Lekció: 1Kor 1:26-31
Alapige: Lk 1:46-53
A világirodalom egyik ismert alakja Münchhausen báró, aki valójában nem egy hazudozó volt, hanem egy éleselméjű és tapasztalt katona, aki groteszk történeteivel éppen a társaságot leplezte le és tette nevetségessé. Ma már úgy van jelen a köztudatban, mint beteges hazudozó, akiről még egy betegséget is elneveztek az ún. Münchausen szindrómát.
Az ő egyik ilyen groteszk története – talán a legismertebb, vagy legtöbbet idézett – az, amikor lovastul egy mocsárban rekedt és jobb híján a saját hajánál fogva emelte ki saját magát a mocsárból.
A mai napon sorozatunkban búcsút veszünk az ószövetségi alakoktól és az első ember az Újszövetségből, akiről beszélünk az Jézus anyja, Mária lesz: Mária Istenéről lesz szól. És hogy mi köze van egymáshoz Máriának és Münchhausen bárónak. Talán ez is kiderül ma.
Alapigénk Mária imádsága. Lk 1:46-53
Mária pedig ezt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, 47és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, 48mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, 49mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, 50irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. 51Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. 52Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel. 53Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.”
1. Mária Istene magasságos és hatalmas
Mária azzal kezdi az imádságát, hogy örömmel magasztalja az Urat. Szerintem nagyon fontos az is, hogy magasztalja, de az is, hogy örömmel teszi ezt. Mária ugyanis az Urat „Magasságosnak” és „Hatalmasnak” látja.
Nézzük meg először, hogy mit is jelent ez a két kifejezés, hogy „Magasságos” és „Hatalmas”.
Az a bibliai kifejezés, amit a magyar szöveg magasságosnak fordít egyszerű hétköznapi módon elsősorban azt jelenti, hogy valami nagy. Gábriel angyal megszólításában hallja Mária azt, hogy a születendő fiú
nagy lesz és a Magasságos Fiának mondják majd;
Nem tudom, hogy Mária számára jelentett-e ez bármit is életének korábbi szakaszában, de azt látjuk, hogy mit jelent az angyali kijelentés után. Azt jelenti, hogy ez a nagy Isten nagy dolgokat képes tenni. Nemcsak a múltban: nemcsak a teremtéskor, nemcsak a kivonuláskor, hanem az ő életében is.
Tudjuk, hogy Mária egy olyan názáreti szűzlány, akinek már volt egy vőlegénye. Így fogant meg ő a Szentlélektől. Most nem szeretnék részletesen belemenni, hogy mit is vállalt azzal, hogy elfogadta kiválasztottságát a feladatra és alárendelte magát Isten akaratának, amikor azt mondta:
Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!
Legen elég annyi, hogy komoly kockázatot vállalt azzal, hogy az emberek a legjobb esetben is összesúgnak-búgnak a háta mögött; tehát a társadalmi szégyen kockázatát, de azt is, hogy vőlegénye József felbontja a jegyességét és az egyedülálló anyák szégyenével élve kell majd ezt a fiút nevelnie, ami abban a korban nagyon nem azt jelentette, amit ma. Arról már ne is beszéljünk, amivel később kellett szembenéznie, hogy ez a Fiú teljesen ártatlanul kerül a földi hatalmasságok kezébe, akik a lehető leggonoszabb és legkegyetlenebb módon fogják őt kivégezni. Nem tud mindent arról, hogy mi vár rá; vajon akkor is ilyen nagynak látná Istent, ha tudná? Persze lehet, hogy ezt a kérdést fel sem kell tenni, mert lehet, hogy ha tudná, elborzadna; de mégis úgy éli az életét, hogy egyre többet lát meg Istennek ebből a nagyságából, egészen addig, hogy kereszthalála után Fia feltámad a halálból és valóban annak a Messiásnak – a Krisztusnak – bizonyul, akinek Gábriel angyal is kijelentette őt.
Igen, Mária Istene egy nagy Isten, aki nagy dolgokat tett vele. A hatalmas pontosan arra utal, hogy minden szándékát képes véghez vinni, abban nem tudja semmi sem megakadályozni mert olyan nagy, hogy még az egek egei sem tudnák befogadni őt[1]. Hatalma van megtenni, amit ő akar.
Van azonban valami megkapó, hogy Mária Istent magasságosnak és hatalmasnak látja. Isten nagysága és hatalmassága ugyanis őt örömmel tölti el.
A hatalomhoz – és Isten hatalmához is – általában nagyon vegyesen viszonyulunk. Tán csodáljuk, ámde nem szeretjük. A hatalmasságokkal való viszonyunkhoz általában kevésbé az örömöt, inkább a félelmet társítjuk. A hatalom – és Isten hatalmát is ilyennek látjuk –, ha hoz is jót az életünkbe, valahogy mindig fenyegetést is hordoz magában. Ezért nem is szeretjük, ha valakinek hatalma van fölöttünk – mert az valahogy mindig fenyegetést is jelent a számunkra.
Nem mondom, hogy ez alaptalan. A hatalomnak valóban van fenyegetése az életünkre nézve. Ez mindenképpen igaz a földi hatalmasságokra. Amikor Izráel királyt kívánt, Sámuel világosan megmondta, hogy ha Isten helyett földi királyt választanak magunknak, akkor a rá ruházott hatalmával fog élni – és még jó, ha nem visszaélni. Adókat fog szedni, katonákat fog sorozni, szolgálatra fog kötelezni – és ha valaki ezt nem akarja attól ki fogja kényszeríteni, azt meg fogja büntetni – és mondom – ez még akkor is így lesz, ha az a világi hatalom jó szándékú és felelősségteljes, bár a történelem egyik nagy tanulsága, hogy ez a ritkább. Mert az embert a hatalom megrontja és minél nagyobb a hatalma annál romlottabb lesz.
De mi a helyzet a Hatalmassal és a Magasságossal, Mária Istenével? Az ő hatalmához hogyan viszonyulunk? Ez is hordoz magában rengeteg ellentmondást.
Mária öröme ugyanis olyan felhőtlennek tükröződik vissza ebben az imádságban, amilyennek valóban kellene lennie az ember örömének, ha a magasságos és hatalmas Istenre gondol. Mégsem ilyen a legtöbbször, ha a Magasságos és Hatalmas Istenre gondolunk, vagy róla beszélünk. Ezért is tereljük el sokszor a szót arról, hogy ő Magasságos és Hatalmas, és emeljük ki azt, hogy jóságos és kegyelmes.
Honnan Máriában ez a felhőtlenség? Hiszen az emberi természetet Ádámban és utódaiban megrontotta a bűn, amely az Isten nagyságában és hatalmasságában való örvendezést is kicserélte a gyanakvásra, a bizalmatlanságra és a félelemre. Bizony elvesztettük azt a képességet, ami ilyen felhőtlen örömmel tud tekinteni Isten nagyságára és hatalmára. Mária magasztalása és öröme azonban azt is megmutatja, hogy a mi életünkbe is visszatérhet ez az Éden óta elvesztett öröm és magasztalás. Ehhez még egy további dolgot szeretnék megmutatni Mária Istenéről.
2. Mária Istene felemel
Mária magasztalásában azt olvassuk:
Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.
Most elsősorban az utóbbiról szeretnék beszélni. „Megalázottakat emelt fel”. Mária a magasztalásában ezt általánosságban fogalmazza meg, de ott van mögötte saját személyes átélése is. Hiszen ki is Mária? Egy birodalom által megszállt kis ország sehol sem jegyzett kis falujának eladósorba érett szűzlánykája. Názáret még a próféciákban sem szerepel. Betlehem sem valami világváros, de mégis király származott belőle és a próféciák által meghirdetett Messiás születési helye. De Názáret? De egy falusi ács jegyese? Szóval nem egy valaki – sőt a világ szemében később sem lesz valakivé Mária. (Egyházi megítélését most nem sorolom ide; bár tudjuk, hogy egyes egyházi irányzatok Máriával kapcsolatban kissé túlkompenzáltak.)
Mária tudja, hogy mit jelent a megalázottság. Tudja egy elnyomott nép tagjaként; tudja szegényként; azt nem tudom, hogy tudja-e, hogy mit jelent nőként (most nem Józsefre a férjére gondolok), de egy olyan társadalomban, ahol a vallásos férfiak azért adtak mindennap hálát, hogy nem születtek sem pogánynak, sem nőnek, nem lehetett valami megnyugtató a nők társadalmi helyzete.
Mária Istene megalázottakat emelt fel. Ősi imatéma ez, már Sámuel anyja, Anna is magasztalta ezért az Urat a zsoltár szavaival:
Fölemeli a porból a nincstelent, és kiemeli a szemétből a szegényt.[2]
Mutatja ez, hogy a szegénység és a nélkülözés, a megalázottság Isten szerint sem méltó az emberi léthez, és bizony evangéliumi alapokon nagyon is van létjogosultsága beszélni az emberi jogokról, másrészt az Írás újra és újra megerősíti, hogy Isten különös gonddal és szeretettel fordul a megalázottak és szegények felé.
Mária egészen különleges módon éli át azt, hogy Isten felemeli őt: befogadhatta az Isten Fiát Krisztust. Lényegében ez a befogadás adja életének legnagyobb méltóságát. Ettől ugyanis Mária nem lett gazdagabb. Nem lett könnyebb az élete, és nem növekedett meg a társadalmi presztizse sem: ugyanaz a szegény názáreti lány maradt, egy falusi ácsmester felesége, akinek várandósan később Betlehembe kellett mennie az összeírásra, majd Jézus születése után menekülnie kellett Egyiptomba. De mindezt mégis az a különleges belső öröm járja át, hogy őt, a megalázottat Isten magához emelte.
Amikor Pál apostol a korinthusiakat tanította az elhívásuk titkára megmutatta, hogy Isten mennyire nem emberi szempontok szerint választ ki és hív el bennünket.
azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; 29hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. 30Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok.[3]
Máriának sincs semmi dicsekednivalója. Mivel is dicsekedhetne – nem is érti kiválasztásának okát. De elfogadja és befogadja Krisztust.
Két dolgot érthetünk meg ebből:
2.1. Isten Krisztus befogadása útján emel fel
Mária azt élte át, hogy Isten őt, a megalázottat a Krisztus befogadása által emelte magához. Több ez, mint hit abban, hogy Isten létezik. Annak az átélése, hogy Isten hatalma nem elnyomó, hanem felszabadító hatalom. Ezt a méltóságot azonban nem élhetik át a hatalmasok, a felfuvalkodottak, a nagyarcúak. Aki magát akarja emelgetni az egészen nagyra, akár münchauseni magasságokba emelkedhet, de azt az isteni felemeltetést és méltóságot alulról sem szagolhatja, amiről Mária beszél.
Mert ahhoz a megalázottságnak abba az állapotába kell jutni, hogy a bűn annyira eltorzította az életemet, és elidegenítette Istentől, hogy az összetör és megaláz. Szegénnyé és nincstelenné tesz Isten előtt. Mindegy, hogy a világban milyennek láthatnám az életemet, vagy éppen milyennek látják mások: úgy kezdem el látni, ahogy Isten látja:
Mert a bűn, …, megcsalt engem, és megölt … [4]
írja Pál apostol, és fejtegetéseinek a végén azért kiált:
Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?[5]
Ezek után pedig hálát ad Istennek azzal az örömmel, amivel Mária is magasztalta az Urat:
Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus![6]
Ő is, ahogy Mária is átéli azt, hogy Isten felemeli őt. Mindezt pedig úgy élheti át, hogy befogadja Krisztust az életébe. Jézus azt mondja az utolsó vacsorán:
Bizony, bizony, mondom néktek: aki befogadja azt, akit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött.[7]
Előtte a búcsúbeszédeiben Jézus nagyon sokat beszélt arról, hogy maga helyett a Szentlelket küldi el Pártfogóul. Ha kéred és befogadod Isten Szentlelkét, Krisztust fogadod be, ha pedig Krisztust befogadod, mennyei Atyádat fogadod be, és Isten felemeli az életedet önmagához. És már nem számít, mennyire törte össze a bűn az életedet, vagy mennyire vagy megalázott a világtól: Isten felemelt, a királyi gyermek méltóságába emelt magához.
2.2. Az egyház szolgálata a felemelés
A második, amit ebből megtanulhatunk az, hogy az egyház szolgálata a felemelés. A megalázottak felemelése. Mi Jézus küldetésében élünk. Ő azt mondja:
Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.[8]
Isten gyermekeiként, akiket ő magához emelt, mi Jézus küldetésében élünk. Ezért az egyháznak, azaz Istennek Krisztusban megváltott gyermekeinek soha sem lehet célja mások megalázása, különösen nem az elesetteké, a szegényeké, a hátrányos sorsúaké – sokkal inkább a felemelés. Ha Isten a megalázottak és szegények pártját fogja – márpedig sokszor elmondja, hogy az ő pártjukat fogja – akkor ezt akár még egyházával szemben is megteszi.
A héten valaki megkérdezte tőlem: „Honnan tudhatom, hogy mi az én elhívásom?” A következő négy dolgot válaszoltam neki:
1. Miben vagy jó?
2. Mi az, amiben Isten úgy tud használni, amikor valakinek abban segítesz, amit ő valóban nem tudna saját erejéből megvalósítani?
3. Mi az, ami Isten iránti öröm felé vezet embereket?
4. Mi az, amit nem anyagi érdek motivál?
Ezek nagyon gyors válaszok voltak, de talán összefoglalva és kiegészítve még ezt is hozzátehetjük: mi az, ami emeli a másik ember életét – egyrészt Isten felé, másrészt ki megalázottságának helyzetéből?
Jézus életében ezek újra és újra felfedezhetők. Egy jellemző eset a 38 éve beteg ember meggyógyítása. 38 éve ott fekszik a Betesda tavánál bénultan, betegségében összetörten és megalázottan. Jézus felemeli és talpra állítja szavának erejével. Nem sokkal később, amikor találkoznak még inti őt:
Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.[9]
Amikor a házasságtörő nőt megmenti a megkövezéstől, akkor először kiemeli összetört és reménytelen helyzetéből, viszont azzal bocsátja útjára:
Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz![10]
Jézus így emel fel. Máriát is így emeli fel Istene, és bennünket is így emelt fel Isten, és mi akik megtapasztaltuk, hogy Isten minden előzetes érdemünk nélkül emelt ki „a pusztulás verméből, a sárból és iszapból”, tartozunk Krisztusnak azzal, ha az ő életét éljük, hogy azt keressük hol és hogyan emelhetjük mások életét.
Ámen.
[1]vö. 1Kir 8:27
[2]1Sám 2:8; Zsolt 113:7
[3]1Kor 1:28-30
[4]Rm 7:11
[5]Rm 7:24
[6]Rm 7:25
[7]Jn 13:20
[8]Jn 12:32
[9]Jn 5:14
[10]Jn 8:11