Lekció: Kol 3:1-10
Alapige: 2Krón 23:1-15
Amikor 1301-ben kihalt az Árpád-ház egy hét éves interregnum vette kezdetét, mert különböző pártok más-más trónigényt támogattak, végül 1308-ban a királyválasztó országgyűlés Károly Róbert Anjou herceg trónigényét érvényesítette. Azonban az árpád-házi királyok három évszázados uralmát is végigkísérték az utódlási harcok, viszályok – az ebből fakadó gyilkosságok és háborúskodások is, amelyek a királyságon belüli trónutódlási rendnek a tisztázatlanságaiból is eredtek. Ki a legitim uralkodó és ki a trónbitorló?
A kettészakadt Izráel júdai királyságában ez valójában sohasem volt kérdés. A Krónikák könyveiben, amely elsősorban – ezt korábban is megállapítottuk – a júdai királyságnak a történetét helyezi előtérbe a történetfűzés, egyértelműen arra helyezi a hangsúlyt: a legitim uralkodó Dávid leszármazottja; ezzel ellentétesen alakult az izráeli királyság története, amelynek történetét a különböző dinasztiák váltakozása és véres leszámolások, folyamatos belviszályok jellemzik.
Azonban a júdai királyság története sem volt mentes attól, hogy trónbitorló ragadta magához a hatalmat, és ahhoz, hogy Isten rendje és igazsága helyreálljon ezt a trónbitorlót el kellett távolítani. A mai szakaszunk Ataljá királynőnek a Dávid trónján ülő trónbitorlónak az eltávolításáról szól. 2Krón 23:1-15
A hetedik évben nekibátorodott Jójádá, és szövetkezett a századosokkal: Azarjával, Jeróhám fiával, Jismáéllal, Jóhánán fiával, Azarjával, Óbéd fiával, Maaszéjával, Adájá fiával és Elísáfáttal, Zikrí fiával. Ezek bejárták Júdát, összegyűjtötték Júda valamennyi városából a lévitákat meg Izráel családfőit, és Jeruzsálembe jöttek. Az egész gyülekezet szövetséget kötött a királlyal az Isten házában. Ezt mondta nekik Jójádá: A király fiának kell uralkodnia, mert az Úr ígérete Dávid fiainak szól! Ezt tegyétek tehát: egyharmada azoknak a papoknak és lévitáknak, akik szombaton lépnek szolgálatba, őrizze az ajtókat, egyharmada a királyi palotánál, egyharmada pedig a Jeszód-kapunál legyen.
Az egész hadinép pedig legyen az Úr háza udvaraiban. Senki se menjen be az Úr házába; csak a papok és a szolgálatukat végző léviták mehetnek be, mert ők szentek. Az egész nép pedig tartsa meg, amit elrendelt az Úr! A léviták vegyék körül a királyt, legyen mindenkinek kezében a fegyvere; aki pedig a templomba be akar hatolni, azt meg kell ölni! A király mellett legyetek, akármerre jár!
A léviták és egész Júda mindenben úgy jártak el, ahogyan Jójádá főpap megparancsolta. Mindegyik maga mellé vette az embereit, a szombaton szolgálatba lépők mellett azokat is, akik szombaton letették a szolgálatot, mert Jójádá főpap nem engedte el ezeket a csapatokat. Jójádá, a főpap pedig odaadta a századosoknak Dávid király lándzsáit, kis és nagy pajzsait, amelyek az Isten házában voltak. Odaállította az egész hadinépet dárdával a kezükben a templom jobb oldalától a templom bal oldaláig, az oltárhoz és a templomhoz, és körülvették a királyt. Akkor kivezették a király fiát, és fejére tették a koronát; kezébe adták az uralkodás okmányát, és így királlyá választották, Jójádá és a fiai pedig fölkenték őt, és felkiáltottak: Éljen a király!
Meghallotta Ataljá az odaözönlő nép lármáját, akik a királyt dicsőítették, ezért bement a nép közé az Úr házába. Amikor látta, hogy a király ott áll az emelvényen a bejáratnál, a király körül pedig ott vannak a parancsnokok és a kürtösök, az egész köznép meg örül, és fújja a kürtöket, és látta az énekeseket a hangszerekkel, akik a dicsérő énekeket vezették, akkor Ataljá megszaggatta a ruháját, és ezt mondta: Összeesküvés! Összeesküvés! De Jójádá főpap azt parancsolta a haderő élén álló századosoknak: Vezessétek ki a sorok között; ha pedig valaki utánamegy, azt öljétek meg fegyverrel! A főpap ugyanis nem akarta, hogy az Úr házában öljék meg. Akkor kituszkolták, és amikor a királyi palota kocsibejárójához ért, ott megölték.
A trónbitorlás és a trónbitorló
Ahhoz, hogy a mai szakaszt megértsük – akár olvastuk a héten, akár nem – érdemes összefoglalni, hogy hogyan fajult idáig a helyzet. Hiszen olvasva a választott nép történetét, összevetve a pogányok történetével szinte – mondhatnánk nincs semmi különbség. Trónviszályok, királygyilkosságok, összeesküvések. És valóban a felszínen alig érzékelhető bármilyen különbség. Mégis az Isten szent története még ez is. De hogyan?
Az esemény mélyebb okai
Minden dologról kiderül, ha hajlandók vagyunk a mélyére nézni, hogy valamilyen oknak a következménye. Ataljá királynő trónbitorlásának sem pusztán az volt az oka, hogy hataloméhes és kegyetlen volt, hanem már korábban is előzményei. Nem megyünk vissza túlságosan messzire, csak Jósáfát királyig.
Jósáfát király
Jósáfát királyt a bibliai történettudomány úgy tartja számon, mint Júdának istenfélő királyát. Így jellemzi őt a Krónikák könyve uralkodásának elején:
Az Úr Jósáfáttal volt, mert azon az úton járt, amelyen korábban az ő ősatyja, Dávid, és nem kereste a Baalokat, hanem atyja Istenét kereste, és az ő parancsolatai szerint élt, nem pedig Izráel cselekedetei szerint.[1]
Uralkodásának végén pedig ezzel a mondattal összegez a szentíró:
Azt tette, amit helyesnek lát az Úr.[2]
És mégis hozzá kell visszakanyarodnunk, ha érteni akarjuk, hogy hova nyúlnak vissza mert Ataljá rémuralmának gyökerei.[3].
Jósáfát ugyanis feltételezhetően jó szándékból szakított apjának azzal a politikájával, amellyel a pogányok szövetségét kereste az izráeli királyokkal szemben. Inkább kereste a szövetséget az északi zsidó állammal, ami elméletben egy pozitív változás is lehetett volna, hiszen mégiscsak egyetlen néphez tartoztak még ha két királyságban is éltek. Csakhogy az izráeli királyok és az izráeli nép már szinte teljesen a Baalok útján jártak, a kevés hűségestől eltekintve, akik megmaradtak az Úr útján és az északi királyság szívében-lelkében már inkább volt pogány, mint Isten népe. A baj pedig ebből származott. Jósáfát ugyanis úgy kötött szövetséget Aháb királlyal, hogy ezt a szövetséget házassággal is megpecsételték. A trónörökös Jórámot összeházasította Aháb és Jezabel lányával Ataljával, akivel együtt beköltözött a királyi házba az a rettentes szellemi sötétség, amely korábban Jezabelen keresztül egészen mélyen megfertőzte Izráelt. Ez tehát, amikor Atalját látjuk, nem szabad elfelejtenünk azt, hogy Jósáfátnak a menyéről van szó. Jósáfát halála után annak elsőszülött fia Jórám került a trónra Ataljával az oldalán. Az egyetlen említhető tette az volt az összes testvérét legyilkoltatta. Ez nyílt szembefordulás Isten szövetségével. A júdai királyok ugyanis egészen máshogy kormányoztak korábban. Jósáfát például gyermekeit olyan pozícióba helyezte, hogy a király mellett álljanak és így a királyi ház uralkodjon Júda felett, nem egyetlen király. Jórám azonban a saját testvéreiben nem támaszt látott, hanem konkurenciát. Okkal feltételezhetjük Ataljá sugalmazására, aki anyjának Jezabelnek a lelkétől volt átitatva. Jórám ezután olyan rémuralmat vezetett be, aminek a végén semmilyen tiszteletet nem kapott a néptől, nem is temették királyi sírba. Pedig a rémuralom idején is kapott jeleket, hogy nem Isten útján jár, amikor egy rablócsapat egyetlen fia kivételével minden fiát megölte – ez sem térítette észhez. Ez a legkisebb fiú követte őt a trónon rövid ideig, de őt meg az Aháb házát is kiirtó Jéhú ölte meg. Így történt, hogy ezek után nem volt senki, akinek lett volna ereje a trónra ülni – hiszen Dávid házát Jórám vérengzése már eleve megtizedelte. Ekkor lépett fel Ataljá, Jórám felesége, az elhunyt Ahazjá anyja, és ült a trónra. Igyekezett teljessé tenni a legitim királyi ház megsemmisítését és mindenkit, akiben Dávid vére csörgedezett legyilkoltatott. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült. Jóást a kisunokáját férjének a lánya – talán az ő lánya is – kilopta a halálra szánt királyfiak közül és férjének Jójádá főpapnak a segítségével elrejtette az Úr házába.
Vetés és aratás
Látjuk ezt a szörnyű és véres folyamatot, amelynek magvait Jósáfát vetette el akkor, amikor fiát Aháb és Jezábel lányával házasította össze. Nem volt Jósáfátban semmilyen gonoszság, semmilyen hamis szándék – mégis szörnyű lett a vége. Így vonjuk le az első nagyon komoly tanulságot: azt, hogy mindennek következménye van. Minden rossznak és minden jónak is. A tetteink, a szavaink – sőt még a gondolataink is a magvetéshez hasonlóak. És az elvetett mag idővel kikel. Pál apostol szerint ettől a törvényszerűségtől még a hívő emberek sem mentesek. Így fogalmaz a galatáknak:
Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet. A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.[4]
Az apostol azt mondja, hogy azok a magok, amelyeket az életünkben vetünk ki fognak kelni – vajon melyik fog jó gyümölcsöt teremni? Az, amelyet jó cselekvésben vetünk el. De itt van a kérdés: mi is az a jó cselekvés? Mert nem mindegy, hogy mit tekintünk jónak. Ez egy annyira fontos kérdés, hogy a hitvallások sem mennek el mellette is igyekeznek rá válaszolni – a Heidelbergi Káté ezt mondja a 91. kérdés feleletben: Melyek a jó cselekedetek?
Csak azok, amelyek hitből fakadnak, Isten törvényének megfelelnek és az ő dicsőségére történnek; nem pedig azok, amiket mi tartunk jónak, vagy amelyek emberi meghagyáson alapulnak.
Ez egy nagyon fontos rész: nem pedig, amiket mi tartunk jónak. Ez nyilván szemben áll az előtte levő háromnak: 1. hitből; 2. Isten törvényének megfelelően; 3. Az Ő dicsőségére.
Ebben követett el nagy hibát Jósáfát még annak ellenére is, hogy a próféták figyelmeztették: neki jónak tűnt, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatot Izráellel; a prófétai figyelmeztetések sem hatottak rá; sőt, amikor mégis igyekezett korrigálni és a népet hűségesebben az Úr útjára vezetni, akkor azok a magok már el voltak vetve, amelyek halála után szökkentek szárba és fiai, majd unokái halálához vezettek. Egyáltalán nem ez volt a szándék – de nem arra figyelt, hogy mi a jó az Úr szemében. Hiába akart jót, ha szándéka ellenére is gonosz magvakat vetett el a családi életében. Amit pedig vetünk, azt aratni is fogjuk.
Vajon hívő emberekként mennyire vesszük komolyan, hogy milyen magvakat vetünk el a gyermekeink életében? Annyiszor látom, hogy elkötelezett hívő emberek teljesen komolyan gondolják azt, hogy a gyermekeiket meg kell kímélni az Úrtól. Persze ők nem így fogalmaznak – inkább úgy, hogy szegény fáradt ahhoz, hogy vasárnap felkeljen és elhozzam istentiszteletre – egyébként sem teszünk vele jót, ha erőltetjük. Nem íratjuk be hittanra, mert a barátai etikára járnak. És nem olvasunk neki és vele a Szentírásból, és nem imádkozunk a jelenlétében, mert az zavarja őt. Majd ha ő szabadon úgy dönt, hogy keresi Istent, nem fogom akadályozni. Ezeket nem én találom ki. Hányszor hallottam már valamelyik verziót.
Emlékszem egy kicsi gyülekezetben ahol szolgáltam, a gyülekezet kicsisége miatt nem volt külön gyermekistentisztelet, ha családok jöttek kicsi gyerekkel istentiszteletre megszólták őket, hogy a gyerek zavaró és ezzel elég sikeresen elérték, hogy ne legyen gyerek a gyülekezetben. Majd utána engem kértek számon azért, mert nem volt konfirmandus. És nem értették az összefüggést, pedig elmondtam nekik. Ha a gyerek és a családja elutasításra talál kicsi korában, majd éppen kamaszkorában jön meg a kedve igaz? Ne gondolja senki azt, hogy semmilyen mag nem hull a gyermekei életébe: ha megkíméljük őket az evangélium magvaitól, annál hatékonyabb lesz a konkolyvető. Jósáfát sem gondolta volna, hogy Jórám életébe milyen magvakat vet el, amikor Aháb és Jezábel lányával adta össze. És meg sem láthatta azt, amikor ez a vetés kikel. Merjünk nagyobb távlatokban gondolkodni – mert vetésből aratás lesz. De sokan nem gondolják pl. azt, hogy milyen komoly jelentősége van az, hogy a gyermekeik hogyan keresnek és találnak maguknak társat. Vajon lélekben vagy testben keresik és találják meg azt? Ennek a magvai pedig nemegyszer már gyerekkorban elhullanak. És de sokan gondolják azt, hogy majd a kegyelem helyrehozza. Pál erre figyelmeztet: Istent nem lehet megcsúfolni;
Szóval így jutott hatalomra a trónbitorló is Izráelben – Jósáfát rossz magvetésének lett ez a következménye.
A kegyelem mégis működik
A trónbitorló eltávolításának története azonban azt is elmondja, hogy a kegyelem mégis működik. Istent más oldalról sem lehet megcsúfolni – ígéreteit sem lehet semmissé tenni. A királyi ház kiirtásának ebben a borzalmában apró kis epizódként, egy bátor és hűséges királylány cselekedetében formálódik a kegyelem Dávid háza iránt. A legkisebb királyfit Jóást, Jósabat, aki egyben a főpap felesége is volt sikeresen és észrevétlenül kimentette a halálra szántak közül. Hat évig tudták rejtegetni Ataljá rémuralma közepette, félve remegve, de mégis remélve, hogy Isten majd cselekszik és elhozza a szabadulás idejét.
Mire tanít minket ez az apró epizód, ami végül a trónbitorló elvesztéséhez vezet? Amikor engedetlenségeink keserű vetését aratjuk, akkor mire érdemes figyelni? Arra, hogy nemcsak a gonosz vetés kel ki, hanem a jó mag is kikel. Az is kikel, amit az Isten ígérete jelent, amit Dávidnak adott. Az is, amit a Krisztusban adott ígérete jelent, amit a megtérésünkkor adott. Hogy ha Isten engedetlenségünk elvetett magvait hagyja is ugyan kikelni, az ő kegyelmének magvai sem vettettek hiába. És ahogy nem hagyta kipusztulni Dávid házát a neki adott ígéret miatt, ennek az ígéretnek a magvai elvettettek még Jósáfát házában is. Jósabat szívében keltek ki ezek a magok, Jójádá főpap szívében munkálkodtak ezek a magok – és amikor kikeltek a rémuralom alóli szabadulás és Isten szövetségének gyümölcsét hozták el a választottak számára. Ezért a próbatételeink nem kis része lehet a régen elvetett gonosz magok aratása is, de mégis annak az ígéretnek a reménységével tekinthetünk előre, hogy ezek nem okozhatják végső vesztünket, mert Krisztus azt ígérte:
Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.[5]
Azt is tudom, hogy Isten elveheti a testből való aratást – ez már teljesen az ő szuverén hatalmában áll, hogy megteszi-e. Ha az ő bölcsességéből fakadóan megteszi, hálásak lehetünk; de azt is érdemes tudatosítani, hogy arra nem tett ígéretet, hogy mindent elvesz, amit mi vetettünk, – de arra ígéretet tesz – és ő hű marad az ígéretéhez –, hogy azt nem engedi, hogy ez végső pusztulásunkat okozza a kárhozatban. Ehhez azonban a trónbitorlónak vesznie kell.
A trónbitorló veszte
Ehhez azonban a trónbitorlónak vesznie kell. Egyszer s mindenkorra le kell vele számolni úgy, hogy soha ne térhessen vissza és helyreállhasson az Isten uralma nevének tisztelete és az Isten szerinti királyság Júdában. Azzal következik be, hogy az a király ül az ország trónján, akinek Isten ígérete szerint ott kell ülnie:
A király fiának kell uralkodnia, mert az Úr ígérete Dávid fiainak szól!
Ahogy a Szentírás más történeteit, ezt is „a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.”[6]AzÓszövetség történeteiben valamilyen módon kirajzolódik a Krisztus képe a Szentlélek által
Mit tanít nekünk a trónbitorlóval való kemény leszámolás története.
A mi trónbitorlónk
Először is azt, hogy mindannyian egy trónbitorló uralma alatt születünk meg. De vajon ki ez a trónbitorló? Ki foglalja el az életünk trónját? Több lehetséges választ is kínál a Biblia, hiszen beszél a Sátán uralmáról az életünk fölött; beszél a bűn uralmáról az életünk fölött. Ezek valóságos szellemi hatalmasságok és valóban uralkodnak az életünkön. De a trónbitorlót mégis másban fedezhetjük fel leginkább. Ezt a trónbitorlót Pál apostol „test”-nek nevezi, amely a kívánságokon keresztül fejti ki hatalmát az életünk felett. Minden ember ennek a testnek az uralma alatt születik, amely a kívánságokon keresztül sodor egyre távolabb Istentől, és űz a kárhozat, a végső pusztulás felé. Nem az ül a trónon, akinek ülnie kellene – nem a Király Fia, Krisztus – hanem az emberi én.
Azt mindannyian elismerhetjük, hogy egyetlen egy ember sem születik meg úgy, hogy Krisztus uralkodik a szívében. De a szív egy olyan hely, ahol valakinek, valaminek uralkodnia kell. De ha nem Krisztus, akkor ki? Amit Pál testnek nevez, az nem más, mint az ego. Minden ember önnön életének trónbitorlója, mert Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy akkor tudunk egészségesen és a szent Istennel békességben élni, ha ő uralkodik az életünk felett. A legfájdalmasabb nem az a számunkra, hogy az ördög hatalmából, a bűn uralma alól kell megszabadulnunk, hanem önnön saját magunk felett gyakorolt zsarnokságától kell megszabadulnunk. Ezt nevezi az Újszövetség óembernek. Jézus pedig ezt így mutatja be nekünk:
Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem![7]
Az önmegtagadás és a keresztfelvétel képével pedig nem kevesebbet mond, mint hogy a trónbitorlónak pusztulnia kell. Le kell számolnunk a zsarnokkal, méghozzá nagyon következetesen. Erre pedig Jézus Krisztus keresztje hatalmaz fel és ad nekünk lehetőséget, aki a Golgota keresztjén magára vállalva minden bűnünk büntetését szabaddá tett minket arra, hogy sikeresen felvegyük a harcot saját trónbitorlónkkal, önmagunkkal szemben.
Szabadítónk a Főpap
Ahogy az Ataljával való leszámolást Jójádá főpap szervezte, úgy láthatjuk meg Krisztusban a mi értünk áldozatot hozó főpapot. A Főpap szabadítása nélkül mi csak vágyhatjuk a szabadságot, de semmiképpen nem vívhatunk győztes harcot a trónbitorló ellen. Jézus Krisztus azonban olyan engesztelést mutatott be értünk kereszthalálával, amely mindannyiunk bocsánatára és megszabadítására elég. Ezért mondja azt az Írás, hogy Krisztussal együtt a
a mi óemberünk is megfeszíttetett, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek.[8]
A Főpap szeretetből hozott engesztelő halála szabadít meg minket a trónbitorló zsarnoktól.
A Király Fia
De ahogy a főpap is mondta:
A király fiának kell uralkodnia …
Bár Izráelben a Mózes törvénye szerint a felkent király és a felkent király nem volt egy személy, Krisztusban az a csodálatos, hogy Ő nemcsak a mi értünk áldozatot hozó Főpap, hanem egyben a Király Fia – azaz Isten Fia.
Bizony ahhoz, hogy örökéletünk legyen az életünkben a „király fiának kell uralkodnia”. Fontos ez a kell. Nem tudunk megszabadulni úgy a trónbitorlótól, hogy meg ne térjünk Krisztusnak a Felséges Király Fiának – a királyok Királyának és uraknak Urának az uralma alá. Ameddig tűrjük az életünkben a trónbitorlót, ameddig finoman és irgalmasan bánunk vele, addig nem uralkodhat úgy Krisztus a mennyei Király Fia, ahogy uralkodnia kell.
Testvéreim! Határozott és egyértelmű döntést kell hoznotok: a trónbitorlónak pusztulnia kell! Meghoztad-e már ezt a döntést? Dicsérd Istent, ahogy a nép kürtökkel és énekekkel dicsérte az Urat.
Most akarod meghozni ezt a döntést? Valld meg neki, hogy eddig egy trónbitorlónak engedelmeskedtél és fogadd el örökkévaló mennyei Főpapunk érted hozott áldozatát, hogy a mennyei Király Fia – a Krisztus átvehesse az uralmat az életed felett.
Ne feledd: a trónbitorlónak pusztulnia kell – a Krisztusnak pedig uralkodnia kell. Mert így akkor,
Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.[9]
Ámen.
[1] 2Krón 17:3-4
[2] 2Krón 20:33
[3] Nyilván messzebb is mehetnénk, de az már fölösleges lenne
[4] Gal 6:7-9
[5] Jn 10:28-29
[6] Rm 15:4
[7] Mk 8:34
[8] vö. Rm 6:6
[9] Kol 3:4