Lekció: 2Tim 4:6.8.16-18
Alapige: Dán 3:14-18
Egy idős lelkész testvér beszámolójában hallottam, aki különös szeretettel viseltetett a zsidók iránt, hogy koncentrációs táborból visszatért fiatal zsidó emberek számára tett bizonyságot, akik nagyon haragosan utasították el őt, nem is Krisztus miatt, hanem amiatt, hogy ők nem hajlandók hinni abban az Istenben – akár létezik, akár nem – aki engedte megtörténni velünk ezt a szörnyűséget, hogy szüleinket, testvéreinket velünk együtt elhurcolják és megöljék, magunk is alig menekültünk meg. Ilyen Istenben akkor sem hiszünk, ha létezik. Egyértelműen megtagadták atyáik Istenét és az abba vetett hitet.
Minden olyan ember felől, aki ilyen tűzön megy át az a reményem, hogy az Úr valahogy vissza tudja szeretni önmagához és ez a tagadás nem számít bűnükül és nem válik végső megkeményedéssé, mert akkor egy még szörnyűbb tűz vár rájuk.
Mi minden befolyásolja, hogy mit gondolunk Isten felől? Mi minden van hatással arra, hogy hiszünk-e benne vagy sem? Egyáltalán van-e bármi, ami ki tud bennünket lökni Istenbe vetett hitünkből? Ma három, ill. négy zsidó fiatalember Istenéről fogok beszélni a Dániel könyve alapján. A három, ill. négy zsidó fiatalember Hananjá, Misáél és Azarjá, valamint Dániel.
Bibliaolvasó emberek is lehet, hogy egy pillanatra zavarba jönnek: Dánielt ismerjük, de azt a másik hármat a Biblia milyen eldugott zugából szedtük elő. Nem annyira eldugott, sőt általában elég jól ismert a történetük – talán ezen a néven jobban beugrik: Sadrak, Mésak Abéd-Negó. Az ő Istenükről fogok ma beszélni. El fogom mondani a teljes történetet, de nem olvasom fel most csak azt a bizonyságtételt, amit Nebukadneccar előtt mondtak el, ez pedig a Dániel könyve 3:17-18
14Nebukadneccar ezt kérdezte tőlük: Sadrak, Mésak és Abédnegó! Igaz-e, hogy ti nem tisztelitek isteneimet, és nem hódoltok az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattam? 15Készek vagytok-e most, ha meghalljátok a kürt, síp, citera, hárfa, lant, duda és mindenféle hangszer hangját, leborulni és hódolni a szobor előtt, amelyet csináltattam? Mert ha nem hódoltok, azon nyomban bedobnak benneteket az izzó tüzes kemencébe. És van-e olyan Isten, aki az én kezemből ki tud szabadítani benneteket? 16Sadrak, Mésak és Abédnegó így válaszolt a királynak: Ó, Nebukadneccar! Nem szükséges, hogy erre bármit is feleljünk. 17Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! 18De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!
Ez a három fiatalember a halál árnyékában és fenyegetése ellenére sem tagadja meg Istenét hanem kiáll és bizonyságot tesz. Először nézzük meg az ő teljes történetüket és azt, hogyan jutottak el ide, hogy ilyen erővel tesznek bizonyságot Istenről; azt is megnézzük, hogy mi lesz ennek a bizonyságnak a következménye. Utána pedig a bizonyságtételük alapján azt, hogy milyen Istenben hittek.
Hananjá, Misáél, Azarjá és Dániel története
Kik is ezek a fiatalemberek? Abban az időszakban járunk, amikor Nebukadneccar a babiloni király. Nem sokkal korábban a Babiloni Birodalom megsemmisítette Asszíriát és végérvényesen megtörte Egyiptom nagyhatalmi szerepét a világpolitikában. Nebukadneccar király volt az, aki Kr. e. 586-ban elfoglalta és lerombolta Jeruzsálemet. Előtte azonban még 605-ben a még létező Júdát vazallusává tette. Dániel könyve lényegében ezzel kezdődik. Ez a négy fiatalember, ekkor került Babilonba – feltehetően előkelő túszokként, és bár foglyok, de fogolyságukban kiváltságos helyzetet élvezhettek.
Nebukadneccar ugyanis elhatározta, hogy ezekből az előkelő túszokból babiloni adminisztráció számára képez tisztviselőket. És hogy biztosítsa elkötelezettségüket a kor legszínvonalasabb ellátását rendeli el a számukra. Napi ellátmányukat a király ételéből és borából kapják. Mindehhez azonban nagyon drága árat kellett még fizetni: Babilonban elvették a nevüket és új neveket kaptak.
Dániel a Baltazár nevet kapta, Hananjá kapta a Sadrak, Misáél a Mésak és Azarjá az Abéd-Negó nevet. Erre később még visszatérünk, mert van jelentősége.
Dániel vezetésével azonban ők négyen úgy döntöttek, hogy nem akarják beszennyezni magukat a király ételével, ami nyilvánvalóan a zsidók számára tisztátalan húsételek fogyasztását jelentette és kérték a rájuk felügyelőket, hogy ne kelljen ebből enniük, ehelyett hadd egyenek csak zöldséget és igyanak vizet. Bár az udvarmestert Isten jóindulatra indította irántuk, de ő mégsem merte áthágni a király rendelkezését. Ezután Dániel egy alkut ajánlott a rájuk felügyelő tisztviselőnek, hogy hadd egyék és igyák tíz napig, amit ők kívánnak és ha tíz nap után láthatóan romlik az állapotuk, akkor elfogadják a királyi ellátmányt. Tíz nap elteltével azonban a felügyelő azt figyelte meg, hogy jobb az állapota Dánielnek és három társának a többieknél, ezért bor és hús helyett csak vizet és zöldségféléket fogyaszthattak és Isten megadta nekik, hogy jó eredményeket érjenek el a kiképzésük idején.
Amikor a kiképzés végén Nebukadneccar megszemlélte őket és elbeszélgetett velük, azt tapasztalta, hogy ez a négy fiatalember a legrátermettebb és a legképzettebb valamennyi közül, így a király szolgálatba is állította őket, és azt tapasztalta, hogy bölcsesség és értelem dolgában ezek a tisztviselők tízszer is okosabbak voltak, mint a babiloni mágusok és varázslók.
Ha továbblapozunk a harmadik fejezetre, ott azt olvassuk, hogy Nebukadneccar király csináltatott egy kb. 30 méter magas bálványszobrot és összehívatta a a birodalom kormányzóit, elöljáróit és helytartóit, minden fontosabb tisztviselőt a felavatási ünnepségre. A felavatási ünnepségen azonban elhangzott, hogy ez előtt a bálványszobor előtt mindenkinek le kell borulnia és hódolnia kell. Ha valaki nem hódol a szobor előtt, azt az izzó tüzes kemencébe vetik. Természetesen mindenki leborult, kifejezte az imádatát és az elkötelezettségét a bálványszobor előtt.
Volt azonban három férfi, akik ezt nem tették meg. Nem tudjuk ebben a szituációban hol volt Dániel, ebben a történetben csak hárman szerepelnek: Sadrak, Mésak és Abéd-Negó. Ők nem borultak le a bálványszobor előtt, ezért vetélytársaik és irigyeik sietve be is vádolják őket Nebukadneccar király előtt:
Vannak itt zsidó férfiak, Sadrak, Mésak és Abédnegó, akiket Babilon városában állítottál szolgálatba, ezek a férfiak semmibe sem vesznek téged, ó, király, nem tisztelik isteneidet, és nem hódolnak az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál.[1]
Rettenetesen megharagudott Nebukadneccar király és maga elé rendelte a három bevádoltat és kihallgatta őket. A kihallgatásban felajánlotta a számunkra a javítás lehetőségét. Hajlandó szemet hunyni az engedetlenség felett, ha mégis hajlandók leborulni a bálványszobor előtt. Ha nem, akkor a tüzes kemencébe vetik őket és nincs az az Isten aki kiszabadíthatná őket. Erre válaszolták hárman azt, hogy nekik van Istenük, akit tisztelnek. Akinek olyan hatalma van, hogy meg tudja őket szabadítani. Mert igen: van olyan Isten, aki ezt meg tudja tenni. Hozzáteszik még azt is, hogy ha Isten ezt mégsem tenné meg, ők akkor sem fognak egy bálványt imádni.
Nincs más hátra, csak az ítélet végrehajtása. Nebukadneccart annyira elöntötte a méreg, hogy megparancsolta, hogy még hétszeresen fűtsék be azt a kemencét, és úgy vessék be ezeket az embereket. Annyira befűtötték a kemencét, hogy azokat az embereket is megölte a kicsapó láng, akik bedobták őket a kemencébe. Ez a három férfi azonban sértetlenül járkált a tűzben. A király ezt látva kihívta őket a kemencéből. Sem a hajuk nem perzselődött meg, sem a ruhájuk nem égett meg, sőt még füstszagúak sem lettek. Vitathatatlan csoda, amin mindenki, Nebukadneccar is elcsodálkozik, kénytelen korrigálni az álláspontját: van olyan Isten, aki meg tudja őket szabadítani, az egyetlen igaz és felséges Isten a mennyben.
De ki ez az Isten, Sadrak, Mésak és Abéd-Negó Istene?
1. Istenük adja meg létük értelmét
Emberlétünk egyik nagy alapkérdése, hogy kik vagyunk és miért vagyunk a világban. Honnan jöttünk és hová tartunk? Van aki szerint sehonnan nem jövünk és sehová nem tartunk. Csak vagyunk a világban. De nem nagyon hiszem, hogy valamilyen formában ne lenne olyan ember, aki fel ne tenné magának a kérdést, hogy ki vagyok én? Miért élek? Honnan jövök és hová tartok? Ezért van filozófia, ezért van bölcselet, irodalom és művészet és azért van vallás, hogy ezekre a kérdésekre az ember megpróbáljon valamilyen választ találni.
A választ nem lehet megtalálni máshol, mint annál az alkotónál, aki tervezte és megalkotta az életünket. Ő ad létünknek célt és értelmet. Őbenne értjük meg azt, hogy kik vagyunk valójában.
Amikor Dániel, Hananjá, Misáél és Azarjá Babilonba került ezt akarták elvenni tőlük. Ezért kaptak új neveket. A birodalmi politika szolgálatában nem volt megfelelő egy olyan név, amely eredetükre és Istenükre emlékeztette őket. Azt nem tudjuk, hogy ezeknek az előkelő fiúknak mennyire voltak komolyan istenfélő szüleik, de azt biztos, hogy gyerekeiket úgy nevezték el, hogy abban kifejeződjön Istenhez tartozásuk.
Dániel neve azt jelenti: „Isten a bírám”; Hananjá jelentése: az Úr kegyelmes, Misáél jelentése: „Kicsoda olyan mint Isten?” Azarjá pedig: az Úr megsegített.
A névváltoztatással az új uralom egyértelmű szándéka volt, hogy elvegye tőlük Istenüket, a hitüket, a személyiségüket, hogy az teljesen a birodalom alá legyen rendelve. Nebukadneccar azonban tudta, hogy nemcsak elvenni kell, hanem adni is. Jól adagolta a Birodalom érdekei szerinti átalakítást. Hiszen cserébe luxuskörülményeket kínált és kiváltságokat adott. A Dániel könyvéből úgy tűnik, hogy a zsidó túszok nagy része elfogadta ezt változást és átalakult a birodalom képére. Ők elvesztették a hitüket, a személyiségüket, elfogadták a birodalom által kínált jólétet és karriert. Az ember persze fel is teszi a kérdést: miért ne tették volna meg?
Nos azért, mert ezzel beszennyeződik az életük és elszakadnak életük forrásától Istentől. Dánielről azt olvassuk:
Dániel azonban elhatározta, hogy nem szennyezi be magát a király ételével és azzal a borral, amit ő szokott inni,[2]
Dániel és társai úgy döntöttek, hogy ellenállnak annak, hogy átalakítsák őket. Ez az ellenállás nem nyílt és nem erőszakos. Elfogadják a helyzetüket, nem lázadnak, de nem akarnak babilonivá válni, gyökértelenné válni, elszakadni Istenüktől.
Bizony érdekes ez a ragaszkodás, hiszen feltehették volna a kérdést: Isten miért hagyta, hogy elhurcolják őket idegenbe, el a szülői házból, el az otthonból egy olyan világba, amely el akarja venni tőlük azt, akik ők valójában. Később még élesebbé vált a helyzet, hiszen Nebukadneccar lerombolta az otthonukat, megölte szeretteiket, fogságba hurcolta egész népüket. Miért engedi ezt Isten? Nem derül ki, hogy feltették-e ezt a kérdést. Az azonban kiderül, hogy akár föltették, akár nem, hogyan döntöttek. Úgy, hogy még inkább ragaszkodnak Istenükhöz és nem engednek, hogy a világ átalakítsa őket és elszakítsa Istentől.
Ezeknek az embereknek a helyzete nagyon sokféle értelemben ábrázolja ki azt, hogy mi, Krisztusért Isten gyermekei milyen helyzetben is vagyunk a világban. Egyrészt úgy vagyunk, ahogy Krisztus imádkozott értünk:
15Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. 16Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. 17Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.[3]
A világ a Krisztus megváltottai számára egy olyan hely, ahol jelen kell lenni, de tudomásul kell vennünk, hogy a világ olyan befolyást akar gyakorolni ránk, amellyel teljesen a maga formájára présel bennünket, hogy ne Krisztus élete tükröződjön vissza rajtunk. Pál pontosan ezért írja ezt a rómaiaknak:
Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; 2és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.[4]
A „ne igazodjatok a világhoz” eredeti és igazi értelme úgy szól, hogy ne hagyjátok, hogy a világ a maga formájára préseljen titeket. Sokkal inkább azt igyekszik kifejezni az apostol is, hogy keresztyénként ki vagyunk téve a világ részéről olyan hatásoknak, amelyek meg akarják változtatni az identitásunkat, a személyiségünket.
Ehhez persze előbb az kell, hogy Krisztusban új identitást nyerjünk. Krisztusban megkapjuk új nevünket. Itt most nem egy másik keresztnévre kell gondolni. Abban az értelemben gondolom, ahogy a Heidelbergi Káténk teszi fel a kérdést:
Miért hívnak téged (Krisztusról) keresztyénnek?[5]
A keresztyénség lényegében nem egy vallás, hanem egy új név és egy új identitás mindenki számára. A kívülálló számára ugyan egy vallás, de Krisztusban mi egy új személyazonosságot kapunk. Isten gyermekévé leszünk.
Teljesen az örökbefogadáshoz hasonlít ez. Amikor valakit örökbefogadnak egy teljesen új személyazonosságot kap. Új születési anyakönyvi kivonatot, amin már az új szülei szerepelnek, új nevet. Már nem tartozik a régi nevéhez és a régi szüleihez. Pontosan ez történik, amikor valaki elfogadja a Krisztusban felkínált kegyelmet, bűnei bocsánatát és egy új életet. Új nevet kap: keresztyénné lett. Ez az új név a Krisztus neve.
Ezzel ellentétes az a hatás, ami a világ részéről éri azokat, akik a Krisztuséi. Ebben van egyrészt megfélemlítés: ha nem leszel olyan mint mi, kizárunk magunk közül, kinevetünk, megszégyenítünk – és van mézesmadzag is: részesülhetsz a világ nyújtotta örömökből; csak ne törődj Krisztussal, felejtsd el őt, tagadd el őt hallgattasd el a lelkedben az ő hangját.
Dániel, Hananjá, Misáél és Azarjá ragaszkodnak a nevükhöz, ragaszkodnak a tisztaságukhoz, ragaszkodnak Istenükhöz. Ezt fejezik ki azzal, hogy nem esznek a király tisztátalan ételeiből.
Nagyon sokat tanítanak nekünk arról, hogy mit jelent ragaszkodni a keresztyén nevünkhöz.
2. Istenük szuverén Úr
Ez azt jeleneti, hogy elismerik: azt, akkor és úgy cselekszik velük, amit akar, nekik nincs vele szemben semmilyen követelnivalójuk. Őt nem befolyásolja semmilyen emberi kényszer vagy akarat.
Eljött azonban a nyílt hitvallástétel ideje is. Van, amikor ilyen csendesen kell ellenállni a világ nyomásának, mint ahogy az első fejezetben olvassuk. De amikor nyíltan akarnak bálványimádásra kényszeríteni, az ott nyílt hitvallási helyzet, úgy szokták nevezni latinul: status confessionis.
Leborulni a bálvány előtt vagy nem leborulni? Ha leborulnak, megmarad kiváltságos helyzetük. Van, aki számára vonzó alternatíva. Ha nem borulnak le, akkor az életüknek is vége. Egy olyan helyzetbe kerülnek, ahol a legszélsőségesebb jó – illetve annak látszó – lehetőség és a legszélsőségesebb rossz közül kell választani. Hogyan döntenek? Kiváltság a politikai elitben vagy szörnyű halál?
Úgy döntenek, hogy Istenük még az életüknél is drágább. Hogy ezt miért engedi meg velük? Ha olyan csodálatos Isten, miért nem védi meg őket az ilyen helyzetektől? Úgy tűnik, nem keresik erre a magyarázatot, egyszerűen csak vallást tesznek róla.
Mi látszik ebből a vallástételből? Azt, hogy ők annyira Isten kezébe tették le az életüket, hogy a legkisebb mértékben sem kérdőjelezik meg Isten jóakaratát. Nem biztos, hogy pontosan értik mindenben azt, hogy mit és miért akar – de azt tudják, hogy nem szűnt meg Isten jóakarata feléjük és nincs olyan helyzet, amiben ne tehetnének róla hitvallást.
Kinyilvánítják lényegében azt, hogy Isten azt tesz velük, amit jónak lát. Joga van hozzá. Ők nem szabnak Istennek semmilyen feltételt, hogy hogyan cselekedjen velük. Nem ettől teszik függővé a hitüket. Idézzük fel újra, hogy hogyan fogalmaznak?
Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! 18De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!
Mit mond a király? Azt mondja: „nincs az az Isten, aki képes lenne titeket megszabadítani.”
Erre az első válaszuk az:
De van olyan Isten, aki ezt meg tudja tenni: ez az az Isten, akiben mi hiszünk, az egyetlen igaz Isten. Mi hiszünk abban, hogy az, aki ezt a világot szavával teremtette meg, akkor és úgy nyúl és avatkozik bele a világ folyamataiba, hogy felülírja a természet törvényeit, amikor neki tetszik. Ezt ritkán teszi, de amikor szükségesnek és jónak látja, megteszi. Van rá hatalma.
A második válaszuk pedig az:
Lehet, hogy most nem avatkozik be. Ezt is megteheti. Sőt valószínűbb, hogy nem teszi. Erre is megvan minden joga. Ő azért Isten, mert emberi erővel nem kényszeríthető semmire. Ha cselekszik is választottai érdekében, azt minden emberi kényszertől függetlenül teszi: azt csak saját bölcsessége, tervei és szeretete befolyásolja. Szóval, ha nem avatkozik be, hanem bedobnak minket a kemencébe és ott pusztulunk el: mi akkor sem fogjuk imádni és tisztelni a te isteneidet. Mi csak a saját Istenünket vagyunk hajlandók tisztelni és imádni, és ha ezért meg kell halnunk, akkor meghalunk. Nekünk akkor is ő az Istenünk, ha beavatkozik és megszabadít, de ezen az sem változtat, hogy ha nem avatkozik be és nem szabadít meg. Mindig ő lesz a mi Istenünk.
Mi adja meg a számukra és számunkra is ezt a hitet és ezt a hatalmas erőt? Az, hogy Isten bármit is tesz ő már megszabadított bennünket. Ha úgy dönt, hogy kihoz bennünket a tűzből akkor is ő az, aki megszabadított, de ha úgy dönt, hogy nem hoz ki mi akkor is megszabadított gyermekei maradunk. Mert akkor egyszerűen kivesz bennünket ebből a világból és átvisz minket szeretett Fia országába. Olyan nagy bizonysággal tesz erről vallást Pál apostol is Timóteusnak vértanúhalála előtt:
Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.[6]
Ez a három fiatalember nem él a csodák bűvöletében. Nem akarják előírni azt, hogy Istennek hogyan és miként kellene cselekedni.
Márta és Mária Lázár testvérük halála után némi szemrehányással mondják Jézusnak, hogy miért nem jött hamarabb:
„Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.”[7]
Bennünk vajon hányszor van szemrehányás Istennel szemben, hogy nem úgy cselekedett ahogy elvártuk volna tőle? Nem tett olyan csodát, amit tennie kellett volna. Ezekben a férfiakban semmilyen szemrehányás nincs. Mert tudják ha bele kell esniük a tűzbe és nem jönnek ki onnan élve, akkor a tűzön át is Isten szabadítását élik át.
Ahogy mondtam: ők nem élnek a csodák bűvöletében. Nagyon sok mai keresztyén annyira a világhoz kötődik a szívében, hogy elvárja, hogy Isten csodát tegyen az érdekében. Ha pedig mégis a tűzbe engedi őket, akkor perlekednek vele. Nem tudják a hitnek azzal a szabadságával átengedni az életüket Krisztusnak, hogy engedjék: Isten megszabadíthatja őket a tűzből is, de a tűzön át is. Ez mi keresztyén hitünk nagy ajándéka: akármelyik irányba is vezessen az út a tűzből, az mindenképpen a szabadságra vezet.
Mert a legnagyobb csodát Isten már véghezvitte mindannyiunkért, amikor egyszülött és ártatlan Fiát engesztelő áldozatul adta a keresztre és feltámasztotta a halálból és nekünk ajándékozta Krisztus feltámadását és a mi feltámadásunkat is. Ez pedig a hitnek azt a szabadságát adja, hogy nem kétségeskedünk afelől, hogy Isten bármilyen tűzből bármilyen módon ki tud szabadítani is – de ha nem tenné is, akkor sem fordulunk e világ bálványaihoz, mert már régen megszabadított bennünket, amikor nekünk adta Fiának, Jézus Krisztusnak az országát.
Ámen.
[1]Dán 3:12
[2]Dán 1:8
[3]Jn 17:15-17
[4]Rm 12:1-2
[5]32. kérdés-felelet
[6]2Tim 4:18
[7]Jn 11:21 és 32