Írta: Gyimóthy Dóra
Dátum: 2016. június 21.
– A gyermekvállalásról –
„Akinek testvére van, felnőttként is segítőkész. Jól teljesít versenyhelyzetben. Akinek testvére van, felnőttként is önzetlen. Ne feledd, egy testvér a legtöbb, amit gyermekednek adhatsz! Testvérben az erő.” – szól a hirdetés.
Lehet-e reklámozni a gyermekvállalást? Mármint óriásplakátokon, rádión keresztül? Tehet-e nyilatkozatot politikus, melyben gyermekvállalásra biztatja az állampolgárokat?
Úgy tűnik, nem – legalábbis a felzúgó visszhang szerint semmiképpen. A visszhang szerint indiszkrét és ízléstelen, de még inkább diktatórikus ez a mód.
Mi itt, az asszonka-órán kicsiny kis szelete vagyunk társadalmunknak. De felmértük, kire hogyan hatottak a hirdetések, mikor először találkozott vele, és kiderült, hogy tetszett nekünk. (Még nem tudtuk, hogy fel kellett volna háborodnunk.)
Naná, hogy a visszhang mibennünk is különböző szólamot ütött meg. Annak, akinek csak egy gyermeke van – mert hiába várta, remélte a másodikat – fájdalmat okozott a hirdetés. De fájdalma ellenére is úgy találta, az üzenet szép.
Szép, mert az élet mellett voksol. A mobiltelefonok, az egzotikus utazások, a fehérneműk után a több négyzetméteres táblákon testvéreket nyomtak a szemünk elé, és róluk szólt a győzködés, hogy jó lenne az nekünk.
Diszkriminatív, az nem vitás. Nem mindenki adhat gyermekének testvért, sőt, oly sokan vannak, akik egyáltalán nem is szülhetnek. De diszkriminatív a jakuzzi reklám is, amely pedig, amely pedig összehozza a családot. Mi lesz azokkal, akik nem engedhetik meg maguknak? Mégsem emeljük fel a szavunk miatta. Nem érezzük személyünk elleni támadásnak azt sem, ha szemüvegreklámra téved a tekintetünk, pedig egészséges a szemünk.
Persze szokatlan az életet reklámozni.
Ám ha az élet pártolásának jegyében mondjuk a faültetést szorgalmazták volna a hirdetések, az valószínűleg népszerűbb lett volna. A jóindulatot senki nem kérdőjelezte volna meg, és feltehetőleg nem háborodtak volna föl oly sokan, arra hivatkozva, hogy mit tegyenek azok, akiknek nincs kertjük. Mind tudtuk volna, hogy a reklámoknak és hirdetéseknek megvan a maga célközönsége. És még számukra is meghagyja a döntési jogot. Az ország nem oszlott volna meg a kerttulajdonosok és a kerttel nem rendelkezők között, sőt az utóbbiak szurkolhattak volna az előbbiek táborának.
Nem értjük, e mostani kampánynak miért kellene társadalmunkat megosztani. Miért kellene az egykéseknek és gyermekteleneknek úgy érezniük, rájuk támadtak? Miért kellene azt képzelni, hogy a nagycsaládosok most a kezüket dörzsölik?
Bár meg kell hagyni, jólesik nekik minden kedves szó. Mert mindeddig nem sokat kaptak belőle. A többgyermekes édesanyák hosszan tudják mesélni emlékeiket, miként szokták az emberek aposztrofálni, ha kicsit népesebben jelennek meg valahol.
„Mint az egerek!” – hallotta egyikünk, mikor négy gyermekkel vonult fel vásárolni.
„Hülye vagy!” „Felelőtlen vagy!” – ezeket a harmadik gyermek születésekor szokták mondani az ismerősök, rokonok. A negyediknél pedig megkérdezik, mikor jön a következő. (Nem latolgatva azt, hogy egy egygyermekes édesanya milyen indiszkrétnek szokta találni ezt a kérdést.)
Valljuk be, ezek a hangok sokkal inkább jellemzik a közvéleményt, mint az egykések lesajnálása. És ez a vélekedés nem csak a többszörös anyukák számára bántó, de társadalmunk számára is romboló. Ezért nem elhibázott szándék ezt a vélekedést, a közvéleményt formálni.
Meg kell hagyni, a hirdetés szövegében akad némi kivetnivaló.
Igazuk van azoknak, akik felemlegetik, hogy ismernek önző embereket, akik nagycsaládból jönnek, és nagyszerű, segítőkész embereket, akik pedig egykék. Megjegyezhetjük, hogy Hitler édesanyja hat gyermeket szült, Rákosi Mátyásék pedig tizenhárman voltak testvérek. És viszont.
Ám ha ezen az alapon söpörjük le a hirdetés szövegét, elfelejtkezünk arról, hogy minden szövegnek megvan a maga műfaji sajátossága. Ennek is. A reklámszövegek minden korban rövidek és figyelemfelkeltőek voltak. Ha most nem törekedtek volna erre a szöveg alkotói, akkor szívesebben értenénk vele egyet. Akkor így hangzana:
„Akinek testvére van, ÁLTALÁBAN felnőttként is segítőkész. ÁLTALÁBAN jól teljesít versenyhelyzetben. Akinek testvére van, ÁLTALÁBAN felnőttként is önzetlen.”
Ezek az állítások felmérésekkel igazolt tények. Nem is csodálkozunk rajta, ha végiggondoljuk, miként nő fel az a gyermek, aki számára az egymásrautaltság, az alkalmazkodás és az osztozkodás természetes élménye a létnek, és miként formálódik az a gyermek, aki ráérez arra, hogy azért van egyedül, hogy minél kevésbé osszák meg a rászánt szeretetet, figyelmet és javakat. És itt máris kitűnik: nem a testvérek száma, hanem a szüleik indulata a nagyobb erő egy gyermek jellemfejlődésében. S ezért lesznek érzékenyek, figyelmesek, nyitottak azok az egykék, akik magukba szívták szüleik szomorúságát, a hiábavaló vágyakozásukat a második után, vagy akik azt látták meg szüleiktől, hogy az osztás és osztozás helyetti félelem helyett a mások szolgálata, és önmaguk szétosztása a lételemük – hivatásukban, emberek közötti forgolódásukban.
Azután ezt mondja a szöveg: „Ne feledd, egy testvér a legtöbb, amit gyermekednek adhatsz!”
Vitatkozhatunk. Nem fontosabb-e a biztos alap, a feltétel nélküli szeretet…? Talán.
Az egyik édesanya közöttünk elmesélte, hogy évekkel ezelőtt – mikor még sehol nem voltak a botrányos plakátok – leánya egy kistestvérért könyörgött. A kicsi megfogant (negyedikként a családban), és az édesanya kiírta érzéseit. Így kezdődött a vallomása:
„Nagyobb ajándékot nem adhatsz gyermekednek, minthogy engeded, hogy testvérei szülessenek.”
A gondolat tehát nem új keletű. S ha nem is ért vele egyet mindenki – ám a reklámszövegek már csak ilyenek: nem érvelnek, nem vitatkoznak, hanem hangsúlyoznak és azzal együtt túloznak. Ma Magyarországon nem árt hangsúlyozni, hogy a testvér érték.
S vajon szabad-e az államvezetésnek ezt hangsúlyozni? Vagy inkább meg kellene ijednünk, hogy gyermekeink agyában, és a mi méhünkben turkálnak kampányukkal?
Ha így érzünk, és elég következetesek vagyunk, akkor be kell ismernünk, hogy gyermekeink agyában turkál számos egyéb eredetű hirdetés is. Nem kevés frusztrációt okozva. Mégsem féltjük csemetéinket felettébb, hisz jó esetben ott vagyunk mi, szülők, hogy az üzeneteket segítsük feldolgozni.
S hogy a méhünkben turkálnak-e? Van ország, ahol ezt megteszik. Kínában. Ahol több millió fős állami apparátus felügyeli, hogy neszülessenek testvérek. Ellenőrzik a nők menstruációs ciklusát, kötelezően helyezik fel a spirált, sterilizálnak, és végrehajtják a kényszerabortuszokat. És ahol lassan ráébrednek: öngyilkos programba kezdtek.
Mi, gyáli asszonkák úgy látjuk, hazánkban még nincs ok az ijedelemre. Sőt. Örülünk, hogy olyan országban élünk, ahol értéknek nevezik a testvért.
Talán az eddig írottakból úgy tűnhet, elkötelezettek vagyunk a kampány kitervelői iránt. De az az igazság, hogy amennyiben pártpolitikáról lenne szó, ha akarnánk sem tudnánk egységes véleményre jutni. Ebben megoszlunk. Az élet igenlésében azonban egyet értünk.
Egyet értük abban is, hogy erő van abban, ha a testvér nincs egyedül. „Mert ha elesnek, föl tudják segíteni egymást.” Mert meg tudnak melegedni egymás közelében, és mert „ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent.” (Préd4:9-12) A gyerekek sejtik ezt, és a legtöbbjük testvérre vágyik. Testvérért sír, és testvérért imádkozik.
Erő van a testvérekben a szülők számára is:„Mint a hős kezében az íjak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.” (Zsolt 127:4-5)
És erőt jelentenek a vállalt gyermekek a nemzet számára is. A statisztikák, előrejelzések, migrációs áramlatok vitathatatlanul erről beszélnek – miért ne formálhatnánk át a száraz adatok üzenetét egy egyszerű szlogenné: „testvérben az erő”?
Mondjuk ezt úgy, hogy valljuk a különbözőséget: minden család teherbírása és szerepvállalása egyedi, Isten őrizzen attól, hogy limitet állítson fel valaki, mennyitkell szülni.
Azt sem hisszük, hogy akár egy kampánysorozat, akár egy juttatási rendszer lobbantaná fel a szerelmet sok házasságban, hogy az Ádámkák után megfoganhassanak a Lilikék.
Valljuk, hogy gyermeket vállalni szerelemből és vágyakozásból érdemes. Készen a csodára. Készen a nagy kalandra. Készen a természetfölöttibe hajló boldogságra, készen az elviselhetetlenséget súroló szomorúságra. És elszánva magunkat a feltétel nélküli szeretetre.
Van, hogy nem dönthetünk, de van, hogy dönthetünk: készen állunk-e minderre?
Közösségünk egyik tagja elmesélte, hogy második, harmadik, negyedik gyermeke születésekor népes vendégköréből bőven kapott kritikát: „Elment az eszed?” – kérdezték. És sajnálták őt. Eltelt jó néhány év, barátnőnk gyermekei cseperedni kezdtek, a vendégkör fiatalasszonyai pedig talán öregedni kezdtek. Egyszerre ez is, az is megvallotta: „Neked volt igazad.” És most sajnálják magukat.
Kevés olyan emberrel találkozhatunk, aki megbánta, hogy vállalta a gyermekét. De sok olyannal, aki bánja, hogy nem vállalta. A TB rendszer összeomlásánál is nagyobb rém a magány.
Egy hatgyerekes, sokunokás nagymama osztotta meg, hogy összefutott egy régi ismerősével. Az egyik lányának a volt osztálytársának az édesapjával. Az osztálytárs egyke volt, s az időssé lett édesapa bágyadt irigységgel mondta a nagymamának: „Sietsz, ugye? Én ráérek. Egy gyerek ugye nem jön túl gyakran. Milyen jó neked, hogy hozzád jönnek.” És még beszélgetett volna, de nagymamánk valóban sietett. Várták.
Ha utóbb oly sokan érzik úgy, hogy rosszul döntöttek, miért ne lehetne a fiatalokat arra biztatni, hogy döntsenek jól? Ha különben a magány fenyegeti őket, miért lenne indiszkrét most az élet vállalására hívni őket?
Isten is döntésre hív az élet mellett: „Elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz 30:19)