Lekció: ApCsel 5:1-11
Textus: 3Móz 10:3
Számtalanszor lehet találkozni azzal, hogy miután valaki belekezdett az Ószövetség olvasásába – és a legtöbb ember, ha elkezdi olvasni a Bibliát a Mózes első könyvénél kezdi – miután szembetalálta magát Isten kegyetlennek tűnő ítéleteivel, be is csukta a Bibliát. Megütköztek a kemény szavakon és az erőszakon. Némelyek számára ez pont elég ahhoz, hogy a keresztyénségre is nemet mondjanak. Úgy vélik, hogy a brutalitásról tanúskodó ítéletek alapján minden okuk megvan rá, hogy megvessék az Ószövetség Istenét. Olyanok is vannak – egyébként már az ókortól kezdve –, akik egészen addig elmennek, hogy azt mondják: az Ószövetség Istene különbözik az Újszövetség Istenétől. Nem ugyanaz, mert az Ószövetség Istene egy sötét, rosszkedvű, egyfajta démonikus istenség, akinek forrongó haragja egyáltalán nem méltó az Újszövetség szeretetteljes Istenéhez.
Igyekszünk ma arra is választ keresni, hogy igaz-e ez. Ezt viszont nem tehetjük máshogy, mint úgy, hogy farkasszemet nézünk az Ószövetség Istenével, néhány kiemelt és problémát okozó, erőszakos ószövetségi történeten keresztül, és meglátjuk, hogy tudunk-e kezdeni velük valamit. A mai napon a szentség botrányáról fogok beszélni. Először felolvasom az alapigét, azután belevágunk. 3Móz 10:3
Mózes így szólt Áronhoz: Erről beszélt az Úr, amikor azt mondta: A hozzám közelállókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok!
1. „Statárium”
Az Írásnak ez a verse egy olyan történetből szólalt meg, amikor Isten azonnal és látványosan ítéletet gyakorolt egy bűn fölött. Ez okoz olvasókban olyan megütközést, amit a szentség botrányának nevezek.
1.1. Nádáb és Abíhú
A történet Nádáb és Abíhú története, akik mindketten papok voltak, Áron főpap fiai a pusztai vándorlás idején. Áron főpapot Isten személyesen rendelte a főpapi tisztségre úgy, hogy utódai lesznek majd a papjai Izráelnek. Mi történt Nádábbal és Abíhúval? Mózes nagyon szűkszavúan írja le a történetet.
„Nádáb és Abíhú, Áron fiai, fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az ÚR előtt, amilyet Ő nem parancsolt nekik. Ekkor tűz csapott ki az ÚR színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az ÚR színe előtt.”[1]
Ha el lehetett mondani bárkiről is Izráel népe köréből, hogy közeli kapcsolatban volt Istennel, Mózesről és Áronról bizonyosan. Azt várhatta volna éppen ezért az ember, hogy Isten elnézően bánik Áron fiaival, de nem így történt. Elég volt egyetlen egy szabálysértést elkövetniük az oltárnál, és Isten máris erőszakosan lecsapott rájuk, és eltörölte őket a színről. Pedig nem szentségtelenítették meg az oltárt prostituáltakkal, és a Molok-kultuszból ismert gyermekáldozatot sem mutattak be rajta. Annyit tettek mindössze, hogy „idegen tűzzel” áldoztak az oltáron, bár nem tudjuk pontosan, hogy ez mit is jelentett. Úgy hangzik, mintha annyi történt volna csupán, hogy két kreatív ifjú pap kísérletezett kissé a liturgiával. Persze lehet, hogy ezzel is büntetendő kihágást követtek el, de hogy halált érdemeltek volna miatta? Ráadásul anélkül, hogy kihallgatták volna őket, és lehetőséget kaptak volna a védekezésre, netán a megbánásra? Rögtön ítélő bíróság döntött róluk, statárium alapján.
Valahogy meg kell érteni ezt a történetet, különösen Áronnak, akinek két fia esett áldozatul ennek az ítéletnek. Úgy tűnik, hogy Mózes egy korábbi kijelentésre hivatkozik a történtek magyarázatánál.
Mózes így szólt Áronhoz: Erről beszélt az Úr, amikor azt mondta: A hozzám közelállókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok!
Vagyis valami olyan történt, amit ha komolyan veszik Isten szavát, akkor igen is lehetett rá számítani. Mózes emlékeztette Áront a papok eredeti elhívatására, vagyis arra, hogy szent feladatra választattak el, és Isten ünnepélyes módon közölte velük, hogy pontosan milyen követelmények szerint gyakorolják hivatásukat. Abban a kiváltságban volt részük, hogy egy szent Isten előtt szolgálhatnak. A szentélyben minden edényt precíz előírások alapján készítettek el, és valamennyit az Isten által pontosan megszabott módon szentelték fel. Semmi bizonytalanság nem volt a rájuk vonatkozó rendelkezésekben. Áron és fiai az illatáldozattal kapcsolatban is pontos utasításokat kaptak, és Isten a következőket mondta az illatáldozati oltárról:
„Ne mutassatok be azon idegen illatáldozatot, se égőáldozatot, se ételáldozatot; italáldozatot se öntsetek arra! Végezzen Áron engesztelést annak a szarvain évenként egyszer. Az engesztelési vétekáldozat véréből végezzen azon engesztelést évenként egyszer nemzedékről nemzedékre! Igen szent ez az ÚR előtt.”[2]
Amikor Nádáb és Abíhú idegen vagy nem engedélyezett tűzzel áldozott rajta, határozottan szembehelyezkedtek Isten előírásával. Égbekiáltó lázadást követtek el, és oly módon szentségtelenítették meg a szentélyt, amire nem volt bocsánat. Arrogánsan viselkedtek és elárulták Istent, amikor megszentségtelenítették a legszentebb helyet. Isten gyorsan meghozta ítéletét, és világos magyarázatot adott rá Mózesnek. Megdöbbentő és ijesztő. De nemcsak egyetlen ilyen történettel találkozunk.
1.2. Uzzá
Amikor Dávid Izráel trónjára került, haladéktalan intézkedéseket hozott királysága megszilárdítása végett. Miután hivatalnokaival és hadvezéreivel tanácskozott, úgy döntött, hogy hazahozatja a szövetség ládáját, Izráel legszentebb tárgyát, és visszahelyezi az őt megillető helyre. A ládát a filiszteusok rabolták el, és az a szóbeszéd járta, hogy azon a végzetes napon odalett Izráel egykori dicsősége. A láda elrablásával legféltettebb kincsétől fosztották meg Izráel népét, melyet azután a pogány istenség, Dágon templomába hurcoltak. Miután visszahozták, biztonságos helyen őrizték mindaddig, míg el nem érkezik az ideje, hogy nagy nyilvánosság előtt, vagyis az egész nép jelenlétében visszahelyezzék megkülönböztetett és előkelő helyére. Végre eljött ez az óra, Dávidnak pedig szíve vágya volt, hogy a ládával együtt az egykori dicsőség is visszatérjen az országba.
„Hozzuk el magunkhoz Istenünk ládáját, mert Saul idejében nem törődtünk vele. Erre azt mondta az egész gyülekezet, hogy így kell tenni, mert helyesnek látszott ez az egész nép előtt.”[3]
A láda gyülekezőhelyül szolgált a nép számára. Isten trónja volt, a Mindenható szent királyi széke. Isten pontos tervei alapján kellett elkészíteni és díszíteni, és a Szentek Szentjében elhelyezni. Akácfából készült, kívül-belül aranybevonattal, körülötte aranyszegéllyel. Talpazatához négy aranykarikát erősítettek, hogy az azokon átfűzött rudak segítségével lehessen hordozni. A rudak szintén arannyal futtatott akácból készültek.
A láda tetejét, mely színaranyból volt, az „engesztelés helyének” nevezték. Két végén egy-egy aranyból öntött kérub volt elhelyezve. Ez volt hát az a szent tárgy, amelyet Dávid visszarendelt Jeruzsálembe. Az elhatározást tett követte. A ládát egy új szekérre helyezték Abinádáb házában, és a szekeret Abinádáb két fia, Uzzá és Ahjó irányította. Dávid és az izraeliták teljes erejükből ünnepeltek Isten előtt, énekszóval, hárfával, lantokkal, dobokkal, csörgőkkel és cintányérral kísérték a ládát. Ekkor történt a tragikus fordulat:
„Amikor Kidón szérűjéhez értek, Uzzá az Isten ládájához kapott, és megfogta, mert megbotlottak az ökrök. Ezért fellángolt az ÚR haragja Uzzá ellen. Nyomban lesújtott rá meggondolatlanságáért az Isten, és meghalt ott, az Isten ládája mellett. Dávid pedig megdöbbent attól, hogy az ÚR összetörte Uzzát.”[4]
Uzzá kivégzése még Nádáb és Abíhú eseténél is hevesebb tiltakozást vált ki mindazokból, akik úgy tanulták, hogy Isten a szeretet és a jóság Istene. A Bibliában az áll, hogy Isten hosszútűrő és késedelmes a haragra. Márpedig Uzzá esetében nem sokat késlekedett. Uzzá épphogy csak hozzáért a ládához, és bumm! Isten máris haragra lobbant.
Vajon mit véthetett Uzzá? Ahhoz, hogy választ kapjunk a kérdésre, egészen a papság létrejöttéig és Isten kifejezetten nekik szóló rendelkezéseihez kell visszamennünk a zsidó történelemben. Ahhoz, hogy valaki Izráelben pap lehessen, Lévi törzséből kellett származnia. Minden pap lévita volt, de nem minden lévita volt pap. A lévitákon belül megkülönböztették a „kehátiakat”, akik – mint arra a nevükből is következtethetünk – Kehát leszármazottai voltak. A kehátiakat speciális feladattal bízta meg Isten. Alapvetően arra kaptak kiképzést, hogy viseljenek gondot a sátorban található szent tárgyakról és nekik kellett hordozniuk a sátrat és kellékeit a vándorlás során.[5] A kehátiaknak tehát feladatuk volt a szent sátorral kapcsolatban, de nem mehettek be a szentek szentjébe, nem volt szabad megpillantaniuk a szentek szentjének dolgait és nem volt szabad hozzáérniük, mert akkor meg kell halniuk.[6] Ebben az esetben is világosan beszélt Isten.
Uzzá tehát nem csupán nem érhetett a ládához, de ránéznie is tilos volt. Ennek ellenére mégis megérintette. Kinyújtotta a kezét és egyenesen a ládára helyezte, hogy megtartsa, nehogy a földre zuhanjon. Hogy szent hősiességre vallott volna e cselekedet? Dehogy is! Sokkal inkább arroganciára és elbizakodottságra. Isten nem akarta, hogy olyasvalami (vagy valaki) érjen szent trónjához, amit megfertőzött a gonosz, ami szembehelyezkedett vele, ami istentelen lázadása révén romlásba taszította az egész teremtett világot, és ami miatt a föld, az ég és a tenger vize is fohászkodik és nyög a megváltás napjára várva. Ez pedig nem más, mint az ember. Az ember általi érintésre vonatkozott a szigorú tilalom. Ha a földre esik a láda nem szennyeződik meg – ellenben, ha bűnös ember érinti igen.
Uzzá nem volt ártatlan ember. Nem minden figyelmeztetés nélkül érte utol a büntetés. Nem anélkül sújtott le rá az ítélet, hogy megszegte volna a törvényt. Isten nem szeszélyből ontotta ki az életét, és nem önkényesen vagy hirtelen felindulásból cselekedett, de azért mégiscsak volt valami szokatlan a tettében. Az ítélet hirtelenségét és megváltoztathatatlan voltát találhatjuk meglepőnek, megdöbbentőnek és egyben felháborítónak.
1.3. Anániás és Szafira
Hogy pedig annyira ne ringassuk magunkat abba a hiedelembe, hogy mindez az ószövetségi Isten műve, csak az említés szintjén említsünk meg egy újszövetségi történetet az Apostolok Cselekedeteiből. Egy házaspár úgy döntött, hogy eladja a földjét és az árának egy részét az egyháznak adja. Eddig nincs is semmi gubanc. Anániás és Szafira több mindent tehetett volna.
1. Megtartja magának a földet, és annak jövedelméből élve időnként adakoznak a közösség javára, annak szükségeire.
2. Eladják a földet, a vételár egy részét megtartják maguknak és egy másik részét átadják a közösség javára. Az arányokat pedig ők döntik el.
3. Eladják a földet és az egészet átadják az egyházi közösség javára.
Három útjuk is lett volna arra, hogy Isten szerint cselekedjenek. Ők egy negyedik utat választottak. Eladták a földet, egy részét megtartották maguknak, egy másik részét a közösségnek adták, de közben azt hazudták, hogy ők az egészet odaadták. Szokatlan és gyors volt Isten válasza. Egymás után mindketten holtan estek össze az apostolok előtt. A gyülekezet reakciója is beszédes:
Erre nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket.[7]
Nem folytatom, elég sok volt eddig is. Mi történik ezekben a kirívó esetekben?
2. Büntető igazságosság
Ezekben a történetekben Isten büntető igazságosságára látunk példát, vagyis arra az igazságosságra, melynek alapján megbünteti a bűnösöket. Hogy kegyetlen és szokatlan volna ez a büntetés? Igen. Valóban nem ez tűnik a megszokottnak. Csakugyan meghaladja az igazságosság határát és igazságtalanságba csap át? Nos ez az a kérdés, amire keressük a választ.
Az igazságosságról alkotott fogalmunknak szerves részét képezi az az elgondolás, miszerint a büntetés az elkövetett bűnnel arányos kell, hogy legyen. Úgy véljük, hogy ha a büntetés súlyosabb a szóban forgó bűncselekménynél, ott igazságtalan ítélet született.
Nádáb és Abíhú, valamint Uzzá is tudhatta, hogy mik az előírások, nem hivatkozhattak arra, hogy nem ismerték az előírásokat. Anániás és Szafira számára három egyenes út is járható lett volna, de ők valamiért tudatosan a görbe utat választották. Azt persze belátták volna – esetleg –, hogy vétkeztek egy intő vagy helyreigazító szóra, de azt álmukban sem gondolták volna, hogy Isten ott helyben és azonnal kivégzi őket, mert akkora súlyt tulajdonít a bűnüknek. Egy ilyen horderejű büntetés nem csupán érthetetlen számunkra, de meg is ütközünk rajta.
Az említettek nem voltak ártatlanok és nem minden figyelmeztetés nélkül sújtott le rájuk az ítélet. Isten nem szeszélyből ontotta ki az életüket, és nem önkényesen vagy hirtelen felindulásból cselekedett, de azért mégiscsak volt valami szokatlan a tettében. Az ítélet hirtelenségét és megváltoztathatatlan voltát találhatjuk meglepőnek, megdöbbentőnek és egyben felháborítónak.
De mi az oka, hogy nehezen tudjuk bevenni a Szentírásnak ezeket a nehéz eseteit? Az, hogy nem vagyunk tisztában négy kulcsfontosságú bibliai fogalommal: a szentség, az igazságosság, a bűn és a kegyelem jelentésével. Nem értjük, hogy mit jelent szentnek lenni. Nem értjük, hogy mi az igazságosság. Nem tudjuk, hogy mi a bűn. És azt sem értjük, hogy mi a kegyelem.
A most felidézett történetek az isteni igazságosságra adnak példát, nem pedig az isteni kegyelemre. Viszont amíg Isten igazságosságának a természetéről nincs valami fogalmunk, nem is igen érthetjük meg, hogy miként működik az isteni kegyelem.
Amikor a Biblia Isten igazságosságáról beszél, azt rendszerint Isten igaz voltával köti össze. Isten mindig igaz módon szolgáltat igazságot. Istennél nincs igaztalan vagy gonosz igazságszolgáltatás. Isten igazságossága mindenkor Isten szent természetéről beszél. Arról a szent természetről, amelyhez nem tud semmilyen bűn közel jutni, mert megsemmisül a szentség erejétől.
Az igazság a Bibliában mindig valamilyen szabálynak vagy normának való megfelelést jelent. Isten szabályok szerint játszik. Az igazságosság normája Isten önnön szent természete. Ezért Isten minden cselekedete összhangban áll azzal, hogy ki is Ő. Isten mindig a szentségével összhangban cselekszik. Nála „a változásnak árnyéka” sincs meg. Mivel szent, lényegében képtelen a szentségtelen cselekedetekre. Csak azok képesek igaztalan tetteket elkövetni, akik nem szentek.
A menny és a föld Bírája igazságosan cselekszik. Nem büntet meg ártatlan embereket. Az isteni igazságszolgáltatás sosem válik el Isten igaz voltától. Ő soha nem ítéli el az ártatlanokat, a bűnösöket viszont sosem menti fel. Soha senkire nem ró az indokoltnál súlyosabb büntetést. Soha nem mulasztja el megjutalmazni az igazakat. Az Ő igazságossága tökéletes.
3. Az igazságszolgáltatás felfüggesztése
Csakhogy Isten nem mindig és nem azonnal választja az igazságszolgáltatást, helyette olykor a kegyelem gyakorlása mellett dönt. Ezzel összefüggésben mit érdemes tudni a kegyelemről? Azt, hogy a kegyelem nem igazságos – viszont nem is igazságtalan. Ez hogy van?
Úgy, hogy az igazságtalanság sérti az igazság normáját. A kegyelem szeretetet és elnézést tanúsít, de nem sérti az igazságot. Isten legfeljebb lemond az igazságszolgáltatásról (ez a kegyelem), de soha nem igazságtalan.
De vajon miért e szembetűnő különbség az Újszövetség és az Ószövetség hangvétele között? – tehetnénk fel a kérdést. Az Ószövetség (látszólag) szigorúbbnak és kíméletlenebbnek mutatja be Istent, mint az Újszövetség.
Nézzük például a halálbüntetés kérdését. Az Ószövetségben egészen hosszú azoknak a bűnöknek a listája, amiért halál jár. A teljesség igénye nélkül vegyünk néhányat:
a szülők ütlegelése vagy szidalmazása
a szent áldozatok megszentségtelenítése
gyilkosság
emberrablás
bálványimádás
gyermekáldozat
istenkáromlás
a szombat megszegése
varázslás
médumokkal és varázslókkal való tanácskozás
törvénytelen válás
homoszexualitás
vérfertőzés
állatokkal való fajtalankodás
szüzek prostitúcióra kényszerítése
nem erőszak
hamis prófécia közlése
hamis tanúzás egy fontos ügyben (halált érdemlő ügy!)
Van, amiben sokan lelkesen helyeselnének – mondjuk a gyermekek feláldozás, vagy a gyilkosság; más esetekben túlzónak gondolnának, megint más esetekben egyenesen felháborítónak – mondjuk a szombat megszegése kapcsán. És ez nem is a teljes lista.
Viszont most lesz egy nagyon fontos állításom, amit szeretném, ha megjegyeznénk. Az Ószövetség még így is, hogy ennyi bűnt és vétket nevez halálra méltónak és rendeli el azzal kapcsolatban Izráel számára a halálbüntetés kiszabását még így is rövidebb az eredeti listánál és sokkal inkább Isten lenyűgöző kegyeméről tanúskodik. A teljes Ószövetség ismeretében, különösen együtt látva az Újszövetséggel, ami felé halad, azt kell mondjam, hogy az Ószövetség bizony Isten kegyelmének a története.
Ezékiel azt írja:
Annak a léleknek kell meghalnia, aki vétkezik.[8]
Pál apostol pedig azzal egészíti ki – már az Újszövetségben:
„… a bűn zsoldja a halál …”[9]
Azért mondtam, hogy az előbbi lista rövidebb az eredetinél, mert a teremtett világon minden bűn halált érdemel, vagyis minden vétek halálos bűnnek számít. Isten nem köteles megajándékozni bennünket az élettel. Nem tartozik nekünk vele. Kegyelme által lesz a miénk az élet ajándéka, és az mindenkor az Ő isteni hatáskörébe tartozik.
Isten világosan megmondta az 1Móz 2:17-ben, hogy az engedetlenséget halállal bünteti. És abban az egyetlen engedetlenségben benne volt minden engedetlenség.
Gondolkodjunk el azon, hogy igazságtalan volt-e Isten, amikor azt mondta Ádámnak és Évának, hogy ha vétkeznek, meg kell halniuk? Gonoszság volt-e a részéről, hogy halálbüntetést szabott ki minden bűnre? Isten részéről, aki mindig minden igazsággal tökéletesen tisztában van, igazságtalan volna halálbüntetést kiszabni a bűn fejében? Semmi esetre sem. Ne feledjük, hogy Isten szabad akaratából teremtett bennünket, s a legnagyobb kiváltságban részesített, hiszen arra alkotott, hogy hordozzuk képmását. Csak egy kevéssel tett bennünket kisebbé az angyaloknál, és az egész földet uralmunk alá helyezte. Nem teknősbékák vagyunk, és nem is szentjánosbogarak. Nem pillangók és nem prérifarkasok. Emberek vagyunk, s mint ilyenek, a világmindenség szent és dicsőséges Királyának képmását hordozzuk.
Hans Küng római katolikus teológus Isten kegyetlennek tűnő ítéleteiről azt mondja, hogy nem az a titokzatos a bűnnel kapcsolatban, hogy a bűnös halált érdemel, hanem az, hogy rendszerint életben marad. Tulajdonképpen nekünk is inkább ezt kellene kérdeznünk. Nem azt, hogy miért bünteti meg Isten a bűnt, hanem azt miért engedi meg az emberek folyamatos lázadását.
Azt figyelhetjük meg, hogy a bűnösök rendszerint életben maradhatnak, vagyis Istennél az a megszokott, hogy elnéző velük szemben. Hosszútűrő, türelmes és késedelmes a haragra. Ez tényleg annyira így van, hogy ha mégis kirobban haragja, akkor még mi háborodunk fel rajta. Igencsak nem vesszük komolyan, hogy Isten türelme elsősorban megtérésre szól és ennek a türelemnek a segítségével a megmenekülésre nyerünk időt. És ahelyett hogy élnénk a türelmével, megbánnánk a bűneinket és alázattal megtérnénk hozzá, inkább visszaélünk vele és csak annál gátlástalanabbul vétkezünk.
4. Ellentmondás a két szövetség között?
Megnéztünk néhány megdöbbentő és számunkra esetleg botránkoztató történetet az isteni igazsászolgáltatásról. Remélem sikerült érzékeltetni azt, hogy az isteni igazságszolgáltatás nem volt sem önkényes, sem jogtalan. Mindezek után azt is szeretném még leszögezni, hogy nincs valós ellentmondás az Ószövetség Istene és az Újszövetség Istene között. Krisztus az Ószövetség Istenét nevezte Atyjának. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene volt az, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát küldte el a megmentésére. Ez volt az az Isten, akinek Jézus meg akarta cselekedni az akaratát, és ez jelentette számára az eledelt és az italt. Krisztust az iránt az Isten iránt emésztette a szeretet, aki megölte Nádábot, Abíhút és Uzzát. Az az Isten árasztja ki ránk kegyelmét, aki annak idején özönvízzel árasztotta el a világot.
Ha valaki ellentmondást feltételez az Ószövetség és az Újszövetség között, arra mindenekelőtt az isteni igazságszolgáltatás legbrutálisabb esete szolgáltathat alapot, ám az erről szóló beszámolót nem az Ószövetségben, hanem az Újszövetségben találjuk. Isten haragja és igazságossága ugyanis a kereszten jutott a legerőszakosabb módon kifejezésre. Ha valakinek, hát Jézusnak bizonyosan megvolt rá az oka, hogy panaszkodjon az őt ért igazságtalanságok miatt. Ő volt az egyetlen ember, akit valaha is ártatlanul büntetett meg Isten. Ha megrökönyödünk Isten haragján, akkor a keresztnél tegyük. Ide összpontosuljon a döbbenetünk. Ahogy abban a három órás rettenetes sötétségben oda összpontosult Isten haragja.
A kereszt egyszerre a legborzalmasabb és a legcsodálatosabb példa Isten haragjára. Ez volt a világtörténelem legigazságosabb és egyben legirgalmasabb cselekedete. Ha Jézus nem vállalta volna magára önként a világ bűneit, mérhetetlen igazságtalanság, sőt ördögi gonoszság lett volna Isten részéről, hogy megbüntette. Amikor azonban Krisztus maga jelentkezett, hogy Isten Báránya legyen, és elhordozza a bűneinket, azzal a világ leggroteszkebb és leghitványabb alakjává vált. A bűnök koncentrált terhe alatt mindennél visszataszítóbbá lett az Atya szemében, ezért Isten kitöltötte haragját erre a megvetett lényre. Átkozottá tette Krisztust a rá nehezedő bűnök miatt. Isten a keresztnél teljes mértékben gyakorolta és megmutatta szent igazságosságát, ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy mindez miattunk történt. Krisztus azt a büntetést hordozta el, amellyel bennünket sújtott volna az isteni igazságszolgáltatás. A kereszt „miattunk” való volta mutatja, hogy milyen csodálatos is az onnan származó kegyelem. Egyszerre igazság és irgalom, harag és könyörület. Túl döbbenetes ahhoz, hogy felfogjuk.
Azért rándulunk össze Isten igazságszolgáltatása láttán, mert olyan szokatlan tőle. Ahogy Hans Küng megjegyezte, Isten rendszerint kegyelmet gyakorol. A kegyelem mostanra már nem nyűgöz le bennünket. Hozzászoktunk és természetesnek vesszük, sőt el is várjuk. Hogy mennyire szemérmetlenek tudunk lenni arra egy egyetemi tanár mesélt el egy példát.
„Az első órán végigvettük a tantervi követelményeket. Tapasztalatból tudtam, hogy a házidolgozatokkal kapcsolatos elvárásokat pontosan le kell fektetni. Ebből a tárgyból három rövid dolgozatot kellett beadni. Elmondtam a diákoknak, hogy az elsőt szeptember utolsó napján déli 12 óráig az asztalomon szeretném látni. Haladékot kizárólag azok a hallgatók kérhetnek, akik nem hagyhatják el a betegszobát, illetve akiknek meghal valamelyik közeli hozzátartozójuk. Ha nem érkezik be időre a dolgozat, egyes jár érte. A hallgatók jelezték, hogy megértették a követelményeket.
Szeptember utolsó napjáig kétszázhuszonöt hallgató adta be a dolgozatát. A maradék huszonöt félve, remegve, bűnbánó arccal állt előttem.
– Jaj, tanár úr! Sajnáljuk! – mondták. – Rosszul gazdálkodtunk az időnkkel. Nem sikerült még megszoknunk a gimnázium után a főiskolai elvárásokat. Legyen szíves, ne adjon egyest! Nagyon kérjük, hadd kapjunk még egy kis időt!
Könyörgésük hallatán végül meglágyult a szívem.
– Rendben van – feleltem. – Ezúttal megússzátok, de ne feledjétek, hogy a következő beadandó határideje október utolsó napja!
A diákok lelkesen hálálkodtak, és ünnepélyesen megígérték, hogy legközelebb nem késnek majd a leadással. Aztán elérkezett október 31. Kétszáz diáktól kaptam meg a házi dolgozatot, ötvenen azonban üres kézzel érkeztek. Idegesnek tűntek, de nem pánikoltak. Amikor a dolgozatuk iránt érdeklődtem, ismét vezeklés következett.
– Jaj, tanár úr! Hazautazós hétvége volt. Ráadásul most járunk a szemeszter felénél, és a többi tantárgyból is most kell beadni a dolgozatokat. Hadd kapjunk még egy esélyt! Megígérjük, hogy ez többé nem fordul elő!
Újra megkönyörültem rajtuk, és ezt mondtam:
– Rendben van, de ez az utolsó alkalom. Ha a következő dolgozattal is késtek, beírom az egyest. Hiába sírtok, hiába kerestek kifogásokat. Érthető voltam?
– Ő, igen, tanár úr! Ön fantasztikus ember! – Erre kórusban rázendítettek egy jól ismert dalra, amely arról szólt, hogy mennyire szeretnek. Hirtelen nagyon népszerű lettem.
Kitalálod, mi történt november utolsó napján? Pontosan. Úgy százötven diáktól kaptam meg a dolgozatot, a többiek pedig zavartalan nyugalommal ültek be az előadóterembe.
– Hol a dolgozatotok? – érdeklődtem, mire az egyikük így felelt:
– Ne aggódjon, tanár úr, dolgozunk rajta. Pár nap, és biztosan megkapja.
Kinyitottam a gyászosan fekete naplóm, amibe a jegyeket írtam, és sorolni kezdtem a neveket.
– Szabó! Itt a dolgozatod?
– Nincs itt, tanár úr – hangzott a válasz.
– Egyes – mondtam, és be is véstem a naplóba. – Molnár! Itt a dolgozatod?
– Nincs – jött ismét a felelet. Meging beírtam az egyest.
A hallgatók haragra gerjedtek, és fennhangon tiltakozni kezdtek:
– Ez nem igazságos!
Ránéztem az egyikükre:
– Lovász! Úgy gondolod, hogy nem vagyok igazságos?
– Igen, úgy – dünnyögte.
– Értem. Szóval igazságot akarsz? Akkor hadd emlékeztesselek, hogy a múltkor is késtél a beadással. Ha annyira ragaszkodsz az igazságossághoz, ne félj, megkapod. Nem csak erre a dolgozatra kapsz egyest, hanem a múltkori jegyedet is átírom egyesre, ahogy azt megérdemled.
Lovász szóhoz sem jutott a döbbenettől. Nem volt több érv a tarsolyában. Elnézést kért a meggondolatlanságáért, és elfogadta az egyest – inkább, mint hogy kettőt kapjon helyette.”
A diákok nagyon rövid idő alatt természetesnek vették, és számítottak rá, hogy tanár megkegyelmez nekik, és felkészületlenül érte őket, amikor végül lesújtott rájuk az igazságszolgáltatás. Pedig világosan el lett mondva. Megdöbbentek, sőt felháborodtak rajta, és ehhez elég volt mindössze két alkalommal kegyelemben részesülniük két hónap leforgása alatt.
Isten „rendszerint” sokkal nagyobb mértékben és sokkal többször tanúsít kegyelmet velünk szemben, mint ahogy mi szoktuk az tenni.. Az Ószövetség évszázadokat ölel fel, és Isten ez idő alatt folyamatosan, újra meg újra kegyelmet gyakorolt. Ha e közben olykor – például Nádáb, Uzzá vagy Anániás esetében – mégis lesújtott az isteni ítélet, döbbenet és felháborodás volt rá a válasz.
Arra számítunk, hogy Isten mindig könyörül, innen pedig könnyű eljutni a következő lépésig: el is várjuk tőle, hogy így tegyen. Ha mégis máshogy történik, mindjárt megharagszunk Istenre, és tiltakozásba kezdünk: „Ez nem igazságos!” – bizonygatjuk. Könnyen elfelejtjük, hogy már az első bűnünkkel elveszítettük minden jogunkat az élet ajándékára. Lényegében az élettörténetünknek akkor be kéne fejeződnie, amikor kiejtjük a szánkon az első legapróbb hazugságot, vagy odacsapunk a kezünkkel, ha valami nem tetszik. Az, hogy lélegzem ma reggel, az isteni kegyelem folyománya. Isten semmivel sem tartozik nekem. Én tartozom neki mindennel. Nem mondhatom, hogy igazságtalanság ér, ha délután megengedi, hogy rám szakadjon a mennyezet.
Isten igazságszolgáltatásban vagy kegyelemben részesít bennünket. Igazságtalanságot soha, senkin nem követ el. Ezért csak óvatosan azzal, hogy arra kérjétek Istent, hogy szolgáltasson nektek igazságot, mert a végén megteszi.
Isten szentsége – ha nem értjük az igazság és a kegyelem természetét – azért botrány a számunkra mert összekeverjük ezeket. És aztán megrökönyödünk, ha lesújt az isteni igazságszolgáltatás, mert azt hisszük, hogy Isten örökös irgalommal tartozik nekünk. Nem szabad természetesnek vennünk a kegyelmét. Ne szokjunk hozzá és ne szűnjünk meg álmélkodni rajta.
Mivel annyira hajlamosak vagyunk annyira magától értetődőnek tekinteni a kegyelemet, úgy gondolom, Isten szükségesnek láthatja időről időre emlékeztetni bennünket arra, hogy soha ne vegyük ezt annyira magától értetődőnek, hogy még követelőzzünk is. Ritka, ám annál drámaibb alkalmakkor megmutatta igazságszolgáltatásának rettentő erejét. Megölte Nádábot és Abíhút. Megölte Uzzát. Anániást és Szafirát – és sok mindenkit lehetne még említeni. De mindezekkel mintha azt mondaná: „Vigyázzatok! Miközben a kegyelem áldásait élvezitek, az igazságszolgáltatásról se feledkezzetek el! Ne feledjétek el a bűn súlyosságát! Emlékezzetek mindenkor, hogy szent vagyok!” Szentségemen pedig ne botránkozzatok meg, hanem vegyétek komolyan azt.
Ámen.
[1] 3Mót 10:1-2
[2] 2Móz 30:9-10
[3] 1Krón 13:3-4
[4] 1Krón 13:9-11
[5] 4Móz 4:1-20
[6] vö. 4Móz 4:20
[7] ApCsel 5:11
[8] Ez 18:4
[9] Rm 6:23