Írta: Gyimóthy Dóra
Dátum: 2020. május 25.
Kedves Mindannyian!
Az elmúlt években az istentisztelet előtti hirdetésekben folyamatosan hallhattátok, hogy áll a dolog az új parókiával. A gyakran változó tervekről, a pénzgyűjtésről, és főleg persze az építkezés hullámzó lendületéről is mindig megosztotta a híreket Zsolt. Végül lelkesen készültünk a közös takarításra, de leginkább a bejárásra. Jött azonban a járvány, és a parókia ügye is karanténba került. Ezt nagyon sajnálom. Jó lett volna, ha legalább egy kicsit osztoztok abból az örömből, ami ért minket!
Mert meglett. Kész lett. És beköltöztünk!
Még mindig minden nap rácsodálkozom, hogy itt vagyunk. És minden csodálkozásomnak része, hogy rátok gondolok. Mert én lakom itt, de ez nem a mi házunk: a tietek és a mienk.
Amikor Zsolt először hirdette meg a lehetőséget a céladományokra, és először érkeztek meg a pénzösszegek és felajánlások, nekem összeszorult a szívem. Én tudom, kik élnek Gyálon (és környékén), tudom, kik járnak a gyülekezetünkbe. Ez nem az a réteg, amelyik könnyedén vesz ki a családi kasszából nagy összegeket. Ez nem az a réteg, amelynek a vállalkozásai csak úgy mellékesen kitermeli a milliókat. Ez az a réteg, ahol az ezresek is számítanak.
Aki nem ismer engem közelről, annak elárulom, hogy rémesen spórolós vagyok. Annál inkább megindított, hogy mennyit adtatok a tietekből! Különleges dolog volt ez, egy különleges gyülekezetben. Mélyen megindított.
23 évet laktunk a régi épületben, amelyről az az érzésem, már jó ideje csak a végső nyugalomra vár. Mi pedig a költözésre vártunk. Az utóbbi évek alatt családunkban közhellyé vált a mondás: „Majd az új parókián!”
Aztán eljött az idő.
A költözés első napján elcsodálkoztam rajta, hogy mennyire idegennek érzem ezt a házat, és mégis mennyire szeretem. Pakolás közben ezerszer bejártam, minden szobájába újra és újra beléptem, és élveztem!
Hónapokkal ezelőtt, mikor még csak nőttek a falak az alapon, akik erre jártatok, többen mondtátok, hogy kicsinek tűnik. Akkor nekünk is kicsinek tűnt. Örömmel jelentem, hogy az építkezés végére a ház megnőtt! Kényelmes, és mindennek helye van. Hogy milyen lett kívülről, azt láthatja, aki erre sétál – leírom nektek egy kicsit, milyen belülről.
A konyhával kezdem, az a kedvencem. Sokkal kisebb, mint az előző konyha volt, talán a negyede. De sokkal többet nyújt! Remekül lett elrendezve és berendezve: beállok középre, és mindent elérek! A szekrények több dolgot befogadnak, mint a régi szekrényeim, a pult nagyobb teret ad, mint korábban, a tűzhelyben pedig finomabb a kenyér, amit sütök. És ez a kicsi helység legalább négyszer világosabb, mint a régi konyha! Annyira, hogy minden edényemet és tányéromat újra kellett mosnom, mikor áthoztam, mert most láttam csak meg az ódon maszatokat rajtuk. Volt időm bőven tesztelni a konyhát, hiszen a karantén miatt állandóan sokan vagyunk otthon, és nekem úgy tűnik, állandóan enne ez a sokaság. Olykor a nap nagy részét itt töltöm. És ha már konyhában kell lenni, hát ebben a konyhában jó lenni!
A konyhához kamra is tartozik. Ilyesmit még sosem birtokoltam, remek dolog! Sőt gardróbok is vannak! Ez is új a számomra, lenyűgöz a a gardrób nyújtotta lehetőség!
A fürdőszobák tágasak és világosak, de ami a legkülönösebb számunkra, hogy ki lehet takarítani. Ez az egész épületre nézve igaz, és újszerű a számunkra, mivel az előző házban a penészes, málladozó és a burkolatát minduntalan ledobáló falak, padlók nem nyújtottak sikerélményt, ha takarítani akartam.
Az emelet megdöbbentő módon egy mennyezet felett helyezkedik el. Az előző parókián ezt nem mondhattuk el. Ott a két szintet egy lécszerkezet választotta el, amit valamikor padlószőnyeg fedett. Mikor a szőnyeg a beázásoktól már nagyon penészes volt, fel akartam szedni, amit Zsolt határozottan megtiltott, mert azt mondta, az tart fenn minket. Kedves asszonytestvéreim, ne vegyetek példát rólam, de egyszer aztán engedetlenné lettem, és felszedtem azt a rohadt szőnyeget. Maradtak a lécek. Ami jelképes határa lett az emeletnek és a földszintnek. De most! De itt! Értelmet nyert a fent és a lent! Az új parókia emelete valódi, bebútorozható szobákat rejt! Itt kapott helyet a gyereksereg, amivel bírunk. Mindannyian elmondhatják, hogy világosabb szobájuk lett, mint volt. Mind, kivéve egy fiamat, aki beköltözött az emeleti gardróbba. Maximálisan kihasználunk minden helyet – de ki is lehet. Az emeleti szobák között egy meglehetősen széles előszoba terül, ami közösségi térré lett, ide kerültek a könyvespolcok.
Ha már a szintbeli elhatárolódást dicsértem, hadd szóljak a lépcsőről is. A régi ház leggyűlöltebb pontja határozottan a lépcső volt. Legkisebb fiunk balesete után baltával mentem volna neki. Az új parókia építése során sok vita kísérte a lépcső rakását, nehezen alakult ki a végső formája, én pedig aggódva vártam a végkifejletet. Most már megnyugodtam. Talán nem a legideálisabb, de kellemesen járható, és a megcsúszást akadályozó burkolatnak, az elérhető magasságú korlátnak köszönhetően két éves fiunk is szépen mászkál rajta le-föl.
Ha már lépcső, térjünk vissza a földszintre! Mert van itt még két helyiség, aminek úgy örülünk, mint kisgyerek a nagy ajándéknak. Az egyik a hálószobánk, a másik Zsolt dolgozószobája. Minap férjemuram szigorú ábrázattal bejelentette, hogy ő most bemegy a dolgozószobájába, és senki ne nyissa ki az ajtaját! Erre valamelyik fiunk megjegyezte: „Apa most nagyon boldog. A régi parókián nem mondhatott ilyet, mert nem volt ajtaja a dolgozószobájának.” Tényleg nem volt. A hálószobánknak sem volt. Sem ajtót, sem bútorokat nem bírt a régi ház keleti szárnya (az utólag épített toldás).
A dolgozószoba mindjárt a bejárattal szemben van, egy előszobából nyílik, és ez a bejáratot követő előszoba megint csak új élmény (van előszoba!), még itt is rajongva lépkedek le-föl, teszem el a cipőket, kabátokat, amiknek végre akad helye!
Egyetlen helység maradt, amiről még nem írtam igaz lelkesedéssel: a nappali. De csak azért, mert ennek berendezése megakadt. Pedig úgy képzeltük, ha meglesz a költözés, mindjárt megindul a vendégjárás, itt fogunk jókat enni, teázgatni, nagyokat beszélgetni veletek – de csak a karantén érkezett. Az mindenesetre már látszik, hogy a sok-sok ablakkal határolt, az ebédlőhöz és a konyhához ügyesen illeszkedő helyiségbe sok élmény belefér még.
Hát, dióhéjban – ilyen a ház. Ilyen az én szememmel, ilyen a mi családunkkal megtöltve.
Azt reméltük, itt más lesz lakni. De itt nem csak lakni más. Itt élni más.
Én nem értek a házakhoz és építkezésekhez. Amíg papíron, illetve téglából kirakva láttam a parókiát, nem tudtam megítélni, ilyet akarnék-e. De most, hogy berendeztük, tudom, hogy ez a ház jó.
Köszönöm Lacinak a tervezést. A küzdelmet, amivel az építkezést a végére vitte. Heroikus volt. Köszönöm a családjának, különösen Zsuzsinak, hogy nem csak megengedte neki ezt, hanem segítette is.
Köszönöm a mesterek munkáit.
Köszönöm a pénzeteket. Azt, amivel nektek kevesebb lett.
Köszönöm azokat az adományokat, a gyönyörű bútorokat, a csoda klassz matracokat, amik most érkeztek.
Érthetetlen, miért öltétek bele mindezt valamibe, amit más fog élvezni. Érthetetlen, hacsak nem tudom, hogy mindezt Annak adtátok, Akinek bármit és bármennyit érdemes odaadni. Mert hát mégiscsak Jézus Krisztus a tulaja és gazdája a szép új parókiának. Ő osztja meg velünk. És így lett közös a ház: a mienk és a tietek. Főleg a tietek.
Azért ez marhára ijeszt engem. Alig költöztünk be, szürke kis mancsnyomok éktelenkednek a fehér falon. Egy helyütt még ceruzafirka is odakerült. Folt van már a konyhapulton is. Hogy fogom én ezeket eltüntetni, hogy ne vegyétek észre, majd ha jöttök? És hogy tud a mi nagy és eleven családunk olyan szerényen élni, hogy se graffiti, se ajtócsapkodás, se fizikai és kémiai kísérletek ne hagyjanak nyomot a házon? Hogy kényelmet és örömöt adjon az utánunk jövőknek, és szolgálhasson titeket, míg vissza nem jön Jézus, és azt nem mondja:
„No, kész van a mennyei lak. Meglátjátok, az milyen fehér!”
Isten áldjon addig is titeket!