Lekció: ApCsel 9:1-19
Alapige: Rm 8:28-30
Istennel kapcsolatos egyik meghatározó felismerésünk az, amikor rádöbbenünk arra, hogy bármilyen állítást teszünk Istenről, az sosem lesz teljes. Mert Isten valahogy mindig más is. Éppen ezért, ha Istennel kapcsolatos állításainkhoz elkezdünk mereven ragaszkodni, elindul a bálványképzés folyamata még egy igaz állításból is kiindulva.
Eddig is láttuk, hogy a bibliai hősök életében ugyanaz az Isten milyen különbözőképpen és gazdagon – de önmagával nem kerülve ellentmondásba nyilvánult meg, és nyilatkoztatta ki magát.
Ma egy olyan ember Istenéről fogok beszélni, aki tanításaiban a leggazdagabban és a legsokszínűbben mutatta be Istent. Pál apostol Istenéről fogok ma beszélni. Ő az Istenről szóló igazságok olyan széles skáláját mutatta meg, hogy feltehetjük a kérdést: mit is emelhetünk ki ebből, ami a leginkább meghatározza Pál hitét és Istennel való kapcsolatát? Éppen Pál gondolatainak és tanításainak a gazdagsága mutatja meg azt, hogy egy ilyen kiemelés egy picit önkényes marad.
Próbáljuk meg mégis megragadni, hogy milyen Istent ismert meg és hirdetett Pál apostol. Nagyon sok aranymondás áll a rendelkezésünkre, azonban életét, elhívását és tanításait összevetve egy olyan bibliai igéhez jutunk, amely megmutatja, hogyan munkálkodott az életében az őt elhívó Isten. Mai alapigénk a Rómaiakhoz írt levélben található, sokak számára nagyon jól ismert ige, a Rm 8:28-30.
Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. 29Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. 29Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.
Az apostol ebben az igében bemutatja az az életívet, amelyben eljut az életünk a kiindulóponttól a végkifejletig. Az a különleges ebben, hogy míg mi emberek életünk ívét úgy látjuk, hogy az elkezdődik a születéssel (fogantatással) és tart a halálig. Nagyjából így képzeljük el, hogy születésünk után tart felfelé, majd eljutva életünk egy pontján valahol a csúcsra, ezt követően leszállóágba kerül, és a halállal megérkezik a végpontba.
Ezzel szemben Pál apostol egy egészen másfajta modellben látja az emberi életet. A kezdet már megvolt a világ teremtése előtt Isten akaratában és tervében és születésünk pillanata nem egyéb, mint belépés ebbe a világba. A vég pedig nem következik be a halálunkkal, hanem folytatódik és belép az örök dicsőség állapotába. Ezért Pál modelljében nem is beszélhetünk felszálló és leszálló ágról, hanem egy folyamatos felszálló ágról beszélhetünk. Az életünk csúcspontja nem is valahol a földi életünkben jön el, ami után kényszerű leszálló ágba kerülünk, hanem életünk csúcspontja akkor következik be, amikor belépünk az Istentől megdicsőítettek létformájába. Ezt írja le Pál a számunkra és ez az, ami alapján beszélhetünk Pál Istenéről.
Így beszélhetünk:
1. Az eleve kiválasztó;
2. Eleve elrendelő;
3. Elhívó
4. Megigazító
5. Megdicsőítő Istenről.
Látjuk ebből az Igéből és ebből a gondolatmenetből, hogy nem tudjuk megkerülni és kihagyni a kiválasztás és eleve elrendelés kérdéseit.
1. … eleve kiválasztó Isten
A magyar fordításban ezt olvassuk:
„… akiket eleve kiválasztott …”
Az eredeti görög szöveg alapján azonban a régebbi fordításokban azt a szöveget olvassuk: „akiket eleve ismert.” Pál apostol úgy gondol Istenre, hogy már akkor ismerte őt, amikor még meg sem született. Ezért is tudja írni az efézusiaknak azt, hogy
[Krisztusban] kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt.[1]
a galatáknak pedig ezt írja:
„amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott[2]
Ebben a három igében három különböző kifejezést is használ arra a titokra, amelyet az Újfordítás fordítói „kiválaszt”-nak fordítanak. De mi az, ami szépen kirajzolódik mindebben?
Az, hogy az ő élete Istené lehet egyetlen dolgon múlt: azon, hogy az örökkévaló Isten döntése az élete felől megelőzte Pál döntését. Az ő élete nem azért lehet Istené, mert ő Pál döntött, hanem azért, mert Isten döntött felőle – már a világ teremtése előtt – és ezt a döntését juttatta érvényre őbenne akkor, amikor a damaszkuszi úton elé állt és miután megkérdezte tőle:
„Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
Neki még nem mondta el, amit azonban Anániásnak elmondott Saulról, amikor hozzáküldte és Anániás vonakodott Saulhoz menni:
„Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. 16Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.”
De aztán napról napra kijelentette neki, hogy ő választotta ki magának: először az üdvösségre, azután a neki való szolgálatra, hogy megismertesse nevét a nemzetekkel.
2. … eleve elrendelő Isten
Hogy azonban világossá tegye, hogy már a világ teremtése előtt eleve ismerte és ez az eleve ismerés valóban eleve kiválasztás is megerősíti azzal, hogy akiket úgymond eleve ismert ill. kiválasztott, azokat
eleve el is rendelte …
Mindjárt röviden arra is sort kerítünk, hogy mire is rendelte eleve a kiválasztottakat az Atya, de most egy picit álljunk meg magának a szónak az értelménél. Az itt található kifejezés azt jelenti, hogy valamit, valaki előre elrendel, előre elhatároz valaki felől valamit. Tehát itt Istennek nem pusztán valamiféle előre tudásáról van szó, hanem kifejezetten szándékos és tudatos döntéséről valakinek az élete felől.
Ezek után nézzük meg azt, hogy mire is rendelte előre Isten az övéit:
… hasonlókká legyenek Fia képéhez
Isten eleve elrendelésének van egy nagyon határozott célja. Ez pedig az, hogy az életünkben Krisztushoz váljunk hasonlóvá. Az életünk minden eseménye ezt hivatott kiformálni. Ezért térjünk kicsit vissza ennek a felsorolásnak a bevezető gondolatához:
Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.
Érdemes figyelembe venni azt, hogy Pálnak a rómaiakhoz írt levele mögött már több missziós út tapasztalata van, amelyekről tudjuk, hogy nagyon komolyan próbára tették a misszionáriusokat. Miközben városról városra járva elmondták az evangéliumot, zsinagógákban tereken, házaknál, ahol éppen lehetőségük nyílott, nemcsak elfogadással találkoztak, hanem erőszakos elutasításokkal is. Bebörtönzések, bántalmazások, sőt még kivégzés is. Pál mindezekkel a tapasztalatokkal a háta mögött mondja azt, hogy akik Istent szeretik, minden a javukra van. Ezt pedig azzal összefüggésben, hogy ezek mind azt a célt szolgálják, hogy benne kiformálódjon a Krisztus, egyre jobban hasonlóvá váljon hozzá és ezzel is az evangélium erőteljesen törjön előre. Csak egy példa. A filippiekhez írt levelét fogságból írta. Azt hiszem az ember alig tud rosszabbat elképzelni annál, hogy börtönbe zárják. A börtönök a legszörnyűbb helyek a földön. Az emberi megalázás, kínzás és az elembertelenedés koncentrált helyei. Hát még ha valakit ártatlanul zárnak be egy ilyen helyre. Az apostol azonban még ekkor is tudta azt írni a gyülekezetnek, akiket még ő vigasztalt ebből a helyzetéből:
Szeretném, ha tudnátok, testvéreim, hogy az én helyzetem inkább az evangélium terjedését szolgálja, 13mert ismertté lett az egész testőrségben, és mindenki más előtt is, hogy Krisztusért viselem bilincseimet, 14úgyhogy az Úrban testvéreink többsége fogságom körülményeiből bizalmat merítve félelem nélkül, bátran szólják Isten igéjét.[3]
Honnan van ereje arra, hogy a helyzetében még ő bátorítson másokat? Onnan, hogy ő valóban tudja, hogy mivel szereti Istent, ezért minden a javát munkálja, mert őt arra rendelte, hogy egyre jobban hasonlítson az Isten Fiához; amiben az is benne van, hogy testében ő is hordozza például Krisztus szenvedéseit[4].
Pál Istene eleve elrendelő Isten, aki arra rendelte el bennünket, hogy hasonlóvá legyünk Krisztushoz.
3. … elhívó Isten
Így folytatja az apostol a felsorolást:
Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta …
Mi is ez az elhívás? Nem egyéb, mint az, hogy amit Isten az örökkévalóságban elhatározott, vagyis előre eltervezett, azt egy történelmi pillanatban alkalmazza. Ez a hívás az evangélium révén jut el hozzánk. Amikor pedig valaki az evangélium hirdetésére a hit engedelmességével válaszol, akkor tudjuk meg azt, hogy ők Isten választottai.
Ezt még egyszer mondom: mindenkiről akkor derül ki, hogy őt Isten kiválasztotta magának, és elrendelte arra, hogy hasonlóvá legyen Krisztushoz, amikor az evangélium hirdetésére a hit engedelmességével válaszol. Amíg ez nem történik meg, addig ez a titok Istennél marad. Pál a thesszalonikaiaknak ezt írja:
tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok.
Honnan tudja ezt az apostol? Onnan, hogy
a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is … ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét.[5]
Pál apostolt ugyanez az elhívás éppen aközben szólította meg, hogy üldözte Krisztust az övéiben. Egy nagyon egyszerű történet ez: akiket Isten eleve ismerve kiválasztott, azokat el is hívta. Akiket elhívott és az evangélium hívására a hit engedelmességével válaszoltak, azokat ki is választotta.
4. … megigazító Isten
Pál így folytatja:
és akiket elhívott, azokat meg is igazította
Amikor valaki az elhívására a hit engedelmességével válaszol, akkor az életében bekövetkezik egy rendkívül fontos esemény. Isten a hit engedelmességét a megigazítással erősíti meg az életünkben. Mit is jelent ez a megigazítás? Csak nagyon röviden.
Isten az evangéliumban elmondja azt, hogy bár bűnösök vagyunk előtte, a bűneinket nem kéri számon, mert Krisztus azért halt meg, hogy minden bűnünket, a bűnös természetünkkel együtt magára vállalja. Jézus Krisztus levette rólunk ezt a terhet. Amíg ezt nem fogadjuk el hittel, addig ez a teher nyomja a vállainkat és elválaszt bennünket Istentől. Egész egyszerűen addig nem tudjuk élvezni Isten kimondhatatlan szeretetét, amíg a bűneink uralkodnak rajtunk és bűnös természetünk hajlamait követjük. Ahhoz, hogy Istennek ezt a szeretetét élvezni tudjuk arra van szükségünk, hogy Isten megigazítson bennünket. Ez a megigazítás több mint a megbocsátás, illetve felmentés. Ez azt jelenti, hogy Isten ránk Krisztusért már úgy tekint mint Krisztusra, mint szeretett gyermekre. Nem mint alávaló bűnösökre, hanem mint kiválasztottakra, mint elhívottakra, mind szentekre és szeretettekre. Ebbe az állapotba úgy lépünk be, hogy Isten az elhívásunk után megigazít bennünket. Ez pedig felszabadít és képessé tesz arra, hogy a hit engedelmességével éljük az életünket.
5. … megdicsőítő Isten
Végül az apostol felvillantja a végcélt. A dicsőséget. Ami felé tart az életünk. Amit olyannyira keresünk. Legtöbbször azt mondják, hogy az emberi lét legfontosabb célja, amit keresünk a boldogság. Lényegében ez alá van rendelve minden törekvésünk. Boldogok akarunk lenni. Nagyon különbözőképpen próbáljuk ezt a boldogságot elérni. Mindenki megpróbál valamilyen sajátos egyéni életstratégiát megragadni a boldogságra. Salamon király a Prédikátor könyvében több oldalról is körbejárja, hogy melyek azok az általában megpróbált utak: a párkapcsolat, a népszerűség, a gazdagság, tekintély és hatalom hajszolása vagy éppen bölcsesség és a tudomány útja, vagy egyszerűen csak az élvezetek kergetése. Vagy éppen a vallásosság. És mindegyik útról kiderül, hogy hiábavaló: nem tudnak boldoggá tenni, legfeljebb ideig-óráig.
Amit azonban mi legtöbbször boldogságként nevezünk néven, az egyben a dicsőség keresése. Első hallásra talán furcsának tűnik, mert a dicsőség szóhoz sokszor egy negatív kép kapcsolódik. De nem keressük minden dologban az életünkben azt a pozitív megerősítést, hogy amit csinálok azt jól csinálom? Nem várjuk újra és újra a dicséretet? Dehogynem. Akárhogy próbáljuk is ezt tagadni, mindig várunk és figyeljük, hogy az életünk újra és újra pozitív megerősítést kapjon. De mindenről kiderül, hogy bizony mulandó és hiábavaló.
A boldogság és a dicsőség igazából egymástól elválaszthatatlanok. Pál pedig azt mondja: Isten az örökkévalóságba már megdicsőítette az életünket. Nem azt mondja, hogy meg fogja dicsőíteni, hanem így mondja múlt időben: megdicsőített – ez már megtörtént visszavonhatatlanul.
Ennek hihetetlen ereje van. Az, ami a számunkra, a mi emberlétünk számára még a jövendő, az Istennél már kész van, el lett készítve a Krisztusban. A kiválasztásból, elrendelésből, elhívásból és a megigazításunkból fakadóan bizonyosan tudhatjuk, hogy mennyei Atyánk elvehetetlenül elkészítette dicsőséges mennyei örökségünket.
A 73. zsoltárban Ászáf a bűnösök jólétét látva elkeseredik, de Isten szent helyén, Isten jelenlétében minden a helyére kerül. Így imádkozik:
De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. 24Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. 25Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. 26Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!
Érdemes lehet ezt az imádságot kívülről is megtanulni.
Pál apostol Istene tehát már az idők kezdete előtt kiválasztott, eleve elrendelt, hogy hasonlóvá legyünk Fia képéhez, elhívott, megigazított és megdicsőített. Ehhez azonban szeretnék még két kiegészítést tenni.
6. Ellenségből elhívott
Az első megjegyzés az, hogy Pál apostolnak ezt a gondolatsora mögött amit Istenéről vall, ott áll az ő egész elhívási története. Az ő személyes tapasztalata az, hogy Isten számára az, hogy őt örök kiválasztottsága alapján elhívja, megigazítsa és megdicsőítse és megigazítsa az sem akadály, hogy Krisztus – és ezzel Isten – ellensége volt. Így vall erről szeretett tanítványának, Timóteusnak:
Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem.[6]
Bár Pál esetében nagyon látványos volt a változás, a lényegét tekintve egyikünk élete sem fordul máshogy. Többször hallottam már olyan bizonyságtételt, amikor valaki elmondta, hogy ő mindig is valahogy hitt Istenben. Érdekes, hogy Pál, aki abban az állapotában is nagyon mély vallásosságról és istenhitről beszélhetne, nem ezt emeli ki. Mert vallásosságában és istenhitében is, Krisztussal szemben éppen az Isten útjának igaz követőit üldözte.
Teljesen mindegy, hogy a Krisztusban való hit előtt valaki hitt-e Istenben vagy sem. Teljesen mindegy. Krisztus nélkül az életünk csak istenkáromló élet lehet, mert Isten igaz ismerete nélkül csak bálványokat tudunk imádni, csak a magunk hasznára tudunk élni. Ezért tudta Pál apostol kárnak és szemétnek ítélni mindazt, amivel emberileg dicsekedhetett volna: hogy Isten kiválasztott népéhez tartozott, hogy rajongott Isten törvényéért és farizeus volt. Ezzel a nagy farizeusi rajongással valójában Isten ellensége volt.
De ez sem tudja megakadályozni Istent, hogy Krisztusban érvényre juttassa irgalmát az életében, hogy elhívja, megigazítsa és megdicsőítse. Ez a mi utunk és reménységünk is. Krisztus nélkül a bűneink Isten ellenségévé tesznek minket. Számunkra is nagy vigasztalást jelent az, hogy azért válaszolhattunk a hit engedelmességével Isten hívására, mert ő már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket a Krisztusban, hogy megdicsőítse az életünket. Istent nem akadályozza meg az elhívásában, kiválasztásának érvényesítésében az, hogy valaki az ellensége – hiszen mindnyájan azok voltunk a bűneink miatt elhívásunk előtt.
7. Minden a megdicsőítésnek van alárendelve
A második kiegészítés pedig amit még szeretnék röviden hozzátenni az az, hogy annak a mondatnak a bevezetője, amivel Pál bemutatja az ő Istenét, ami szerint az Istent szeretőknek minden a javukra van, a megdicsőítés fényében nyeri el az értelmét. Mert ez a végcél.
Bármi történik velünk: jó vagy rossz, egészség vagy betegség, gazdagság vagy szegénység, nyereség vagy veszteség, a kiválasztottak és elhívottak életében minden a megdicsőítést munkálja. Egyszerűen előbbre visz bennünket Isten dicsősége felé. Isten már megdicsőítette az életedet és arra rendelt, hogy hasonlóvá legyél szeretett Fia képéhez, hogy az örökkévalóságban vele élvezhesd dicsőséged gyümölcseit.
Ámen.
[1] Ef 1:4
[2] Gal 1:15
[3] Fil 1:12-14
[4] vö. Kol 1:24
[5] 1Thessz 1:4-6
[6] 1Tim 1:13