Lekció: 2Pt 1,2-11
Alapige: 1Jn 5,20
Az imádatra méltó Jézusról szóló sorozatunkban ma Jézus legmagasztosabb és legfontosabb címének jelentőségét tanuljuk meg: Jézus az Isten Fia. Meg is fogjuk hamarosan érteni, hogy miért ez a legmagasztosabb.
Gyorsan gyűjtsük össze, hogy eddig milyen vele kapcsolatos címeket és megnevezéseket néztünk meg eddig.
- Jézus a Krisztus, amiben bele van foglalva, hogy ő Isten első számú Prófétája, ő az egyetlen és tökéletes Főpap, valamint azt, hogy ő az örökkévaló Királyunk is mind a földön, mind a mennyben.
- Jézus Krisztus üdvözítő – amiben azt láttuk, hogy mi is a célja annak, hogy ő a Krisztus. Üdvözítsen, Isten mennyei békebirodalmába vigyen bennünket.
Ez azonban önmagában még nem kellene, sőt nem is szabadna, hogy imádatra vezessen bennünket – mert ha nem látjuk a róla szóló üzenetek teljes bibliai képét, akár azt is gondolhatnánk, hogy Jézus egy rendkívüli és különleges ember, rendkívüli képességekkel és bölcsességgel. Imádat viszont csak az egyetlen igaz és élő Istennek jár; ha valaki Istenen kívül mást is imád, az felségsértést követ el Isten ellen, bálványimádó.
Minden címe és neve között ez emeli közöttünk legmagasabbra Jézus Krisztust, és mutatja be legjobban legnagyobb szükségünket: nekünk embereknek szükségünk van Istenre. Nem tudunk Isten nélkül élni, és ha nem az egyetlen élő igaz Isten a mi Istenünk, akkor valamilyen istent keresünk vagy legyártunk magunknak – ami persze nem Isten, hanem bálvány. Alapigénk János első levelének 5. fejezetéből a 20. vers:
Tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.
Azáltal, hogy Jézusról úgy tesz bizonyságot a Szentírás, hogy ő Isten Fia azt mondja el, hogy az élő és végtelen Isten saját maga lett emberré. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézusban Isten közöttünk jelen, aminek az a nagy ajándéka és hozadéka, hogy a Jézusban való hit által magunk is az isteni természet részeseivé leszünk.
1. Jelen van Isten
A földön élő ember legfontosabb vissza-visszatérő élménye, hogy állandóan hiányokkal küszködik. Hallgassuk meg két ismerős ember beszélgetését, amikor találkozik az utcán, vagy a piacon; nagyon gyorsan a panaszokra terelődik a szó – mi az, ami hiányzik az életükből (esetleg még mások dolgait beszélik ki, de ezt mos ne minősítsük).
Alapvetően nagyon fogékonyak vagyunk arra, hogy elhiggyük a világiasságnak elsősorban a média által közvetített üzenetét. Mi ez az üzenet? Azt sugallja, hogy a földi létünktől a legjobbat és a legtökéletesebbet várjuk – ami hetvenkét évig tartó örök ifjúság és boldogság; és minden, ami ennél kevesebb, az csak felháborodottságra ad okot. Alapvetően tehát igen magas az elvárásainknak a szintje. Csakhogy az élet nem ilyen, mert tele van frusztrációkkal, csalódásokkal, betegségekkel és személyes tragédiákkal – még a legjobb körülmények között is. Hatalmas szakadék tátong a valós és az elvárt élet között. Mi ennek az eredménye? Depresszió, magas öngyilkossági arány a jóléti társadalmakban – nálunk kiugróan is – általános szorongás.
Dr. James Dobson összehasonlítja ezt az instabilitást a német családoknak közvetlenül a II. világháború befejeződése előtti hozzáállásával. Minden éjjel ezer angol bombázó szabadult meg a fedélzetén levő pusztító eszközöktől Hamburg, Berlin és München felett. Napközben az amerikai repülőgépek tették ugyanezt. Szeretett rokonok, ismerősök, barátok haltak meg. Egész negyedek semmisültek meg a tűzben. Kisgyermekek váltak egy életre nyomorékká, és voltak, akik nem is maradtak életben. Nem volt elég ennivaló, a víz szennyezett volt. Az életük darabokban hevert. Mégis, a történészek azt mondják, hogy a hangulatuk ugyanolyan maradt a háború végéig. Nem törtek meg. Továbbra is próbálták újjászervezni az otthonaikat, és a legjobbat kihozni ebből a szörnyű helyzetből.
Dr. James Dobson azt írja:
„Hogyan magyarázható meg a szörnyű csapások mellett tanúsított bátorság, összehasonlítva a gazdag észak-amerikaiakkal, akik, bár mindenük megvan, kétségbeesve tördelik kezeiket a pszichiáterek rendelőiben?”
A válasz: az elvárásaink szintje.[1] Márpedig a mai világ nem hagyja, hogy elégedett legyél az életeddel – újra és újra felhívja a figyelmedet arra, hogy mi hiányzik még az életedből.
De egyvalamit nem mond el a világ. Azt, hogy minden hiány- és üresség érzetünk mögött az áll, hogy hiányzik az életünkből Isten. Ezt az ürességet és hiányt próbálja az ember a legősibb idők óta valahogy betölteni. Érzi, hogy valahol kell lennie egy Istennek. Keresi.
Keresi a világban – de érzi, hogy nincs a világban, valahol túl kell lennie a világon.
Keresi a vallásban. Fejlett és kevésbé fejlett kultuszokat alakít ki – animizmus, politeizmus, monolatria, monoteizmus; ezoterika és okkultizmus – a hiány betöltésére kidolgozott önvigasztaló hazugságok.
Keresi önmagában úgy, hogy megteszi önmagát élete középpontjává – kvázi saját magát teszi istenné. De hova fordul, amikor a halállal néz szembe? Magához nem fordulhat, hiszen érte jött a halál.
Ha Isten valóban isten, akkor komolyan kell venni: az ember számára teljes képtelenség megragadni őt és betölteni legkínzóbb hiányát, az Isten nélküli élet ürességét. Fájdalmasan kell újra és újra szembesülni, hogy Isten nincs jelen az életünkben, ha mi akarjuk őt elérni.
Arról viszont, hogy Jézus Isten Fia számtalan bizonyságtétel szól: szól a mennyei Atya bizonyságtétele[2], Keresztelő Jánosé[3], Péteré[4], a kivégzést vezető római századosé[5], sőt a maguk módján még a démonok is bizonyságot tettek az ő isteni eredetéről:
„Mi közünk hozzád, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket?”[6]
2. Isten fia – Isten
Jézusról azonban nemcsak azt tudjuk meg, hogy Istennek van egy ember-fia, hanem azt, hogy az ő természete is isteni természet. Ezért méltó az imádatunkra. Nem mindenki vallja így. Van, aki szerint az Isten Fia kifejezés csak arra utal, hogy istentől származik és csak hasonló hozzá, nem hordozza az isteni természetet, nem maga az igaz Isten emberi formában.
Arra hivatkoznak, hogy ha egy embernek gyermeke születik, akkor bár hordozza a hasonlóságát, külső és belső természetében is, de nem azonos vele. Ez tényleg így van. Erre hivatkozva azt mondják, hogy Jézus is csak hasonló a mennyei Atyához, de nem azonos vele. Ez azonban csak a formális emberi logika spekulációja, de az isteni logosz, az Ige logikája, aki testté lett közöttünk egészen más. Ezért nem az emberi logika levezetésére, hanem az isteni logosz kijelentésre van szükségünk. Alapigénk éppen ezért egy nagyon határozott állítást tesz Jézusról – ő nem teremtmény, aki hasonló a mennyei Atyához, hanem maga a mennyei Atya testet öltése a Fiúban.
Alapigénk azt mondja nagyon tömören azt jelenti ki Jézusról:
ő az igaz Isten és az örök élet.
Maga Jézus az örök élet, mert örökkévaló Isten ő. Jézus léte nem akkor kezdődött el, amikor megfogant a Szentlélektől Mária méhében, hanem Jézus örökkévalóan Isten Fia.
Az örök élet Jézussal kapcsolatban nem csak azt jelenti, hogy nem lesz vége, hanem azt is, hogy nincsen kezdete.
Sokszor mi csak úgy gondolunk az örök életre, mint aminek nincsen vége. Ez a részünkről természetes is, hiszen a mi életünk elkezdődik egyszer, és ha átkerül Jézus életébe akkor tényleg nem is ér véget; de az ami minden tekintetben örök annak kezdete sincsen. Jézus az Igaz Isten és az örök élet.
Ő lett emberré, hogy ne maradjon tőlünk távol. Amikor Jézus eljött ebbe a világba, Isten egészen világosan és egyértelműen mutatta meg, hogy jelen akar lenni az életünkben egészen közelről. Ha keresni akarjuk Istent, akkor Jézusban kereshetjük őt.
Jézus azt mondta magáról:
„Aki engem lát, látja az Atyát.”[7]
És ez csodálatosan így van azok után is, hogy Jézus feltámadása után mennybe ment és testi szemeinkkel már nem láthatjuk őt, de Lélek által még mindig láthatjuk. Mert Szentlelke által életre hívta testét az egyházat, a gyülekezetet, amely ugyan sokszor nagyon töredékesen ábrázolja ki Jézus Krisztust, de a bibliai kijelentés alapján határozottan ki kell mondani: az egyház, a gyülekezet Jézus Krisztus teste itt a földön. Isten Krisztusban jelen van ezen a világon, úgy hogy hit által betagol a testébe, hit által önmagát adja nekünk a Szentlélekben, hit által beszél velünk Igéjén keresztül. Isten nincs messze; közel van, nagyon közel hozzád, hiszen Jézusban eljött érted, sőt annyira közel van hozzád, hogy ha befogadod őt akkor a szívedben lesz, és a te életed az Isten Fiában van. Az élő Igéről szól így a bizonyságtétel:
„Közel van hozzád az ige, a te szádban és a te szívedben…”[8]
3. Isten természetét kapjuk
Miközben Isten elveszi a régi életünket és Jézusban új élettel ajándékoz meg, kicseréli az alaptermészetünket. Az a természet, amellyel születünk mindenestül romlott, Isten nélküli, meg kell halnia ahhoz, hogy egy új természetet kaphassunk Istentől. A Szentírásnak egyértelmű a bizonyságtétele. Pál azt írja:
„Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem;[9]
Emberi természetünk szerint a harag fiai vagyunk – ajándékba kapott isteni természetünk szerint Isten gyermekei. Péter apostol világosan fogalmazta meg azt, hogy az Isten Fia élete által isteni természet részesei leszünk.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy istenek leszünk. Nem, emberek maradunk, de egy egészen új természettel. Ezt a Szentírás az óember új ember ellentétének képével fejezi ki. Történik bennünk egy alapvető változás, és ha engedünk a Szentléleknek ez az alapvető változás éppen Jézus kezében kiformálja bennünk a természetünknek megfelelő életet.
Péter apostol, amikor arra buzdít, hogy teljes igyekezettel igyekezzünk arra, hogy a hitben mutassunk igaz emberségben, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban istenfélelmet, az istenfélelemben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben minden ember iránti szeretetet, akkor éppen annak alapján teszi ezt, hogy bemutatja: milyen drága ígéreteink vannak és milyen különleges új természete mindazoknak, akik már Krisztusban élnek.
Ezért az isteni természet jelei itt a földön éppen ezek: hit, emberség, önuralom, állhatatosság, engedelmesség, testvéri szeretet, minden ember iránti szeretet. Az Úr Jézus természetének vonásai ezek abból az időből, amikor itt élt a földön.
Sokszor azt gondoljuk, hogy az isteni természet jelei Isten csodás képességeit jelenti, valamilyen különleges dolgokat, csodatévő erőket, különleges látomásokat. Nagyon fontos: amikor Isten a mi új természetünkről beszél, akkor nem ezekről beszél. A keresztyének szolgálatát Isten megerősítheti különleges jelekkel, de gyermekeiben Jézus természetét formálja ki.
Már tettem említést egy igehirdetésben a Minden6ó c. filmről. A film alapszituációja az, hogy egy az életét sikertelennek látó ember, Bruce állandóan perel Istennel. Isten azért, hogy tanítsa felajánlja neki az ő teljhatalmát egy korlátozott időre. Azt csinálhat, amit akar, csak két szabályt kell betartania; senkinek nem mondhatja el, hogy ő Isten és semmiképpen nem avatkozhat be az emberi szabad akaratba.
No, Bruce barátunk eleinte hitetlenkedik, isteni hatalmát leteszteli például egy tányér paradicsomlevesen… szétválasztja mint a Vörös-tengert, de amint megbizonyosodik, hogy tényleg isteni teljhatalommal bír, ezzel a hatalmával élve elkezdi „rendbe tenni” az életét. Ezzel viszont tönkreteszi rengeteg más ember életét. Miért? Mert isteni hatalmat kapott ugyan – de a természete bűnös emberi természet maradt. A természete nem lett isteni. És ő, aki isteni hatalommal bírt, végül a saját hatalmának áldozata lett.
Lezajlott egy beszélgetés közte és Isten között, amikor már teljesen össze volt keveredve. Isten a következőket mondta:
„A leves szétválasztása nem csoda, Bruce. Az mágikus trükk. Egy egyedül élő édesanya, aki két műszakban dolgozik, és van ideje, hogy a gyermekeit fociedzésre vigye. Ez A Csoda. A tizenéves, aki nemet mond a drogokra, igent a tanulásra. Ők a csodák.”
Én is hiszem, hogy ilyen csodák is vannak – és ezek valóságos csodák. Amikor a hitünkből fakad is valami, amikor a hitünk valóban életforrás. Amikor a bennünk lévő Krisztus kiárad úgy, hogy nemcsak a haragunkat, hanem a fájdalmunkat is el tudjuk engedni a megbocsátásban. Amikor nemhogy a vélt sérelmeinket nem öntjük ki, hanem még a valósakat sem. Amikor nem elmenekülünk a problémáink elől, hanem szembenézve velük Isten elé visszük őket. Azt mondom ez csoda – ez isteni természetből fakad. Amikor ellen tudunk állni a romantikus szerelem hamis csábításának, a minél olcsóbban minél többet ördögi örvényének, amikor nem hagyjuk, hogy az ördög állandó hiányérzettel gyötörjön, mert Isten Fia betöltött minket – az a csoda.
Ahhoz, hogy az istenhiányunk megszűnjön meg kell halnunk. Meg kell halnunk, meg kell feszíttetnünk Krisztussal együtt a világ számára, hogy a mi számunkra is meghaljon a világ összes kívánságával és istentelenségével együtt, hogy miután feltámadtunk a Krisztussal, az Isten Fiában való hitben éljük örök életünket.
Testvéreim! Mi
„tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.”
Ámen.
[1] Dr. James Dobson: Egyenes beszéd; KIA, Bp., 2002. 272. old.
[2] Mt 3,17: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”
[3] Jn 1,34: „Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia.”
[4] Mt 16,16: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”
[5] Mt 27,54: „Bizony, Isten Fia volt ez!”
[6] Mt 8,29
[7] Jn 14,9
[8] Rm 10,8
[9] Gal 2,19-20