király legyen. Ezután lép trónra az új király. Az ő trónra lépése nem pusztán politikai vagy történeti esemény, hanem Isten üdvtörténeti tervének a része. Ez mai igehirdetésünk címe és üzenetünk kiindulópontja is. 1Krón 11:1-9
(1) Ezután egész Izráel összegyűlt Dávidhoz Hebrónba, és ezt mondta: Nézd, mi a csontod és húsod vagyunk! (2) Azelőtt is, amikor még Saul volt a király, te vezetted harcba és hoztad vissza Izráelt, és ezt mondta neked Istened, az Úr: Te leszel népemnek, Izráelnek a pásztora, te leszel népemnek, Izráelnek a fejedelme! (3) Megjelentek tehát Izráel vénei a király előtt Hebrónban, és Dávid szövetséget kötött velük Hebrónban az Úr színe előtt. Ők pedig fölkenték Dávidot Izráel királyává, ahogyan kijelentette Sámuel által az Úr.
(4) Ezután Dávid egész Izráellel együtt elment Jeruzsálem, azaz Jebúsz alá, ahol a jebúsziak voltak az ország őslakói. (5) Jebúsz lakói ezt mondták Dávidnak: Ide ugyan nem jössz be! Dávid azonban elfoglalta Sion sziklavárát, és ez lett Dávid városa. (6) Azt mondta Dávid: Aki elsőnek vág le egy jebúszit, az lesz a fővezér! Mivel elsőnek Jóáb, Cerújá fia jutott föl, ő lett a fővezér. (7) Azután letelepedett Dávid a sziklavárban, ezért nevezték el azt Dávid városának. (8) És Dávid kiépítette a várost körös-körül, a Milló-erődöt és környékét, Jóáb pedig a város többi részét állította helyre. (9) Dávid egyre jobban emelkedett, mert vele volt a Seregek Ura.
Dávid
Dávid az új király. Szeretném az ő személyének jelentőségét röviden összefoglalni, hogy azok is jobban értsék, akik még nem járatosak a Biblia világában.
Dávidot az Ószövetség legjelentősebb alakjai között tartjuk számon; az üdvtörténetben azt mondhatjuk, hogy jelentősége Ábrahám ősatyához, valamint Mózeshez a szabadítóhoz és törvényadóhoz fogható. Dávid Izráel tizenkét törzsének egyikéből Júdából származott, amelynek évszázadokkal korábbi áldásaiban az szerepel, hogy Júdából fog származni az örökkévaló király, aki az egész földkerekségen uralkodni fog örökké. Természetesen ez alatt egy természetfeletti uralkodót kell érteni. De mégis lesz egy emberi leszármazási vonala. Ennek a Dávidnak, Izráel második királyának adott Isten ígéretet arra nézve, hogy az az örökkévaló király az ő leszármazottja lesz. Dávid tehát a Krisztus ősatyja és sok mindenben előképe is.
Tudjuk róla, hogy voltak emberi gyengeségei, bukásai és nyomorúságai is. A Sámuel könyve minderről hűségesen beszámol, a krónikás viszont sokkal inkább arra koncentrál, hogy kiemelje Dávidnak, Isten felkentjének erényeit, különösen, amit az egyetlen igaz Isten tiszeletéért véghezvitt. Tehát Dávid jelentősége egyrészt történelmi – Izráel királyságának megerősítése és egységesítése miatt; de mindez csak abban az értelemben érdekel és érint minket, hogy az örökkévaló Krisztus ősatyja és előképe, mint király. Mert Isten ígéretet adott arra, hogy az örökkévaló király Dávid házából jön majd el.
Így Dávid történetén keresztül Krisztusról beszélünk az új királyként.
Az új király uralmának elismerése
Az első, amit látunk Dávid életében az az, hogy elismerik az új király uralmát. Ez bizony egy hosszú, sok évig tartó folyamat volt, sok elutasítással és sok harccal.
Amikor Saul engedetlensége olyan mértékűvé vált, hogy Isten kijelentette számára, hogy elveszi tőle a királyságot és másnak adja, Dávid még csak pirospozsgás arcú tinédzserfiú volt. Az Úr azt mondta Sámuelnek, hogy őt kell királlyá tenni Saul helyett. Ha Izráel népe valóban Isten Lelkének vezetése alatt állt volna a következőnek kellett volna történnie:
- Saulnak el kellett volna ismernie a bűnét, megtérnie abból, le kellett volna tennie a királyi hatalmat és el kellett volna ismernie Isten választottját.
- A népnek Saullal együtt el kellett volna ismernie az új királyt és beiktatni őt a tisztségébe.
De a prófétai szó ellenére sem tudott megvalósulni Isten vezetése. Saul egyre jobban eltávolodott Istentől és egyre mélyebbre jutott lelkileg, egészen odáig, hogy megszállhatta őt egy gonosz szellem is és a lelki paráznaság legmélyebb és legsötétebb bugyraiba szállta alá, szellemet is idéztetett, amelyről Isten azt mondta, hogy utálja, de azt is, aki ilyet csinál.[1]
Saul előtt is nyitva állt a lelki megújulás lehetősége: megtérve el kellett volna ismernie az új királyt, akit Isten Lelke választott, és élhetett volna boldogan itt és az örökkévalóságban. Ezt nem akarta megtenni – az egyértelmű prófétai kijelentés ellenére sem.
Isten Lelke világosan kinyilatkoztatta, hogy Jézus Krisztust küldte el ebbe a világba, hogy Isten uralmát képviselje. Ő nemcsak Isten szeretetét hozta el a világba, hanem Isten királyi uralmát is. Ezzel a hírrel kezdte meg földi működését:
Beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa – azaz királyi uralma. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban![2]
Jézus igehirdetésében természetesen hangsúlyos elem a mennyei Atya szeretete – de mégis inkább az ő hatalmát mutatja meg. Amikor meggyógyít embereket gyógyíthatatlan betegségből: talpra állít bénákat, megtisztít leprásokat, vakoknak látást, süketeknek hallást ad; amikor embereket gonosz szellemektől szabadít meg – abban azért Isten hatalmának megnyilvánulását látják meg az emberek. Ezek a hatalmi megnyilvánulások szeretetből fakadnak, mert nem pusztítanak, hanem építenek, de mégis inkább isteni, királyi hatalmát nyilakoztatja ki.
És milyen ez az új király? Olyan, aki elnyomja az alattvalóit? Nem. Olyan, aki szolgál és életét adja váltságul sokakért.[3] Mert hatalmának ereje olyan nagy, hogy az egész világ bűnét, benne az én bűnömet és a te bűnödet is fel tudja vinni a keresztre.
Ehhez képest mégis mennyien utasítják el az ő királyi uralmát. Ahogy Saul sem ismerte el Dávidot, Isten választottját, és az őt követő nép is milyen sokáig, még a halála után sem ismerték el az új királyt, úgy manapság is, bár Isten világosan kijelentette, hogy Jézus Krisztus a menny és a föld egyetlen igazi királya, a többség nem ismeri el őt, sőt harcol ellene.
Az új királlyal szemben két lehetőséged van: elfogadod vagy ellenállsz neki. Vagy elismered őt királynak vagy harcolsz ellene.
Az evangélium üzenetének, a keresztyén üzenetnek éppen ez a célja, hogy hirdesse Jézus Krisztust az urat és az ő uralmába való megtérésre hívjon. Ismerd el őt az egyetlen igazi királynak, akié a hatalom a mennyen és a földön. Péter apostol így prédikálta az első pünkösdön:
Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.[4]
Mert az új király egyszer mindenképpen győzni fog feletted. Két lehetőséged van: elismered őt királynak és boldog részese leszel királyságának a földön és a mennyben, vagy harcolsz ellene és a szájából kijövő éles karddal – azaz Isten Igéjének ítélő erejével – megver téged is és kárhoztat az örök kárhozara.
A szövetségkötés
Mai alapigénkben azt látjuk, hogy Izráel népe sok év után, sok harc után, de elismerte Isten választottját. Sokan vannak, sokan voltunk így: harcoltunk ellene, lázadtunk ellene, de végül Isten Igéjének tisztasága és hatalma eljuttatott minket oda, hogy felismerjük és elismerjük őt az igazi és örök királynak az életünk felett.
Ahogy itt Izráel egész népe elismeri Dávidot királynak Dávid egy nagyon fontos dolgot tesz: szövetséget kötött velük.
Dávid szövetséget kötött velük Hebrónban az Úr színe előtt.
Tehát nem pusztán besöpörte az elismerést és behódoltatta őket, hanem maga is egy nagyon komoly elkötelezést tett.
Az eredeti szöveg szó szerint így szól: szövetséget vágott le nekik. Ezzel arra utal, hogy véresáldozatot mutattak be az Úr előtt: ez a szövetség az Úr előtt köttetett. Mert Izráelnek és Dávidnak nem pusztán egymással volt dolga, hanem az Úrral is dolga volt. Nem tudjuk pontosan, de jól sejthető, hogy arra kötött Dávid velük szövetséget, hogy az Úr törvénye szerint fog uralkodni és vezetni őket. Tehát nem a maga uralmát gyakorolja, hanem Isten uralmát és ez felelőssé teszi őt arra, hogy mindenben az Úr szerint helyesen járjon el.
Krisztus is, amikor elismerjük az ő uralmát az életünk felett, szövetséget köt velünk. Lényegében megkötötte ezt a szövetséget saját vérével a Golgotán, de minden egyes hívővel megerősíti ezt a szövetséget a keresztség jele által. És bár természetesen ez a szövetség bennünket is kötelez, mégis azt mutatja, hogy maga a király kötelezi el magát mellettünk. De mire kötelezi el magát a király velünk kapcsolatban:
Arra, hogy velünk lesz minden napon a világ végezetéig. Hogy az ő követésében nem kell nélkülöznünk sem a vezetését, sem a bölcsességét, sem a világosságát és az erejét sem. Hogy ha a halál árnyékának völgyében járunk is megőriz bennünket és megvigasztal.
Arra ő ugyan a mennyben van, de azért van ott, hogy mennyei otthonunkat készítse nekünk. De arra is, hogy ő ugyan a mennyben van, mégis nekünk adja az ő Szentlelkét, hogy eközben velünk legyen, bennünk legyen.
És új királyunk elkötelezi magát arra, hogy sem szeretete, sem irgalma nem fogy el irántunk, mindvégig kitart még ha bukdácsolunk is az ő követésében. Hogy ő lesz az, aki átsegít igéjével és lelkével a kísértéseinken. Ő emel fel a bukásainkból és ő gyógyít meg összetörtségeinkből is. Jézus Krisztus áldozatával kötelezte el magát erre irántunk, és ha ő ezt az áldozatot is meghozta értünk, akármilyen bizonytalanok is legyünk, mégis bízhatunk benne, mint királyunkban.
Az új király harcot indít
A harmadik, amit látunk az elismerés és a szövetségkötés után, hogy Dávid egyből egy új hadjáratot indít.
Józsué könyvéből tudjuk, hogy Izráel elfoglalta az egész országot. De volt egy nagyon fontos hely, amit nem tudtak elfoglalni: ez volt Jebúsz – a mai Jeruzsálem. A hely, ahova Isten küldte Ábrahámot – akkor Mórijjá-nak hívták –, hogy áldozza fel Izsákot, az ígéret fiát. Ahol bebizonyosodott Ábrahám teljes elkötlezettsége Isten iránt, mert nem tagadta meg tőle az egyetlent; és akinek feláldozása végül nem történt meg, mert az Úr gondoskodott áldozati állatról, miután az Úr angyala megállította Ábrahámot.
Ez a hely azonban még mindig nem volt Izráelé. Mondhatjuk úgy, hogy sikerült elfoglalni az országot, csak éppen az ország szíve maradt pogány. Az új király így indított harcot az ország szívéért, ahol majd az Úr temploma fog állni és az igaz Isten tiszteletének helye lesz. Mert hiába övék az ország, ha nem övék az ország szíve.
Az új király pontosan így indít harcot a szívünkért. Ahogy Dávid az ország szívéért harcolt, úgy harcol Krisztus az emberi szívért.
Mert hiába adunk bármit is az ő uralma alá, ha a szívünket nem tudja birtokba venni, akkor továbbra is egy bálványközpont lesz az életünkben.
Mert hiába adod neki a vasárnapodat, vagy egy órát az életedből nap mint nap, ha a szíved nem az övé, akkor valójában nem vagyunk az övé.
Hiába adod neki a tizededet vagy bármennyit a vagyonodból, ha a szíved nem az övé, nem vagy az övé.
Nagyon szépen fejezi ki ezt Pál apostol a szeretet-himnuszban, ahol tulajdonképpen a szív kerül a középpontba:
Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.[5]
Érdekes, hogy az ember sok mindent hajlandó átadni az Úrnak az életéből – de az életünk teljességét csak akkor adtuk neki, ha a szívünket is neki adtuk. Azt hiszem mindenki érti, hogy a szív alatt itt most nem testi értelemben beszélünk, hanem lelki értelemben. A szív az, akik vagyunk valójában. A szív az életünk középpontja, ahol vagy az igaz Isten tisztelete van, vagy bálványimádás.
A szívben mindig imádat zajlik: vagy a bálványok imádata, vagy Isten imádata. Vagy magunkat imádjuk, vagy Krisztust. Vagy igaz istentisztelet az életünk, vagy az egész életünk hazugságokra épül. Az új király sokat követel – a szívedet, ahogy a Példabeszédek mondja:
Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat![6]
Dávid király trónralépése egész Izráel felett kiábrázolja számunkra, hogy Krisztus a mindenekfelett való új király és ez a történet azt mutatja meg:
- ha harcolsz vagy harcoltál is az új király ellen, minél előbb ismered el út királyodnak, annál hamarabb van üdvösséged. De később még mindig jobb, mint túl későn – ha még nem ismerted őt el, akkor itt az alkalom, hogy megtedd. Imádságban fogadd be őt az életedbe!
- ha elismered őt, akkor ő szövetséget köt veled, amiben ő mint új királyod, elkötelezi magát melletted és irántad, hogy megtart örök szövetségében, az örök életben.
- az új király pedig nem csak egy részét, akarja elfoglalni az életednek, hanem a szívedből kiindulva az egészet.
Ismerd el Krisztust Királyodnak, bízz az ő szövetségi hűségében, és add neki a szívedet. Most ezen csendesedjünk el előtte imádságban.
Ámen.
„Uram, Jézus Krisztus, elismerlek Királyomnak. Vedd birtokba nemcsak szavaimat és tetteimet, hanem a szívemet is. Ámen.”
[1] vö. 5Móz 18:9-12
[2] Mk 1:15
[3] Mk 10:45
[4] ApCsel 2:36
[5] 1Kor 13:1-3
[6] Péld 23:26