Lekció: Mk 15:33-37
Alapige: Jn 20:17
Énekek: MonGYÁLdást
Uram, tehozzád futok
Ebben az évben eddig arra figyeltünk, hogy hogyan ismerhetjük meg Istent az ő hívein keresztül. Elsősorban olyan személyekre igyekeztünk figyelni, akik életében Isten munkálkodott és számukra, rajtuk keresztül a számunkra is megmutatta azt, hogy milyen Isten az, aki a Tízparancsolatban így mutatkozik be népének: „Én az Úr vagyok, a te Istened.” Eddig összesen 21 személyt emeltünk ki a Bibliából. Ez közel sem teljes lista, de lassan úgy vagyok vele, mint a Zsidókhoz írt levél írója is, aki a hithősök felsorolásának végén úgy fogalmaz egy idő után: „És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék még …”, ami után ad egy gyors áttekintést más neves és meg nem nevezett hithősökről.
Én is így vagyok ezzel. Olyan hosszan lehetne még sorolni és vizsgálni prófétákat, királyokat, apostolokat, ószövetségi és újszövetségi férfiakat és nőket, hogy azon gondolkodtam, hogy ha újra kezdeném a sorozatot, akkor még az is lehet, hogy részben mások kerülnének bele. De ma befejezem. Még egyvalakiről kell beszélnünk, akit mindenképpen a végére tartogattam, de akinek az egész elején van a helye. Ez pedig Jézus Krisztus. Ma Jézus Krisztus Istenéről szeretnék beszélni. Alapigénk: Jn 20:17
„Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”
Ha valaki hallotta a címet és a témát, lehet, hogy rögtön feltette magában a kérdést: Ha egyszer magáról Jézus Krisztusról, akiről azt valljuk, hogy az Isten Fia, hogy egylényegű Istennel, aki az egyetlen igaz és élő Szentháromság Isten második személye, akkor egyáltalán beszélhetünk-e így, hogy Jézus Krisztus Istene? Nincs itt valami ellentmondás? Hiszen, ha Jézus Krisztus Isten, és Istenként szólítjuk meg és imádjuk, akkor hogyan beszélhetünk Jézus Krisztus Istenéről? Nos itt a titkok mélységeibe tekintünk bele. Sokan nem is tudják befogadni és megérteni ezt a titkot, amibe csak kisebb részben értelemmel, nagyobb részben a Lélek általi hittel tudunk csak beletekinteni.
Nézzük először a bibliai kijelentést. Erre maga Jézus Krisztus és maga Szentírás ad nekünk választ, hiszen abban az Igében, amit alapigeként felolvastam ő maga fogalmaz így:
„Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”
Emellett az apostoli tanításban Pálnál és Péternél is megjelenik ez a kifejezés: „Jézus Krisztus Istene és Atyja”. Pál az efezusi levél első fejezetében kétszer is használja ezt a kifejezést, hogy „Jézus Krisztus Istene”[1], illetve Jézus Krisztus Istene és Atyja, valamint Péter is beszél úgy Istenről, mint aki „Jézus Krisztus Istene és Atyja”.
Mind Jézus Krisztus, mind az apostolok világosan beszélnek arról, hogy Isten Jézus Krisztus Istene – hozzátéve, hogy Atyja –, és teszik mindezt úgy, hogy közben világosan hitet tesznek Jézus Krisztus Istensége mellett is.[2] Nekik nem okozott nehézséget hit által átlátni azt, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember egy személyben.
1. Az ember Jézus Istene
Tegyük meg az első megállapítást – ami a szellemi, elméleti alapját adja meg a továbbiaknak – hogy azért beszélhetünk Istenről mint Jézus Krisztus Istenéről, mert Jézus teljesen és valóságosan ember volt. Emberként született meg, emberként élt és emberként valóságos halállal halt meg. Ahogy Pál apostol megfogalmazta: „szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”[3]
Miközben a Szentírás határozottan bizonyságot tesz Jézus istensége mellett, ugyanakkora határozottsággal beszél arról is, hogy Jézus valóságos emberként az Istennek való alávetettségben élt. Emberlétében átment minden bennünket érő kísértésen is bűn nélkül.[4]
Tehát szögezzük le újra: Istenről azért beszélhetünk úgy, mint Jézus Krisztus Istenéről, mert Jézus valóságos emberként élt itt a földön. Ezt látta meg Pilátus is, amikor így nyilatkozott róla: „Íme az ember.”[5]
Ha a Biblia Istenről úgy is beszél, mint Jézus Krisztus Istenéről, hogyan ragadhatjuk meg ennek a jelentőségét a mi számunkra?
2. Jézus emberként vitte bűneink áldozatát Isten elé
Ebben az első titok, amit megmutat nekünk az Ige, hogy Jézus emberként vitte a bűneink áldozatát Isten elé. Emberré létele legfontosabb céljának azt tekintette, hogy ami elveszett azt megkeresse és megmentse.
A bűneink miatt elveszettek vagyunk Isten számára, elveszettek vagyunk az Ő országa számára. Ádámban mindent elvesztettünk, ami ehhez az országhoz köt bennünket. Ádámban nemcsak mi vesztünk el Isten számára, hanem Isten is elveszett a számunkra. A bűnös ember számára Isten közvetlen közeledése pedig rettenetes és halálos. Mindenkinek. Még Mózesnek is az lett volna. Ezért Jézus emberként közelített hozzánk bűnösökhöz. Egy közvetítő formát öltött magára, hogy elérjen és utolérjen bennünket bűnös állapotunkban. Hogy közeledhessen hozzánk.
De nemcsak azért lett ember, hogy hozzánk közel jöhessen, hanem azért is, hogy ártatlanságában és bűntelenségében átvállalhassa bűneink büntetését Isten előtt. Hogy emberként elhagyatottá legyen a kereszten azzal az elhagyatottsággal, amivel mi rendelkeztünk a bűneink miatt. Ezért is kiáltott fel így a kereszten haláltusájában: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Jézus nem azért kiáltotta ezt a kereszten, hogy mi is így kiáltsunk a nyomorúságinkban és fájdalmainkban, hanem ellenkezőleg: azért hogy ebben a kiáltásban meghalljuk azt, hogy ő levette rólunk ezt az elhagyatottságunkat. Péter apostol írja róla azt:
„Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.”[6]
3. Jézus megmutatta az Istennel való kapcsolatunk igazi lehetőségét
Jézus összesen kétszer beszél úgy Istenről, hogy „Én Istenem …” Egyszer a kereszten való kiáltásban hangzik ez el a szájából, egyszer pedig a feltámadása után, amikor Máriának ezt mondta:
„Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”
Ő Istenről ezt a két esetet kivéve mindig úgy beszélt: „az én Atyám.” Egészen kicsi kora óta így tett. Amikor szüleivel, Máriával és Józseffel együtt egy zarándokúton vett részt Jeruzsálemben tizenkét évesen, és „elveszett”, akkor miután a templomban megtalálták a tanítómesterek körében, és Mária szemrehányást tett neki, hogy milyen kétségbeesetten keresték őt, akkor Jézus visszakérdezett: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?”[7]
Amikor kiűzte a pénzváltókat és a kereskedőket a templom udvaráról, a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává.”[8]
Jézus azt az elszigetelt két esetet leszámítva, amikor Atyját „Én Istenem”-nek nevezte, illetve szólította, mindig következetesen Atyámnak nevezte és szólította Istent. Ezzel azonban nemcsak a közte és Isten közötti különleges kapcsolatot hangsúlyozta, hanem valami mást is megmutatott. Amikor a tanítványai kérték, hogy tanítsa őket imádkozni, illetve imádkozni tanította az embereket, akkor ezt az imádságot tanította: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy …” Vagyis követőinek megmutatta az Istennel való kapcsolat igazi lehetőségét. Ez pedig nem más, mint az, hogy Istenhez Jézus neve által úgy közeledhetünk, mint egy bennünket szerető, ugyanakkor hatalmas és erős mennyei apához. Ezért is mondja feltámadása után is Máriának:
„Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”
A keresztyén üzenetben az évezredek során annyira beleivódott Isten megváltott népébe ez az üzenet, hogy amikor azt mondom, hogy az Istennel való kapcsolatunk igazi lehetőségét abban mutatta meg Jézus, hogy Istenhez úgy közeledhetünk mint mennyei apánkhoz, akkor ezt sokszor olyan magától értetődőnek vesszük, mint üzenetet, de valóban úgy formálja ez az életünket, hogy Krisztus élete ábrázolódik rajtunk?
3.1. Bizalom
De mit is mutatott meg Jézus ebben a kapcsolatban az ő Istenéről és Atyjáról? Egyrészt egy kimondhatatlan bizalmat Isten iránt. Ebben a bizalomban mindent megosztott és elmondott Atyjának. Ebben a bizalomban mindig tudott örülni annak, hogy Atyja látja őt és vele van. És ebben a bizalomban tudja, hogy az Atya mindig meghallgatja őt. Lázár feltámasztása előtt mondja Atyjának ezt az imádságot: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál.”[9] A sokaság még nem látja, hogy Lázár feltámadt, de Jézus már hálát ad, hogy meghallgatta őt az Atya.
Mikor mutatkozik meg azonban leginkább Jézus teljes bizalma az Atya iránt? Akkor, amikor a legnagyobb mélységeket éli meg. Amikor a Gecsemáné kertben imádkozik és azt kéri az Atyától: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” Bizalommal kéri, hogy ne kelljen végigmennie a szenvedés útján, ha van más lehetőség a megváltásunkra – de elfogadja az útját Atyja kezéből. Milyen bizalom ez? Micsoda bizalom, amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő akarja és mégis bizalommal belesimul az Atyja kezébe, mert teljes meggyőződéssel tudja, hogy Atyja kezében vannak jól a dolgok?
Ez a jézusi bizalom az, amiben feltárul a számunkra az Istennel való kapcsolatunk igazi lehetősége és mélysége. Ebben van Jézus minden öröme, ebben van Jézus minden engedelmességének a kulcsa. Atyám úgy vezet végig ezen az életen, hogy megdicsőítse magát, megdicsőítsen engem és bevigyen az ő országába.
Amikor feltárul előttünk az, hogy a mi Istenünk a mi Atyánk is – mert Jézus ezt hozta el nekünk és erre váltott meg bennünket, akkor azon túl, hogy olyan magától értetődőnek vesszük ezt az évezredes keresztyén üzenetet, megtanít-e valóban így bízni a mennyei Atyában? Vajon az Istenhez való közeledésünket és kapcsolatunkat ténylegesen ez a jézusi bizalom formálja-e vagy még mindig nagyon pogány módon hiszünk? Mit értek pogány mód alatti hiten?
Két dolgot szeretnék kiemelni.
3.2. Pogány hit: félelem
A pogányok hitét az istenükkel vagy isteneikkel kapcsolatban egyrészt a félelem hatja át. A pogány azért engedelmeskedik, mert fél. Fél attól, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor az istene megharagszik rá és megbünteti őt.
Nézzük meg, hogy Jézustól mennyire távol áll minden ilyen félelem. Ő azért engedelmeskedik Istennek, mindenben és teljesen, mert bízik benne. Mindazzal együtt, hogy Jézus Krisztus Istene hatalmas és dicsőséges, szent és magasztos ez bizalommal teljes engedelmességre vezeti őt. Jézusnak nincs félnivalója az Atyától. Azért van ez így, mert bűntelen. Éppen ez a nagy ajándék Jézustól nekünk. Hogy ő miután megtisztított a bűneinktől megnyitotta az utat az Atyához ehhez a bizalomra. A bűnös embernek van félnivalója – ez nem kérdés. De Jézusban olyan szabad utat kaptunk Isten kegyelméhez, ami által dicsekedhetünk azzal a reménységgel, hogy részesülünk Isten dicsőségében.[10]
Sőt, mivel Isten gyermekeiként tapasztaljuk, hogy megváltásunk és megtisztíttatásunk ellenére is megkörnyékezi az életünket a bűn, megváltott gyermekekként még a bukásainkkal is odamehetünk Atyánkhoz. János apostol olyan bátorítóan foglalja ezt össze nekünk:
„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. … Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért;”[11]
Jézus azért jelentette ki az Ő Istenét és Atyját a mi Istenünknek és Atyánknak, hogy félelem nélkül és bizalommal menjünk elé. Igazi engedelmesség sohasem tud félelemből fakadni. Az csak bizalomból fakadhat.
3.3. Kalmárszellem
A pogányok hitét az Istennel való kapcsolatukban erősen a kalmárszellem hatja át. Adok valamit az Istennek, hogy ezért cserébe én is kapjak valamit. Egészséget, gazdagságot, áldást, az ellenségeim eltakarítását, a gyerekeim szerencséjét és hasonlókat. Nagyjából úgy vannak ezzel akik így akarnak közeledni Istenhez, hogy én adom a pénzemből Istennek ezt ő sokasítsa meg áldással. Adom az időmet és az engedelmességemet Istennek, ő pedig gondoskodjon arról, hogy ne legyek beteg, legyek sikeres az életben.
Isten valóban azt ígéri, hogy az engedelmesekre különös gondot visel, aki Jézusnak szolgál, azt megbecsüli az Atya[12], de mégis aki ezzel a kalmárszellemmel közeledik Istenhez szükségképpen a csalódásoknak teszi ki magát, mert Isten elsősorban nem a mi rövid távú perspektíváinkban cselekszik, hanem az ő örökkévaló terveit valósítja meg a mi életünkben is. Amiben sokszor szerepelnek egyrészt próbatételek és nehézségek is, másrészt a jelenlegi világ természetes folyamatai is folyamatosan porlasztják az életünket. Előtte egyetlen igazi cél lebeg: hogy elvigyen bennünket egészen az ő dicsőséges országába, ahol már a maguk teljességében élvezhetjük az ő dicsőségét és áldásait. Ahol valóban letöröl az Isten minden könnyet, ahol nem lesz sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom.[13] Ahol nem lesz több átok, nem lesz sötétség, mert maga az Isten fénylik fölöttük és Krisztussal együtt uralkodunk örökkön örökké.[14]
Jézus Krisztus Istene és Atyja a mi Istenünk és Atyánk. Ez megajándékoz bennünket az Istennel való kapcsolat igazi lehetőségével, amelyet nem a félelem, sem a kalmárszellem, hanem az igazi gyermeki bizalom és engedelmesség jellemez. Ászáfnak egy imádságával fejezem be, ami megmutatja, hogy ez nemcsak Jézus kiváltsága volt, hanem Jézus által Isten megváltott gyermekeinek is a lehetősége és kiváltsága.
De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké![15]
[1] Ef 1:3 és Ef 1:17.
[2] Példák: Jn 8:58; Rm 9:5; 2Pt 1:3 és még 1Jn 5:20
[3] Fil 2:7-8
[4] vö. Zsid 4:15
[5] Jn 19:5
[6] 1Pt 3:18
[7] Lk 2:49
[8] Jn 2:16
[9] Jn 11:41
[10] Rm 5:2
[11] 1Jn 1:9; 2:1-2
[12] Jn 12:26
[13] Jel 21:4
[14] Jel 22:5
[15] Zsolt 73:23-26