Lekció: 1Kor 5:7-8
Alapige: Zsolt 130
Énekek: MonGYÁLdást
Az ünnepre készülés teljesen természetes része az, hogy előtte a legtöbben a lakást is kitakarítják. Függönymosás, ablaktisztítás és portalanítás olyan helyeken is, ahol egy általános takarítás alkalmával nem szoktunk. Ősi ösztön ez, hogy igyekezzünk méltóképpen várni az ünnepet; ősi biblikus hagyomány is, hiszen Izráel népének a páska ünneplésére készülve minden kovászost el kellett távolítaniuk az otthonaikból.
Ugyanígy igyekszünk egy vendég érkezése előtt is valami rendet és tisztaságot tenni és így várni a vendéget, hogy ne maradjunk szégyenben.
Ha tényleg ünnepelni akarunk, akkor tudjuk, hogy arra igenis fel kell készülni – az ünnep az ünnepre készülthöz ér el, ritkán ér bennünket meglepetésként.
Mai vasárnapunkon egy olyan zsoltárt vizsgálunk meg, ami a várakozásról szól – hiszen az adventet a várakozás idejének is tekintjük. Az advent (eljövetel) szót hallva éppen ez jut eszünkbe először: várunk. Várunk az ünnepre, de mi, Jézus Krisztus követői az ünnep fölé is emeljük a tekintetünket és várunk Jézus Krisztusra.
Így nézzük mire tanít minket ma a 130. zsoltár a várakozással kapcsolatban.
Zarándokének. A mélységből kiáltok hozzád, URam! Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra! Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.
Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.
Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.
1. A mélység
A zsoltárban a zsoltáros a mélységből kiált. Vajon milyen mélységből kiált? Röviden mondja is
Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor?
Ez a mélység, amiből kiált, a bűn mélysége. Ő a bűn mélységéből kiált és onnan könyörög Istenhez.
A 130. zsoltárt a hét bűnbánati zsoltár egyikének tartják – ugyanakkor a felirat szerint zarándokzsoltár is. Tehát egy olyan zsoltár, amelyet azok a zarándokok – általában zarándokcsoportok – énekeltek és imádkoztak, akik egy-egy ünnepre indultak Jeruzsálembe.
Itt máris megérthetünk valamit. Hogy miközben az Isten előtti ünnepre készülünk nagyon is szükséges önvizsgálatot tartani, nagyon is szükséges a szívünkbe nézni és hagyni, hogy a Szentlélek elkezdjen takarítani.
Mert az életünk kicsit hasonlít az otthonainkhoz. Nagytakarításra akkor is van szükség, ha egyébként fordítunk gondot rendszeresen önmagunkra is naponta igét olvasva és imádkozva. Ez néha nagyon kellemetlen. Sokkal kellemesebb úgy készülni, hogy rendbe tesszük a lakást, az íróasztalt és az udvart – de nehezebb és néha bizony kellemetlenebb, ha rendbe akarjuk tenni a lelkünket.
Szeretünk magunkkal foglalkozni akkor amikor nem a bűneinkről van szó, de nagyon nem szeretünk magunkkal foglalkozni akkor, amikor önvizsgálatot kellene tartani és ezt nagyjából elintézzük azzal, hogy senkit nem károsítottam meg, senkit nem bántottam meg, és ezek után elégedetten el is rendezem magamban, hogy nincs mit megbánnom. Az önvizsgálat nem bűnközpontúság – gondoljunk arra, ahogy Pál a korinthusiaknak az úrvacsorára való előkészületről tanít: „vizsgálja meg azért az ember önmagát”. Nemcsak az úrvacsora miatt, hanem az ünnep miatt is fontos megvizsgálni magunkat, hogy az ünnepre már lehetőleg meg tudjunk érkezni a haragunk nélkül, a megbántottságunk nélkül; mások megbántottsága nélkül, a stresszünk nélkül, az ingerültségünk nélkül és az aggodalmaink nélkül.
Vajon, ha a Szentlélek jelenlétében komolyabb önvizsgálatot tartunk, akkor valóban nem jönne a felszínre semmi? Azt hiszem minél őszintébben tesszük ezt, annál több meglepetésben lehet részünk önmagunkkal kapcsolatban. Erre szeretnék mutatni nektek egy érdekes példát. John Wesley a ébredéstörténet egyik kiemelkedő személyisége rendszeresen tartott önvizsgálatot (ebből lett a metodista gúnynév, majd később a metodista felekezet elnevezése is). A legkomolyabb önvizsgálatokat szombat esténként a vasárnapi előkészületre tartotta. 1725. december 1-n például a következőket jegyezte le a naplójába:
„Fogadalmam megtörése: ebből következően hanyagság az önsanyargatásra szánt napok meghatározásában, büszkeség bizonyos fokú szentségem miatt, dicsvágy, ingerlékenység, tétlenség. Mértéktelen alvás. Gondolati bűnök; e miatt haszontalan és bűnös harag. ígéret megszegése, képmutatás, hazugság, elhamarkodott ítélkezés, mások megvetése, tiszteletlenség az elöljárók iránt; vágy arra, hogy jobbnak látsszam, mint amilyen vagyok. Föltett szándékom: böjt minden szerdán.” [Lean, Garth: A tűzből kikapott üszök, Magyarországi Metodista Egyház, 20. old.]
Vajon tudunk-e még így a lelkünkbe nézni Isten elé állni? Ő nem felejtette el azt, amiről Pál apostol így adott bizonyságot:
megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre. [1Kor 9:27]
A zsoltárban a zarándokok is így készültek Isten elé. Tudták, érezték azt, hogy ahhoz, hogy Isten elé örömmel tudjanak menni, előbb az életüket át kell vizsgálni és ki kell takarítani.
Izráel legnagyobb ünnepe, a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe. Az egyiptomi nagy szabadításra emlékeztet mind a mai napig a zsidók páskája. Hogyan kellett készülni rá? A bevezetőben már említettem: amikor Isten elrendelte a kovásztalan kenyerek ünnepét, akkor azt mondta, hogy minden kovászosat ki kell takarítani a házból.
A kovász az erjedés, a rothadás képe. Ez szimbolikusan valóban azt jelentette, hogy át kell vizsgálni nemcsak a házat, a konyhát és a kamrát, hogy ne legyen benne semmilyen kovászos, hanem át kellett vizsgálni a bensőt is – ne legyen benne semmi, ami romlottá teszi az életünket. Se irigység, se indulat, se kapzsiság, se testi vágy, se önzés, se büszkeség és sorolhatnánk tovább. Pál apostol is felhasználta ezt a képet, amikor így tanította a keresztyéneket:
Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával. [1Kor 5:7-8]
Szóval, ha az ember a szívébe néz, és ott valódi önvizsgálatot tart, akkor csak jönnek és jönnek elő a bűnök. Mint amikor a hangyák tudnak kiözönleni a fészkükből, amikor az ember egy kicsit is megpiszkálja a fészküket. És amikor így törnek elő a bűnök, az ember elszomorodik. Akkor most hogyan mehetnék Isten elé? Így? Mit tehetek? Csak azt, hogy bocsánatért kiáltok, hiszen tudom azt, hogy ha Isten átvizsgálja bármikor is az életünket, akkor nem tartathatna ártatlannak.
Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.
Szóval hogyan készül a zarándok Isten elé ünnepelni? Úgy, hogy számadást tart – és meglátja mennyi bűn terheli és húzza le az életét. Akár olyanok is, amit a világ észre sem vesz, vagy éppen erénynek tart. De Isten Igéjének fényében, ahogy azt a Szentlélek világítja meg, bűnné lesz.
2. A várakozás
Itt jön egy igazán érdekes fordulat. Mert mit tesz ez az ember, miután önvizsgálatot tart? Miután az Úrhoz kiált mélységéből? Vár az Úrra. Várja az Urat, hogy kijelentse bocsánatát, hogy tényleg felszabadult örömmel mehessen Isten elé. Ezt az őrség képével mutatja meg nekünk.
Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.
Az őrség egy nagyon fárasztó dolog volt a honvédségben. A laktanya őrzése 24 órás váltásokban zajlott, délután 3-tól másnap délután 3-ig tartott. Ezen belül az örök a különböző posztokon három óránként váltották egymást. Tehát három óra őrség, három óra pihenő. Éjszaka persze mindig hideg és sötét volt, az ember az álmossággal küzdött, és alig várta már, hogy az éjjel 3-tól hajnali 6-ig tartó őrség véget érjen. Amikor már jöttek a derengő fények, már tudtuk, hogy lassan vége az őrségnek: az álmossággal és az éhséggel való küszködésnek, az éjszakai fázásnak és jön annak az öröme, hogy végre jön a reggeli és a pihenő.
De mire is vár a zarándok? Arra, hogy Isten megerősítse: tényleg megbocsát. Ez felhívja a figyelmet, hogy itt nincs semmi automatizmus. Sokat hallottam és soha nem tudtam elfogadni ezt a kicsit már cinizmusba hajló megjegyzést: „Isten úgyis megbocsát, az a dolga.” Ezzel csak az a baj, hogy ez úgy állítja be istent, mint egy bűnbocsátó automatát. Mintha neki kötelező lenne megbocsátani, ha mi bűnbánatot tartunk. Éppen ebből a gondolkodásmódból fakadnak azután a gépies bűnbánati technikák – mondj el X mennyiségű ilyen és ilyen imát, ez legyen a penitencia – a bűnhődés vagy elégtétel, és minden rendben.
De nem. A zarándok, aki az ünnepre készül, vár. Igen vár arra, hogy Isten válaszoljon az bűnbánó imájára. Bizalommal vár, de vár, hogy meghallja a feloldozó szót. Ugyanakkor mégis bizalommal vár, mert Isten ígéretet tett.
Ő nem egy bűnbocsátó automatában bízik, hanem egy élő és személyes Istenben, akire érdemes várni, és akire bizony néha várni kell. Nem azért, mert nem szeret, hanem azért, hogy igazán képesek legyünk meghallani őt. Sokszor annyira tudjuk, hogy mit akarunk hallani, meg mit és hogyan kellene válaszolnia Istennek, hogy nem tudjuk őt meghallani. El kell csendesedni, hogy várjunk Isten hangjára – és ott a mélységben meghalljuk a feloldozó kijelentést, a bűnbocsánat igéjét, amit a Szentlélek ihlet a számunkra.
3. A biztatás
Ez egy olyan tapasztalat az ünnepre készülő zarándoknál, hogy általános bátorítássá is formálja mindenkinek, aki az Urat várja.
Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.
Amikor Istenről mint megváltóról beszél, akkor egy Izráelben működő gyakorlatra utal. Isten, amikor kiosztotta az izráeli családok között Kánaán földjét, rendelkezett arról, hogy minden család elidegeníthetetlen tulajdona a föld. De ha valaki elszegényedik és rákényszerül, hogy eladjon a földjéből, akkor is legyen az a föld visszaváltható. Mózes harmadik könyve így fogalmaz:
A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam. Ezért a birtokotokban levő egész földön tegyétek visszaválthatóvá a földet. [3Móz 25:23-24]
De hogyan válthatná vissza valaki a földjét, ha elszegényedett? És erre adja Isten a megváltó intézményét.
Ha atyádfia elszegényedik, és elad a birtokából, akkor álljon elő a visszaváltója, a legközelebbi rokona, és váltsa meg magának, amit atyjafia eladott. [3Móz 25:25]
A visszaváltó, azaz a megváltó az mindig egy gazdag rokon volt. Viszont ha valakinek nem volt ilyen gazdag rokona, senki sem volt, aki kiváltsa a tartozását.
A bűneink szörnyen megszegényítenek minket. Van, akit a szó szoros értelemben – legyen az a hazugság szenvedélye, vagy a játékszenvedélye; de mindenkit megszegényít a bűn, hiszen elrabolja tőlünk az igazi mennyei és isteni gazdagságot, emiatt pedig nem jutunk be mennyei örökségünkbe, ha nincsen megváltónk. De ki lehetne ez a gazdag megváltó?
Ezt a gazdag megváltót látta meg két idős szent, Simeon és Anna a kis csecsemőben, ott a jeruzsálemi templomban és tettek bizonyságot arról, hogy ő az a gazdag megváltó, akit Isten küldött. Simeon így áldotta Istent: „meglátták szemeim üdvösségedet (szabadításodat)” … Anna pedig szintén hálát adott Istennek és „beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását.”
De tényleg olyan gazdag? Mivel lehetne fizetni a bűneink váltságáért? Igen annyira gazdag. Gazdag a szeretetében, hogy tiszta és ártatlan vérével fizetett és váltott meg bennünket. Olyan árat fizetett, amire senki emberfia nem képes, hiszen nem tudunk ártatlan vért felajánlani Istennek azért, hogy váltságdíjul elfogadhassa – de ő maga ajánlotta fel és fizette ki.
tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. [1Pt 1:18-19]
Ma egy olyan zsoltárról beszéltem, aminek a „Várakozás zsoltára” címet adtam. Egy olyan várakozásról beszél, amelyben mint bűnös ember, aki Isten előtti ünnepre készül, önvizsgálat és bűnbánat után vár a Megváltó Isten válaszára, hogy az ő szava szabadíthasson fel örömre és hálára.
Ámen.