Lekció: 5Móz 8
Alapige: Jób 1:21; 2:10; 19:25-27; 42:5-6
Ma Jób Istenéről lesz szó. Egy olyan ember Istenéről, aki hatalmas emberi mélységeket élt át, amit nem értett. Hol az Isten jósága és igazsága? Nyomorúságai között ezekkel a kérdésekkel birkózott. Hogy végül hogyan birkózott meg velük?
Ennek megértéséhez ma alapigeként négy olyan verset hoztam Jób könyvéből, amelyek talán a legismertebbek, leginkább idézettek, amelyeket akár aranymondásként is hordozunk magunkkal és magunkban. Nem véletlenül van ez így – ezek az igeversek szólnak Jóbról és az ő Istenéről. Nem csak ezek az igék. Vannak mások is – egészen más hangnemben. De ezek a Jób könyvének olyan katartikus mondatai, amelyek bennünket is segítenek a hitünkben.
1. Jób Istene ad és elvesz
Az első amit szeretnék nektek bemutatni az a Jób 1:21 és 2:10.
Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!
Hogyan jut el Jób ehhez a mondathoz? Jóbnak ez a vallomása még a kerettörténet elején található. Ismerjük meg Jóbot, vagy idézzük fel mindazt, amit tudhatunk róla.
A könyv szerint Jób egy Úr földjén élő feddhetetlen és becsületes ember, aki félte Istent, kerülte a rosszat. Született neki tíz gyermeke, hét fia és három lánya, és egy valódi keleti fejedelem volt, hatalmas vagyonnal rendelkezett, juhok, tevék, ökrök, szamarak és szolgák. Azt is látjuk, hogy a családja békében él, a gyermekei mind együtt ünneplik a születésnapjukat, szívesen vannak együtt mindannyian. Azt is megtudjuk a könyvből, hogy a Sátán vádolja Jóbot Isten előtt, hogy azért istenfélő, mert jó dolga van, de ha Isten egy kicsit megszorongatná Jób nyakát, akkor lefoszlana róla az istenfélelem kegyes máza. Isten engedélyt ad a próbatételekre. A Sátán és Isten megállapodásával nem szeretnék ma többet foglalkozni.
Nézzük a folytatást: egy alkalommal, amikor a gyermekei együtt mulattak, a szolgái meg a mezőn dolgoztak, a sábaiak rárontottak elrabolták a marhákat és a szamarakat és megölték a szolgákat. De még meg sem emészthette Jób a hírt, amit erről a szolgája hozott, amikor egy másik szolgája érkezett, aki lélekszakadva arról számolt be, hogy valami tűz az égből elpusztította egész juhnyáját és a nyájra vigyázó embereket, de már jött is az újabb szolga, aki azt a hírt hozta, hogy a káldeusok az összes tevéjét elhajtották és az embereit lemészárolták. Gyakorlatilag mindene odalett, de még mindig jött egy szolga, aki az előző kezéből vette ki a kilincset és elmondta, hogy egy hirtelen támadt hatalmas vihar a gyerekeire döntötte a házat és mind ott vesztek.
Négy megrendítő erejű ütés, amitől mindenki padlót fog. Nyilván Jób is padlót fogott, hiszen azt olvassuk, hogy Jób megszaggatja a ruháját, lenyírja a haját a gyász jeléül és a földre borul. Óriási a vesztesége, hiszen a feleségének és az egészségén kívül tényleg nem maradt semmije és senkije. A földre borulva azonban nem az hangzik el a szájából, amit az első olvasó várna. Mit várnánk Jóbtól, amikor először olvassuk ezt a könyvet; és mi hangzik el a legtöbb ember szájából, ha akárcsak a töredéke is éri mindannak, ami Jóbot érte:
– Miért pont én?
– Miért pont velem kellett ennek történnie?
– Nem ezt érdemlem a sorstól!
– Miért engedi Isten, hogy ilyen gonosz dolgok történjenek velem?
Nem nagyon hallunk olyan mondatokat, amit Jób mondott:
Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!
Jób ebben a földre borult vallomásban a következőket mondja:
A halálba úgy megyünk ki az életből, ahogy az életbe érkezünk. Nem hozunk semmit, nem viszünk magunkkal semmit. Fontos ez Jób gondolatvilágában, mert továbbsegíti a vallomásban. Pál apostol a fiatal lelkipásztort Timóteust is tanítja ezekkel a szavakkal:
Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, 7mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. 8De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. 9Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik.[1]
Tudjátok nagyon könnyű úgy gondolni magunkra, hogy nem vagyunk anyagiasak, amíg nem kell nélkülözni. Könnyű addig azt mondani, hogy engem nem érdekel a pénz, amíg van.
De ha végiggondoljuk azt, hogy csak azt visszük magunkkal, amit hoztunk – azaz a nagy semmit – igencsak mérlegre tesz minket és a törekvéseinket. Sőt, Salamon király elég kijózanítóan ír erről a Prédikátor könyvében:
Mert annak az embernek, akit Ő jónak talál, bölcsességet, tudást és örömöt ad. A bűnöst pedig azzal veri meg, hogy gyűjtsön és halmozzon, azután annak hagyja, akit Isten jónak talál.[2]
A gyűjtögetés és halmozás – bizony lehet ez az Isten verése. Csak arra gondolok, hogy az Andy Vajna halála után milyen hírek szóltak arról, hogy a Vajna vagyon milyen érdekes módon került, kerül szétosztásra és a természetes örökösnek tekinthető feleség alig számíthat valamire. Ezért milyen fontos Jób első tényállítása
Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el.
És ebben a vallomásban nemcsak a vagyona van benne, hanem a gyermekei is. Rengeteg áldozatot mutatott be értük, de őket sem viheti magával a világon túlra. Azon mindenkinek magának kell átmennie és odaállni az ítélőszék elé. Bármennyire is fontosak a gyermekeink, a családunk, amikor el kell menni a világból kénytelenek elengedni a kezünket és átkelni egyedül fogunk. Nagy veszteség a gyermek elvesztése, de ha belegondolunk semmi mást nem történik a gyermekeivel, mint aminek meg kell történnie: meghaltak. Csak Jób előtt – ez azonban semmiben nem befolyásolja Jób sorsát. A veszteségét növeli. De erről a veszteségről úgy gondolkozik, hogy ez a halállal mindenképpen bekövetkezik.
Ebből a tényállításból, amit tudatosan megfogalmaz veszteségének idején, három rövid hitvallás következik:
Az Úr adta …
Alapvetően kétféleképpen tekinthetünk a világra és benne mindarra, amink van.
1. Mindent mi magunk teremtünk meg önmagunknak, a mi szerzeményünk, mi dolgoztunk meg érte, ezért az nekünk a jogos jussunk, amivel úgy bánunk, ahogy mi akarunk. Ez a gondolkodásmód azonban nem áll meg itt. Hiszen, ha minden a mi szerzeményünk, akkor egyben ez az életünk értékmérője is. „Mindenki annyit ér, amije van” – mondta ki egy politikus néhány éve azt, amit a világ amúgy is gondol. De ez a világ gondolata. De nézzük hogyan tekint erre az, aki Isten kezében látja az életét.
2. Mindenünk, amink van ajándék – legyen azok anyagi javak, szellemi javak, emberi kapcsolatok: férj, feleség, gyermek. Minden ajándék. Jakab apostol erről tesz bizonyságot, amikor azt mondja:
minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.
Ha viszont ajándék, akkor ez bennünket alázatban kell, hogy tartson. Ha valamilyen munkánk gyümölcsöző: ajándék. Mózes a honfoglalás előtt a következő intést adta a népnek Istentől:
Ne gondolkodj tehát így: az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot! 18Hanem gondolj arra, hogy Istened, az Úr ad neked erőt a gazdagság megszerzésére, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak.[3]
Az ősi világnak ez az istenfélő embere Jób – aki maga nem is tartozik a szövetség népéhez – így gondolkozott. Amije volt: a vagyon, a család: ajándék. Az Úr adta.
A második rövid hitvallása:
Az Úr vette el.
Ha Ő adta, ha ajándék, akkor vissza is veheti. És most visszavette. Jób nem tudja, hogy ez miért történt. Nem is firtatja – most még. Egyszerűen csak megállapítja a tényt – ha adhatja elveheti. Ezt követi a harmadik rövid hitvallás:
Áldott legyen az Úr neve.
Itt látszik Jób igazi alázata. Mert nemcsak azt mondja, hogy az Úr adta és az Úr elvette, hanem még ebben a veszteségben is ki tudja mondani, hogy Isten bölcsen ad és vesz el és ezért megilleti őt a dicsőség.
Jób megpróbáltatásai azonban nem érnek véget ezekkel a rendkívül megrendítő veszteségekkel. Folytatódnak. Arról olvasunk a történetben, hogy ezek után a Sátán rá tudta venni az Urat, hogy vegye célba Jób egészségét. Jób pedig tetőtől talpig tele lett fekélyekkel, ami nem egyszerűen csak fizikailag gyötörte meg, hanem mivel fertőzésgyanús volt a társadalomból is kitaszította. Ezt már a felesége sem bírta és arra akarta rávenni Jóbot, hogy már úgyis oda van az élete, átkozza meg az Istent és haljon meg.
Savanyú Jóskáról olvastam, aki az utolsó híres magyar betyár volt, a bakonyi rengetegben betyárkodott három évig, 39 éves korától 42 éves koráig. Miután elfogták a halálos ítéletét börtönbüntetésre változtatták. Huszonöt évi börtön után szabadult, ekkor Tótvázsonyba költözött a testvéréhez. Olyan súlyos reumatikus fájdalmak gyötörték, hogy egy idő után nem bírta elviselni ezeket a fájdalmakat, valamint a rá váró amputációt és öngyilkos lett. Neki is mindene odalett: a szabadsága, az egészsége, életének egyharmada – és végül egyszerűen nem bírta tovább.
Jób azonban visszautasította ezt az ajánlatot és azt mondta a feleségének Jób 2:10:
Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.
Hozzáteszi még az Írás, hogy Jób nem vétkezett a szájával még ebben a helyzetben sem. Azt viszont nem tudom, hogy észrevettük-e, hogy a korábban mondott dicsőítés már nem szólal meg. Még mindig azt látja, hogy a jót Isten adta és azt örömmel elfogadta, akkor el kell fogadnia rosszat is. De már nem mondja ki, hogy áldott az Úr. Nemcsak fizikai, hanem hitének ereje is kezd fogyni.
De még mindig úgy tekint Istenre, mint aki ad és elvesz. Nem tudja miért ad és miért vesz el. De ő az, aki ad és elvesz. Valószínűnek tartom, hogy az istenfélő Jób is teljesen úgy gondolkodik, hogy a jóságot Isten jutalmazza, a gonoszságot bünteti. Tartja még magát Jób, de már nem sokáig. Mert ő az istenfélő mivel is érdemelte ki, hogy Isten így bánjon vele. Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok?
Nem kérdőjeleződik meg benne Isten hatalma és Isten jelenléte sem. De megkérdőjeleződik Isten igazsága – és amikor Jóbnál elszakad a cérna, akkor már ömlik belőle a fájdalom és a keserűség: megátkozza a születése napját, és fölteszi a kérdést, hogy egyáltalán miért engedi élni az embert nyomorultul?
Azt mondtuk, hogy Jób Istene ad és elvesz. Ez fontos hitvallása Jóbnak. De elég-e ennyit tudnunk Istenről? Úgy tűnik, hogy ez kevés. Sokszor valóban nem látjuk át, hogy Isten miért ad és miért vesz el. Néha úgy tűnik működik ez a jutalmazás-büntetés tengely. Ad a jóknak, elvesz a rosszaktól. Időnként pedig úgy tűnik, hogy ez az egész érvénytelen – mintha valami szeszély mozgatná.
Ha csak ennyit látunk Istenből, hogy ő ad és elvesz, az bár igaz, de mégis kevés. Akkor nagyjából annyi lesz a kapcsolatunk Istennel és az egész gondolatvilágunk Istenről, hogy elvárjuk, hogy ő adjon – mi természetesen igyekszünk jók lenni; de ha nem ad, sőt ha elvesz, akkor megharagszunk rá.
Ezért továbblépünk a következő kijelentésre.
2. Jób Istene megváltó
Nézzük, hogy mit mond Jób, ez második alapigénk, Jób 19:25-27:
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, 26s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. 27Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.
Amit rögtön le kell szögezni az az, hogy ez a mondata Jóbnak szenvedések szülte mondat.
Jóbhoz szenvedései közepette eljöttek a barátai részvéttel vigasztalni. Eleinte komoly együttérzést mutattak. Sírtak, port szórtak a fejükre, majd hét napig hallgattak. De miután megszólalt Jób és megátkozta a születése napját és felteszi a kérdést, hogy miért engedi Isten a nyomorultat élni is, mert mennyivel jobb a halál, akkor már ők is megszólalnak. Egy komoly vita bontakozik ki Jób és barátai között. Elifáz barátja azzal kezdi a Jóbnak mondott kioktatást, hogy ő, aki eddig másokat erősített és bátorított, most a saját próbájában megzavarodik, és elhangzik a kérdés: „most nem ad bizodalmat az istenfélelmed”? Kimondja azt, ami éppen a zavart okozza: Isten semmit sem tesz oktalanul, mindenki saját cselekedetei gyümölcsét aratja. Erről szól ez a vita, ami egyre jobban elmérgesedik Jób és barátai között.
A barátok bizonygatják, hogy Isten semmit sem tesz ok nélkül, Jóbnak bizonyára a felszínen élt szép és igaz élete mögött bizonyára van egy sötét énje – mert nem történik semmi sem ok nélkül. Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti.
Az igaz, hogy semmi sem történik ok nélkül. De ha pusztán a büntetés-jutalmazás tengelyen gondolkodunk hamar össze fogunk zavarodni, mint Ászáf, aki erről a zavarodottságáról a 73. zsoltárban ír. A gonoszok kövérek, gondtalanok, népszerűek, míg az igazak hiába törekednek igazságosságra, gyötrődnek méltánytalanságok érik őket. Jób sem érti, Ászáf sem érti.
Istennél azonban nem a jutalmazás-büntetés az egyetlen okrendszer – sőt még csak nem is az elsődleges.
A héten fejeztük be Mózes első könyvének olvasását és kezdtük meg a második könyvet. József nagy méltóságra jutott és az éhínség idején a családját Kánaánból Egyiptomba költöztette, az ország legjobb részén telepítette le őket. Történt azonban egy politikai fordulat, és az új uralkodó elit a zsidókban veszélyes ellenséget látott, ezért kemény kényszermunkára kényszerítették őket. De ez sem akadályozta meg Izráel népét abban, hogy szaporodjanak. Ekkor jött a fáraó ötlete: a születendő fiúgyermekeket meg kell ölni. Ez egy sikertelen rendelkezés volt. De miért történik mindez? Miért kerülnek igazságtalanul ebbe a nyomorúságos helyzetbe? Egyetlen igazi oka van: azért, hogy vágyjanak a szabadítóra, vágyjanak a szabadításra, hogy elhagyják Egyiptomot és az Ábrahámnak megígért földre menjenek, hogy azután minden ígéretét beteljesítse Krisztusban.
Szenvedései, kétségei és a viták közben Jób eljut oda, hogy szenvedéseiből megváltó fogja őt kiváltani. Olyan helyzetbe jutott, hogy ő már képtelen arra, hogy tegyen bármit is magáért és a megváltójára számít.
De ki is ez a megváltó, akiről Jób beszél. Jób itt egy olyan kifejezést használ, ami az ókori Izráelnél egy nagyon fontos jogintézmény is volt. Ez a megváltó az ún. gó’él a legközelebbi vérrokon, aki bajba jutott rokonán segít és érvényesíti a család jogait. Valamikor ez a megváltó egy meggyilkolt családtagot bosszult meg, valamikor egy adósságcsapdába került rokont váltott ki az adósságból, máskor meg elhunyt rokonának özvegyét vette feleségül, hogy ne vesszen ki annak az embernek a neve és öröksége. Amit Jób itt megváltónak nevez az mindig egy megváltó vérrokont jelentett.
A gó’él – vagyis kiváltó rokon – kifejezést ugyanakkor a szövetség népe szövetséges Istenére az Úrra is használta. Miért, mert Isten saját magára használta ezt a kifejezést, amikor elhívta Mózest:
Én vagyok az Úr, és megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától, megmentelek benneteket a szolgai munkától, és megváltalak benneteket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel.[4]
Az Úr, népe iránti szeretetből vállalja a Megváltó Vérrokon szerepét úgy, hogy minden erejével a szabadításukra törekszik. Jób szemei előtt is végül szenvedései és kétségei között így kezdett el kikristályosodni, hogy Isten nemcsak ad és elvesz és nemcsak gondot visel vagy éppen nem visel rólunk az életünk során, hanem megváltóként közeledik hozzánk.
A szenvedések és a bűn között lehet közvetlen ok-okozati összefüggés, máskor pedig nincs. De egy összefüggés mégis van. A jólét, a siker a legtöbbször elfedi a valódi állapotunkat, ami a mi igazi nyomorúságunk forrása és végső veszedelmünk és pusztulásunk okozója. Elfedi bűnös valónkat.
Mennyei Édesatyánk Krisztusban egyértelműen megváltóként közeledett és közeledik hozzánk. A róla szóló ígéretek mind arról szólnak, hogy ő lesz az, aki megszabadítja népét bűneiből[5].
Amikor elérkezett Jézus nyilvános fellépésének ideje, és elkezdte hirdetni az evangéliumot, a bűnből való megtérést, mindazok, akiket a bűneik terheltek és nyomasztottak mentek Jézushoz, mert olyan kegyelemmel találkoztak benne, amit soha nem tapasztaltak meg. Jellemzően kik voltak ezek? A sánták, vakok, süketek, leprások, bűnös nők és vámszedők. Jellemzően a szegény rétegek, az elnyomottak.
Azok viszont akik igazaknak tartották magukat, akiket még a feltételezés is sértett, hogy ők bűnösök, akiket kegyelembe szóló meghívás csak bosszantott, akik nem vágytak megváltóra a bűnökből, elutasították, rágalmazták és végül eltaszították Jézust. Ők jellemzően az elitből, a jólétben élő, a társadalom előkelőiből kerültek ki, valamint azokból, akik hozzájuk akartak hasonlítani. Ők nem vágytak szabadítóra. Miért is vágytak volna? A világban betöltött helyzetük és állapotuk teljesen elfedte előlük valódi állapotukat, míg azok, akik a nyomorúságaikkal mentek Jézushoz, megváltásra várva a valódi bajukkal szembesültek és a valódi bajukból kaptak megváltást és szabadítást. A valódi baj a bűn, ami elválaszt és elszakít bennünket Istentől.
Jób a szenvedései között elkezdte megérteni, hogy Isten több mint, aki ad és elvesz. Elkezdte megérteni azt, hogy Istenre mint megváltójára tekinthet, Istent keresheti mint megváltót.
Ennek a világnak a valóságában egyszerűen nem kerülhetjük el a szenvedést. Nem feltétlenül olyan mély szenvedéseket kell átélnünk mint Jóbnak. Olyan sok minden okoz gyötrelmet: a kudarcok, szüleink vagy gyermekeink halála, betegségek és veszteségek érnek bennünket. Van, amikor ezek konkrét bűnökre is rámutathatnak, hogy vágyjunk egy megbocsátó megváltó iránt. Máskor meg egész egyszerűen csak arra akar bennünket Isten rávezetni, hogy Istennek van egy világa, ami sokkal jobbat kínál annál, mint amit ez a világ nyújtani tud. Jób is kezdte érteni és érezni, hogy ha Megváltójába veti a bizalmát, akkor Istennek ez a világa fog megnyílni a számára.
ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. 27Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.
Bárhogy is éljük végig az életünket a végén kétfelé nyílik az ajtó. Az egyik, amit a Megváltó nyit ki előttünk, ha bízunk benne és Isten örök országába juttat bennünket, ahol megszűnik minden szenvedés és fájdalom; ahol feloldódik minden nyomorúság és félelem, ahol megszűnik a bűn ereje az életünk felett. A másik pedig mindazoknak, akik nem bíztak a Megváltóban, nem ragadták meg bűneik bocsánatát – az örök veszedelembe visz.
Jób Istene Megváltó.
3. Jób Istene személyesen szerető Isten
De Jób számára még mindig van egy nagyon fontos tapasztalat. Ez pedig az, hogy Istennel valódi személyes és szeretetteljes kapcsolatban élhet. Ő maga mondja ki, és ez a harmadik alapigénk. Jób 42:5-6
Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.
A viták végén Isten megjelent egy viharban és elkezdte tanítani Jóbot. Elkezdte neki megmutatni fenségét és dicsőségét. Elkezdte kijelenteni magát neki. És ez Jóbot eljuttatja oda, hogy bár korábban istenfélő életet élt, mégis istenfélelme, imádságai, áldozatai egy olyan Istenre irányult, akit valójában nem ismert és nem értett.
Érdekes, hogy Jób ennek a felismerésnek a hatására bűnbánatra jut. De nem azért jut bűnbánatra, amiért a barátok vádolták őt. Nem azért, mert az igazság képmutató felszíne alatt sötét titkok rejtőztek. Nem volt szó ilyesmiről. De akkor miért jut Jób bűnbánatra. Azért, mert amikor találkozik azzal az Istennel, akiben korábban is hitt, rádöbben arra, hogy mennyire hiányos és egysíkú volt a hite. De nem ez volt, ami őt önmagában bűnbánatra indította, hanem az, hogy azt bírálta, amit nem értett. Jób végül megértette azt, hogy pont emiatt van szüksége bűnbánatra: hogy azt bírálta, amit és akit nem értett.
Jób egész könyve egy tanulási folyamat. Nem könnyű és nem gyors tanulás ez. De mégis csak tanulás. Elindul onnan, hogy Jób Isten ad és elvesz. Már ezt megtanulni sem olyan könnyű. De innen abba az irányba vezet a tanulás, hogy Jób Istene Megváltó, de az hogy ő Megváltó, akkor fog igazán feltárulni előttünk, amikor a szívünkbe jelenti ki magát mint kegyelmes és szerető, személyes Isten.
Röviden összefoglalom, hogy mi az, amit Jób Istenének kapcsán megérthetünk. Igyekszem valóban tömören:
1. Különbséget kell tennünk aközött, ha valaki abba az Istenbe veti a hitét, akit Pascal a „filozófusok Istenének” nevez, szemben az élő Istenbe vetett hit között, aki kinyilatkoztatja magát. Jób lényegében az előbbitől indulva szenvedésein keresztül ismerte meg az utóbbit.
2. Az érdemek szerinti büntetés törvényét és az elkövetett bűnök jelentőségét csakis tágabb összefüggésekbe helyezve hangsúlyozhatjuk, mégpedig a szeretet és irgalom fontosságának összefüggésén belül. Az isteni ítélet, a jutalmazás és büntetés tanának is megvan a helye, hiszen a világegyetem nemcsak a fizika törvényén, hanem erkölcsi renden is alapszik. De a Krisztusban kijelentett isteni kegyelem és szeretet arra mutat, hogy nem a múltbeli okok folytonos kutatása tárja fel előttünk minden dolgok végső értelmét, hanem az eljövendő megváltásba vetett reménységünk, amely soha meg nem szégyenít bennünket.[6]
3. Isten nem ígéri nekünk, hogy ebben a világban mentesülni fogunk minden szenvedés alól. A jó emberekkel is történnek rossz dolgok, Isten gyermekei is szenvednek. Jézus a búcsúbeszédekben arról is beszél, hogy „a világon nyomorúságotok van”. De azt is mondja: „de bízzatok: én legyőztem a világot.”[7]
Minden titkába sem enged nekünk bepillantást az Úr, kegyelmet viszont ígér. Ennek következtében egyesek már itt a földön elnyerik a gyógyulást és a helyreállítást, míg másokat az „új egekben és az új földön” vár ez az ajándék, ahol „Isten letöröl minden könnyet és nem lesz többé „halál, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom” (Jel 21:4)
[1]1Tim 6:6-9
[2]Préd 2:26
[3]5Móz 8:17-18
[4]2Móz 6:6
[5]Mt 1:21
[6]vö. Rm 5:5
[7]Jn 16:33