Lekció: Jn 2:13-21
Alapige: 1Krón 17:1-15
Énekek:
343 – Ó, örök Isten! Ki Atyánk vagy nékünk
224 – Ím, béjöttünk nagy örömben
Múlt héten abba néztünk bele, ahogy az új király – történelmileg Dávid – hogyan foglalja el az ország szívét, Jebúszt, amiből Jeruzsálem lett. De azt is megértettük, hogy Jézus az az új mindenekfelett való király, akit ha elismerünk Királynak az életünkben, meghódítja a szívünket szeretetével és hatalmával egyaránt.
Dávid számára nem volt valójában kérdés, hogy Jeruzsálemet az Úrnak foglalta el, és amikor eljutott a békesség állapotába, megszervezte már a Szent Sátor istentiszteletét is, akkor az a meggyőződés is gyökeret vert a szívében, hogyha a Sion hegye az Úré, akkor ott ne csak egy sátor álljon az Úr szövetségládájának szentélyeként, hanem az Úr dicsőségéhez méltó Szentély épüljön oda. A mai szolgálatomnak ezt a címet adtam: a templomépítő Király. Tudjuk, hogy ez nem Dávid. Dávid élete most is, ebben is erre a királyra mutat fel. Alapigénk: 1Krón 17:1-15
Amikor Dávid már a palotájában lakott, ezt mondta Dávid Nátán prófétának: Nézd, én cédruspalotában lakom, az Úr szövetségládája pedig sátorlapok alatt. Nátán ezt mondta Dávidnak: Tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert veled van az Isten!
De még azon az éjszakán az történt, hogy így szólt Isten igéje Nátánhoz: Menj, mondd meg szolgámnak, Dávidnak, hogy ezt mondta az Úr: Nem te építesz nekem házat, hogy abban lakjam, hiszen attól fogva, hogy fölhoztam Izráel fiait, nem laktam házban mindmáig, hanem sátorból sátorba, egyik hajlékból a másikba mentem. Amíg együtt vándoroltam egész Izráellel, mondtam-e egy szóval is Izráel bármelyik bírájának, akit népem, Izráel pásztorául rendeltem: Miért nem építettetek nekem egy házat cédrusfából?
Most azért ezt mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja a Seregek Ura: Én hoztalak el a legelőről, a juhnyáj mellől, hogy fejedelme légy népemnek, Izráelnek. Veled voltam mindenütt, amerre csak jártál, kiirtottam előled minden ellenségedet. Olyan nevet szereztem neked, amilyen neve csak a legnagyobbaknak van a földön. Helyet készítettem népemnek, Izráelnek is, és úgy ültettem el ott, hogy a maga helyén lakhat. Nem kell többé rettegnie, és nem nyomorgatják többé a gonoszok, mint kezdetben, attól az időtől fogva, hogy bírákat rendeltem népemnek, Izráelnek, és megaláztam minden ellenségedet.
Azt is kijelentettem neked, hogy az Úr akarja a te házadat építeni. Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd utódodat, az egyik fiadat, és szilárddá teszem az ő királyságát. Ő épít nekem házat, én pedig megerősítem a trónját örökre.
Atyja leszek, és ő az én fiam lesz. Nem vonom meg tőle szeretetemet, ahogyan megvontam elődödtől, hanem házam és királyságom szolgálatába állítom örökre, és trónja örökké szilárd lesz.
Nátán pontosan e beszéd és látomás szerint beszélt Dáviddal.
Az 1Krón 17 fejezete két nagy egységet tartalmaz: az egyik Dávid templomépítési elhatározása és az Úr arra adott válasza; a másik Dávid csodálatos imádsága az Úr előtt. Most csak az első egységről beszélünk.
Dávid elhatározása
Dávid szívében egy elhatározásra jut, amit meg is oszt Nátán prófétával. Az Úr szövetségládájához méltatlan, hogy sátorlapok alatt legyen, miközben a királyi palota cédrusfából van. Dávid jól érzi, nagyon is jól érzi: az ő dicsősége ugyan soha nem nőhet az Úr dicsősége fölé, de a külső körülményeknek is tükröznie kellene ezt. Isten dicsőséges Isten – akkor az ember háza nem lehet dicsőségesebb az Isten Szentélyénél. És tudjuk, hiszen maga Isten mondta, hogy ő nem lakik kézzel csinált hajlékokban, de mégis az a hely, ahol az ő nevét segítségül hívja népe, ahol Igéjét hallgatja, ahol az áldozatban gyönyörködik nem lehet valami elhanyagolt és lepusztult viskó, ha eközben Isten népének tagjai luxuskörülmények között élnek.[1]
Szóval Dávid ezt nagyon is jól látja és arra az elhatározásra jut, hogy ő valami nagy dolgot tesz Istenért, hogy az ő dicsőségét felemelje. Olyan Szentély épít az Úr szövetségládájának helyéül, hogy az felülmúljon minden pogány templomot dicsőségben – hiszen a világ Teremtője és Ura, az egyetlen igaz Isten tiszteletéhez nem méltó egyéb.
Mi indít szolgálatra?
Dávid eddig azt élte át, hogy Isten volt az, aki folyamatosan cselekedett érte. Ő volt az aki elhívta, felkente Sámuel által Izráel királyává; aki kiárasztotta rá a Lelkét és vezette őt. Ő volt az, aki rengeteg üldöztetése közben megtartotta és megmentette őt, aki évtizedes küzdelmeken végig mellette ált és végül győzelemre segítette. Aki ezt átéli annak szívében – és ez a természetes – felbuzdul a vágy: Olyan hatalmas dolgot tett velem az Isten – én is meg akarom tenni érte a legnagyobbat, amire csak képes vagyok.
Krisztusban még nagyobb kegyelmet kaptunk
Ez az elhatározás érlelődik meg abban az emberben, aki megértette, hogy Isten milyen hatalmas dolgot tett vele és érte Krisztusban. Gondolj bele! Isten maga volt az, aki a mennyben úgy döntött, hogy érted emberré legyen. Aki a menny számunkra felfoghatatlan dicsőségét, szeretetét és békességét hagyta ott, hogy a názáreti Jézusban megszülessen az Isten Fia. És ez a Fiú vállalta a földi élet gyötrelmeit egyszerű zsidó mesterember fiaként, majd maga is mesterember lett, amíg mennyei Atyja nem mondta neki, hogy kezdje meg tanítványai elhívását, az evangélium hirdetését, és a betegek gyógyítását; mindezt úgy, hogy sokszor az Emberfiának nem volt lehajtania a fejét. És a hatalmas Isten maga volt az, aki a Fiában minden bűnödet odavitte a Golgotára és lett értük engesztelő áldozat. És Isten maga volt az, aki a halált legyőzve feltámasztotta az egyszülött Fiút, hogy azután nekünk is megadja ezt a győzelmet, ha hiszünk a Fiúban és segítségül hívjuk az ő nevét. Amikor megérted, hogy Isten a tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, akkor ha a szívedben nem buzdul fel a tenni akarás Istenért, az Isten templomáért, akkor tényleg megértetted? Tényleg átélted?
A két adó példázata
Jézus ezzel kapcsolatban mondott egy érdekes példázatot, amikor Simon farizeus házában vendégeskedett és egy bűnös asszony bement a vendégségbe és megállt Jézus lábánál sírva és a könnyeivel öntözte, csókolgatta Jézus lábát és megkente Jézust kenettel. Amikor ezen Simon farizeus megütközött, akkor mondta Jézus a következő példázatot:
Jézus ezt mondta: Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Vajon melyikük szereti őt jobban?[2]
Van azután egy alkalmazása is Jézustól a példázatnak, ami jól kifejezi a lényeget. A lelkileg felületes szemlélő azt mondja: teljesen természetes, hogy az szereti jobban a hitelezőt, akinek többet engedett el. De valamit meg kell értenünk! Valójában mind a kettőnek ugyanannyit engedett el: az összeset. Így lehet, hogy különböző mértékben látjuk magunkat bűnösnek az emberi cselekedetek és erkölcsi mérce nézőpontján keresztül. Nem is vagyunk egyformák. Nem kell egyformának tekinteni a családirtó rablógyilkos és a vizsgán csaló diák bűnének a súlyát. A családját elhagyó férj- vagy feleség, valamint az istentiszteletről elkéső ember bűnének a súlyát. Nem egyforma. Az egyik ötvennel tartozott, a másik ötszázzal. Viszont egyik sem tudta megadni. Így vagyunk pont a bűneinkkel. Nem tudunk érte elégtételt adni. Ezért kapunk teljes elengedést Krisztusban: akár ötvennel, akár ötszázzal tartoztunk. De vajon értjük-e, hogy szeretetünk Krisztus iránt, nem abból kell, hogy kiinduljon, hogy ötvennel vagy ötszázzal tartoztunk-e, hanem az, hogy az Úr az összeset engedte el. És sok úgymond jó keresztyénnél itt van elásva a kutya. Azért nem tud és nem akar, nagy dolgokat tenni Krisztusért, az Isten országáért, mert ezt nem érti: nem az a lényeg, hogy ötven vagy ötszáz, hanem az, hogy mindenért Krisztus adott elégtételt a halálával.
Dávid érti és igen: nagy dolgot akar tenni Istenért, amiről úgy érzi, hogy az erejéből méltó Istenhez. Benned van-e vágy, hogy cselekedj Istennek erőd szerinti nagy dolgokat?
Csak azt, amit az Úr parancsol
Itt történik azonban egy érdekes fordulat. Nátán próféta először helyesli a tervet. De Isten helyeslésével nem találkozik. És még azon az éjszakán szólította Nátánt:
Menj, mondd meg szolgámnak, Dávidnak, hogy ezt mondta az Úr: Nem te építesz nekem házat, hogy abban lakjam …
A Szentírás több okot is megnevez, hogy miért nem Dávid kell, hogy felépítse a Szentélyt, de most nem ez érdeklődésünk homlokterében, hanem valami másra figyeljünk.
A történet nem azt jelenti, hogy Istennek nem kell nagy dolgokat cselekednünk, hiszen a Szentély fel fog épülni Salamon uralkodása alatt. Azt viszont jelenti, hogy ha van is bennünk bármilyen felbuzdulás és elhatározás azt ne testtel és vérrel tanácskozzuk meg, ne pusztán emberi lelkesedésre épüljön fel a tenni akarásunk, hanem mindig keressük magát az Urat, és mindenképpen figyeljünk az ő jóváhagyására. Mert Krisztus nevét emlegetve is cselekedhetünk az ő akaratával ellentétesen. Erre mindenképpen figyeljünk és tanácskozzunk meg mindent a Szentlélek közösségében. Mert nem minden van Istentől, amit Isten nevében tesznek, és nem lesz minden Krisztustól, amit Krisztusért tesznek.
Isten nem elutasít, hanem ígér
Dávidnak el kell fogadnia, hogy bár a Szentély fel fog épülni, azt nem ő fogja felépíteni, hanem az utódja.
És bár Dávid nem építheti fel a Szentélyt Isten ugyanakkor érzékelteti vele, hogy ez nem büntetés felé, nem is a méltatlanságát hangsúlyozza, hiszen Isten nagyon kegyelmesen üzen Dávidnak:
Én hoztalak el a legelőről, a juhnyáj mellől, hogy fejedelme légy népemnek, Izráelnek. Veled voltam mindenütt, amerre csak jártál, … Olyan nevet szereztem neked, amilyen neve csak a legnagyobbaknak van a földön. … Azt is kijelentettem neked, hogy az Úr akarja a te házadat építeni. Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd utódodat, az egyik fiadat, és szilárddá teszem az ő királyságát. … Ő épít nekem házat, én pedig megerősítem a trónját örökre.
Az igazi templomépítő Király
A próféta beszél egy királyról, aki házat épít az Úrnak és az ő trónját fogja örökre megerősíteni. Ez a prófécia nem a templomépítő Salamonról szól, hanem arról a Királyról beszél, aki saját testének templomát építi fel a földön, és amely maga lesz a mennyei Szentély.
János a Jelenések könyvében, amikor látja a mennyei várost, azt írja:
Nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak a temploma.[3]
Ez a mennyei szentély épül most itt a földön. Mert Jézus Dávidnak az az utódja, aki a templomépítő király: Jézus Krisztus. Letette ennek a templomnak az alapját áldozati halálával, hogy mindazokból épüljön az ő temploma, akik hisznek benne. Ez a templom az a lelki ház, amelyről Péter apostol így beszélt:
ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.[4]
Ez az a ház, amelyet Dávid utódja épít az ő tiszteletére, amelynek alapja maga az Úr Jézus Krisztus, élő kövei pedig ti vagytok. A legnagyszerűbb dolog, amit Krisztusért tehetsz az, ha az ő neve tiszteletére beépülsz ebbe a lelki házba, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja.
Jézus a templomépítő király, és az ő temploma ti vagytok, ha igaz áldozatokat mutattok be Istennek.
Ámen.
[1] vö. Hag 1:3-4
[2] Lk 7:41-42
[3] Jel 21:22
[4] 1Pt 2:5