Lekció: Zsid 11:8-9
Alapige: 1Móz 12:4-9
„Megáldalak, hogy áldás légy!” Szólt Isten megszólítása Abrámhoz. A múlt héten igyekeztem csak azt bemutatni, hogy mit is jelentett és a számunkra is mit jelent ez a megszólítás és igyekeztünk Isten megszólításának mindannyiunkra érvényes természetét megérteni, a meghívás-ígéret-küldetés hármasságában. Akik csak egy kicsit is ismerik a Bibliából az ősatyák, és a legelső ősatya történetét azok tudják, hogy Abrám életében milyen változást hozott ez a megszólítás.
Ma Ábrahám új életének a legelső szakaszát fogjuk megvizsgálni, ezen belül azt is, hogy vajon a meghívás és ígéret mellé elfogadta-e a küldetést: Légy áldás! Mai üzenetünk alapja az 1Móz 12:4-9
Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki, és Lót is vele ment. Abrám hetvenöt éves volt, amikor kijött Háránból. Fogta Abrám Szárajt, a feleségét, és Lótot, a testvére fiát, meg minden szerzeményüket, amit csak szereztek, mindenkit, akikre Háránban tettek szert, és elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek. El is érkeztek Kánaán földjére. Majd átvonult Abrám az országon egészen a sikemi szenthelyig, Móré tölgyeséig. Akkor még kánaániak voltak ezen a földön. Az Úr megjelent Abrámnak, és ezt mondta: A te utódaidnak fogom adni ezt a földet! Ő pedig oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki. Onnan továbbvonult a Bételtől keletre eső hegyvidékre, és felütötte sátrát. Bétel esett nyugatra, Aj pedig keletre. Oltárt épített ott is az Úrnak, és segítségül hívta az Úr nevét. Azután útnak indult Abrám, és továbbvonult a Délvidék felé.
Ami számomra nagyon feltűnt ebben a szakaszban az a rendkívüli tömörsége. Mennyire szinte csak jegyzőkönyvszerű beszámoló, gyakorlatilag csak a következőket tudjuk meg:
- Abrám elindult, ahogy az Úr mondta neki, Szárajjal és Lóttal együtt.
- Amikor Abrám elindult, hetvenöt éves volt.
- Mindent ingó vagyonukat magukkal vitték, amit addig gyűjtöttek.
- Minden embert, akire szert tettek Háránban.
- Megérkeztek Kánaán földjére.
- Ábrahám az országon keresztül megérkezett Sikembe.
- Akkor még kánaániak voltak az országban.
- Sikemnél az Úr megjelent Abrámnak és azt ígérte, hogy a leszármazottai fogják megkapni ezt a földet az Úrtól.
- Abrám ezért Sikemnél oltárt épített az Úrnak.
- Sikemből azonban továbbment Bétel felé, ahol sátorozott. Ott is oltárt épített és segítségül hívta az Úr nevét.
- Majd onnan is tovább vonult a Délvidék felé.
A bibliai beszámoló ennyire tényközlő. Nincsenek benne Abrám érzései és hitbeli küzdelmei – ha voltak; de az sincs benne, hogy nem voltak. Nem tudunk meg semmit Szárajról és Lótról, sem azokról az emberekről, akik vele tartottak. Nem tudunk meg semmit az út viszontagságairól, a kánaániakkal való találkozásról. A Biblia lényégben tényleg valamiféle jegyzőkönyvi tényeket sorol fel. Mégis hihetetlenül gazdag ez a történet, ha nem csak olvassuk, hanem próbálunk kérdezni a szövegtől. Mivel Isten kijelentése, és nem pusztán egy négyezer éves szöveg, hanem élő Ige, a szöveg válaszolni fog nekünk. Ezt elsősorban a Biblia olvasásához és tanulmányozásához mondom, de hiszem, hogy Isten érvényes szava ma is meg fogja ragadni a szíveteket.
Ezt pedig Abrám életéből ma egyetlen igazságra szeretném leszűkíteni, majd azt kifejtve bemutatni ebből a szakaszból.
Amikor hittel lépünk, áldás leszünk! Amikor hittel lépsz, áldás leszel! Akkor induljunk el Abrámmal együtt.
Honnan indult?
Az első – és egyik nehézségünk, hogy elindulnánk Abrámmal. De honnan induljunk? Honnan indult el Abrám hittel? Háránból, vagy Úr-Kaszdímból? Egyáltalán hol érte el Abrámot az Úr szava?
Ha az 1Mózes 11 végét megnézzük, akkor Úr-Kaszdímból eleve úgy indult el a család, hogy Kánaán földjére mennek. Elindultak észak felé az Eufrátesz völgyében és eljutott a család Háránig. Itt megálltak. Nem tudjuk, hogy miért álltak meg, azt sem tudjuk, hogy mennyi időre álltak meg, azt viszont érzékelteti a szöveg, hogy hosszú időre, annyira, hogy berendezkedtek, kialakítottak komoly családi egzisztenciát; mígnem Táré, Abrám apja itt hunyt el. Innen indult tovább Abrám, már a testvére Náhór nélkül. Ha a Mózes első könyvét vesszük csak figyelembe, akkor úgy érzékeljük, mintha Isten itt szólította volna meg őt. Azonban a bibliai hagyomány ennél többet tud és István vértanú védőbeszédében egy gazdagabb kép bomlik ki előttünk. István azt mondja:
A dicsőség Istene megjelent a mi atyánknak, Ábrahámnak, amikor Mezopotámiában volt, mielőtt letelepedett Háránban, és ezt mondta neki: Menj ki földedről és rokonaid közül, és menj arra a földre, amelyet mutatok neked. Ekkor kiment a káldeusok földjéről, és letelepedett Háránban. Miután pedig meghalt az apja, Isten áttelepítette őt onnan erre a földre, amelyen ti most laktok. ApCsel 7:2-4
Eszerint az az elhívás, amelyben Isten megszólította Abrámot eredetileg még Mezopotámiában érte őt el. Ezt hallotta és adta tovább Abrám és ennek hatására indult el, de ez az ígéret meggyőzhette apját és testvérét is, a legszűkebb rokonságát, akik úgy döntöttek, hogy vele tartanak. Legalábbis Háránig, ahol a család letelepedett. És úgy tűnik, hogy megtalálták a számításukat, mert nem akartak tovább menni. Csakhogy Abrám szívében ott munkálkodott, hogy az eredeti megszólítás nem Háránra vonatkozott, hanem Kánaán földjére. Apja halála után indult csak tovább. De mielőtt mi is továbbmennénk időzzünk el egy kicsit a családnál.
Áldásként a család számára
Már Abrám életében is megfigyelhetjük, hogy ahol Isten megszólító szava hitet ébreszt egy ember szívében gyakorlatilag azonnal áldássá válik a családja számára. Rajta keresztül a család is azonnal Isten erőterébe kerül. Mert a Krisztussal azonosuló élet, a Krisztusba beoltott életen keresztül Jézus Krisztus kezd átsugározni. Ott egyből megjelennek az új élet jelei Krisztusban. De hogyan? Úgy, hogy elkezdi teremni a Lélek a maga gyümölcseit. Megjelennek a szeretet, az öröm, a békesség, a szívesség, a jóság, szelídség gyümölcsei. [vö. Gal 5:22k] Ezt annak az Istennek az Igéje termi meg bennünk, akinek a szavára hinni kezdtünk.
Itt az áldás nem az, hogy a család egyből Krisztus követője lesz. Lehet, hogy ellenáll, sőt a tapasztalat azt mutatja, hogy többségében értetlenül, néha elutasítóan, sőt dühösen reagál a család egy új élet megjelenésére. De mégis, ha megérted, hogy még ha elutasítják is a megváltó Krisztust, téged arra hívott el, hogy áldás legyél a számukra. Ha azután akár rövid időn belül fogadják el az Urat, akár hosszú évek hűséges kitartása és imádsága után, sőt ha soha nem látod meg életüknek a Krisztusban való megújulását – az semmit sem változtat azon, hogy Krisztus rajtad keresztül belépett az életükbe, és áldás lettél a számukra; mert benned látható meg mit jelent bűnbocsánat után bűntől szabadon élni; benned látható meg mit jelent, hogy van szerető mennyei Atyja a világnak; benned látható meg a kegyelem és az irgalom bűnt legyőző ereje.
Sajnos most egy fordított történetet osztok meg ezzel kapcsolatban. Sok-sok évvel ezelőtt egy fiatal lány megtért, akinek volt egy élettársa, aki nem tért meg. De nem is utasította el a lányt, sőt feleségül is vette őt, és ha nem is fogadta el Krisztust, de nem is akadályozta őt. Néhány fiatal az életüket látva – kissé önmagukat is igazolandó –, bennük látták, hogy na mégiscsak működik a felemás iga. Néhány év után azonban kezdődtek a bajok, ami végül a házasság kudarcához vezetett. Egy beszélgetésben a férj elmondta: a legrosszabb mindig akkor, amikor a templomból jön haza. Ez nagyon szíven ütött. Mert ha azt mondja, hogy nehéz, de akkor mindig egy kicsit jobb, ha a templomból jön haza, mennyire más lett volna az optikája. Ez a nem hívő ember éppen azt nem tapasztalta, amit kellett volna – hogy keresztyén társát Isten megáldotta és ebből még ős is áldáshoz jut.
Táré az apa és Náhór a testvér, Lót az unokaöccs is ráérzett Abrám belső változására, és megtapasztalták, hogy áldást hozott az életükre. Ezért úgy döntöttek, hogy vele tartanak – és el is jutottak vele Háránig. Itt azonban megakadtak. Táré itt meg is halt, de Náhór sem akart továbbmenni. Nem tudjuk ennek a valódi okát, de lelkileg mindenképpen fontos tanulsággal szolgál: lehet, hogy azok, akik élvezik annak gyümölcseit, hogy áldás vagyunk a számukra, de saját maguk végül nem döntenek Krisztus mellett nem tudnak belépni az ígéret helyére. Egy határig velünk fognak jönni, velünk tudnak jönni, de tovább nem.
Áldásként Háránban
Háránban elég sokáig állhattak, hiszen ott jelentős vagyonra tettek szert azon túl is, amivel addig is rendelkeztek. Hogy Abrám miért nem indult tovább azonnal Háránból, hogy tovább menjenek, nem tudom; esetleg azt remélte, hogy meg tudja őket győzni, hogy vele tartsanak, és ezért várt ő is? Nem tudom, de ha Abrám elhívására gondolok, akkor ez egy valószínű lehetőség.
Apja halála után azonban indulni kellett. De hogy lelkileg mennyire nem volt eredménytelen Abrám és Isten szempontjából a háráni tartózkodás, azt mutatja, hogy Lót inkább Abrámmal tartott, mintsem a másik nagybátyjával maradt volna. Lót látta az áldott Abrám és a Náhór közötti különbséget. Látta, hogy Abrám hittel lép, a mennyei Isten iránti bizalomból lép és ez a számára is áldást jelent.
Abrám azonban Háránból nemcsak a családjával ment, hanem népes társasággal. Kik voltak ez a népes társaság? A fordítások azt sugallják, hogy a szolgáit viszi magával, a Biblia szövege azonban ennél többet mond el.
Azt olvassuk az 5. versben: „mindenkit, akikre Háránban tettek szert”. Itt azonban úgy fogalmaz a héber szöveg: „minden lelket, akikre szert tettek Háránban”. Nem egyszerűen emberekről beszél, különösen nem rabszolgákról – azt mondhatjuk, hogy meggyőzött lelkekről beszél.
Abrám nem tétlenkedett a háráni időszak alatt sem. Amíg nem ment tovább, addig is képviselte az őt Elhívót. Meggyőzött lelkeket, szíveket annak a gondolatnak, hogy Isten megszólította és elhívta őt; és áldás lett. Akik vele mentek, azok – hogy Isten kedvéért, vagy csak Abrám kedvéért nem tudjuk –, de szívvel-lélekkel tartottak vele, nem szolgai kényszerből.
Hogy Isten Háránban újra szólt Abrámhoz és megerősítette az elhívást Táré halála után, az nem teljesen egyértelmű. Lehetséges, sőt valószínű, de az is biztosnak látszik, hogy Abrám előtt nem halványult el a cél. Erről pedig pont ez az aprócska megjegyzés árulkodik a kijelentés szövegében: „fogták mindenküket és minden lelket, akikre Háránban tettek szert.” És figyelt továbbra is Istenre.
Nagy tanítása ez Abrám hitének mindenki számára, akit Krisztusban elhívott a mi Istenünk. Ő tudta, hogy Isten mire és hova hívta el. Tudta már Úr városában, hogy Isten Kánaánba hívta el. Nem tudta pontosan hova, nem tudta pontosan hogy fog kinézni a föld, amit Isten neki és utódainak ígért. De világos volt, hogy elhívott ember.
Bennünket is Isten arra hívott, hogy egy új haza felé törekedjünk, keresztül ezen a földi életen. Ezért is figyelmeztet bennünket Isten szava, hogy mennyei elhívás részesei vagyunk. Elhívásunk nem földi, hanem mennyei.
Ezért, szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra. Zsid 3:1
Így halad tovább a maga útján azokkal együtt, akik megtapasztalták a maguk életében is azt, hogy Abrám nemcsak áldott ember, hanem a számukra is áldás.
Áldásként Kánaánban
De hogy Abrám elhívása is mennyire mennyei és nem földi volt, azt magának Abrámnak is még meg kellett tanulnia. Amikor megérkezett Kánaán földjére, akkor azt kellett tapasztalnia, hogy Kánaán földje nem üres. Ez volt az első komoly lelki próbatétel.
Nem tudjuk, hogy Abrám eredetileg hogyan képzelte. De abból, hogy Isten kihívta egy bálványimádó környezetből, nyugodtan feltételezhetjük azt, hogy Abrám úgy képzelte Isten egy olyan területre vezeti őt, ahol nyugodtan elkeríthet magának egy országot és berendezheti azt Isten akarata szerint úgy, hogy ott kizárólag az Urat tisztelik és imádják. Aminek majd csodájára járnak a pogány népek, elhagyják bálványaikat és az áldásokat látva egyre jobban terjed az Úr ismerete és tisztelete. Létrejön Isten mintaállama, ami annyira vonzó lesz, hogy minden nép az Úrhoz tér. De hogy nagyon nem így néz ki a helyzet arról árulkodik a bibliai beszámoló.
Akkor még kánaániak voltak ezen a földön.
Nos én biztos nem erre számítottam volna. Hogy nem lesz az egész országban egy talpalatnyi hely, amit a magaménak tudhatok. Hogy mindenhol Kánaánban, akármerre nézek mindenhol ott vannak azok a népek, amelyek ugyanolyan bálványimádók, mint azok, akiket Babilonban ott hagytunk. Abrám nemhogy csöbörből vödörbe esett, de még rosszabb is lett a helyzet; Babilonban egy ókori körülmények között kimondottan nagy biztonságot és kényelmet nyújtó várost hagyott hátra, Háránban is házat, gazdaságot, mindent, itt meg, ismeretlenben sátorozhat. Hol van ebben a „megáldalak”?
Ezért olyan fontos, hogy keresztyénként mindenképpen jól értsük az áldás természetét; megáldalak, hogy áldás legyél!
Pál ezt egy csodálatos magasztalásban mutatja be az efezusiaknak:
Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben … [Ef 1:3-4]
Isten Igéje nem rejti előlünk véka alá, hogy Isten áldása mindenekelőtt lelki és mennyei, ahogy elhívásunk is mennyei. Abrám számára ez az első nagy próbatétel ezt az igazságot tanítja meg és húzza alá. Hogy az ország, amit Isten az elhíváskor ígért: foglalt. Mit lehet tenni, mit kell tenni?
Megérteni, hogy a lelki ember távlatokban gondolkodjon. Sőt örökkévaló távlatokban. Abrám ezek után nem csalódottan fordul vissza Hárán felé, de nem is hívja ki harcra a kánaániakat. Egy nagyon egyszerű dolgot tesz. Oltárt épít.
Nézzük meg ennek az oltárépítésnek a jelentőségét.
Az oltárépítés
Ezt az oltárt az őt elhívó Úrnak építi, amivel neki ad hálát és segítségül hívja az ő nevét. Hálát ad a megérkezésért és segítséget kér a folytatáshoz. Egyben meghirdeti az Urat a pogány kánaániaknak, hogy ők és részesüljenek az elhívás áldásából.
Majd átvonult Abrám az országon egészen a sikemi szenthelyig, Móré tölgyeséig.
Abrám első állomáshelye egy kánaáni szenthely volt, egy bálványimádásra, jóslásra használt pogány szentély. A tölgyfaligetek ezt a célt szolgálták az ókori Kánaán vallásosságában. Fontos, hogy Abrám nem akárhol állította fel az oltárát, hanem éppen ott, ahol a kánaániak az isteneiknek áldoztak és az ő útmutatásukat kérték.
Amikor Abrám megérkezik a sikemi szenthelyhez tulajdonképpen egy rendkívüli provokatív dolgot tesz, de mindezt ugyanakkor szelíd szeretettel teszi. Épít egy oltárt.
Ezek az ókori oltárok kánaánban nagyon egyszerű építmények voltak, földből és kőből emelték őket, kb. fél méteres magasságban, és azokon mutatták be az áldozatokat, hogy találkozzanak az istenükkel, illetve emlékezzenek az istenséggel való találkozásra. Amikor Abrám oltárt épít akkor épít egy hasonló oltárt, de azt az egyetlen élő és igaz Istennek emeli, amivel kinyilvánítja Isten jelenlétét és uralmát Kánaánban. De teszi ezt úgy, hogy nem erőlteti rá Istenét a kánaániakra.
Sokszor kapják meg Krisztus tanúi azt amikor bizonyságot tesznek Krisztusról, Isten bűnöket megbocsátó kegyelméről azt, hogy „ne erőltesd ránk a hitedet”. Így akarják elhallgattatni a bizonyságtételt. A bizonyságtétel egy erőteljes és határozott Krisztus hirdetés, de szelíd szeretettel, erőszak nélkül. A határozott bizonyságtételt ne keverjük össze az erőszakkal. Amikor az embernek nincs döntési, választási lehetősége – az erőszak. De amikor elhangzik a határozott meghívás a halálból az életbe, az nem erőszak.
Abrám az oltárépítéssel meghirdeti a kánaániak számára Isten meghívását, közvetíti feléjük Isten kegyelmes türelmét és áldását. És amikor a sikemiek nagyon valószínűsíthetően elutasítják, akkor felszedi a sátorfáját, délebbre megy Bételig és ott is egy oltárt épít és újra meghirdeti az Urat. Azután még délebbre vonul.
Mit látunk itt? Lényegében Isten nagy türelmét az özönvíz után. Amikor Abrám meghirdeti Isten áldását, majd türelmesen továbbmegy, amikor ezt az áldást visszautasítják, az Istennek az emberiséggel szembeni hihetetlen türelméről is tanúskodik. Arról, hogy Isten milyen türelemmel hordozza ezt az emberiséget, amelyik tönkre teszi Isten teremtett világát, amelyben népek és emberek tönkreteszik egymás életét. Amikor az emberi gonoszság láttán már magunk is felkiáltunk, hogy miért tűri még és meddig tűri még Isten? És akkor azt halljuk, hogy
De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek. [Ézs 30:18]
Ez a türelem Abrámmal kezdődött és Krisztusban teljesedett be, aki az Úr kegyelmének esztendejét hirdette meg. Mindig mekkora nagy csoda, amikor valakit megragad ez a türelmes szeretet és meghallja Isten hívását a halálból az életbe.
Amikor magunk is Isten kegyelmével járunk és hittel lépünk, akkor az Isten oltárán történt egyetlen és igaz bűntörlő áldozat tanúi vagyunk – áldáshordozók a világ számára.
Abrám, amikor hittel lépett áldássá lett – áldássá lett a családja számára, áldássá lett a környezete számára, áldássá lett az Istentől teljesen elidegenedett világ számára. Ezt az áldást hordozzuk – akár elutasítják, akár elfogadják.
Amikor hittel lépsz, áldás leszel!
Ámen.