Lekció: 1Móz 2:1-3

Alapige: Zsolt 24:3

Jean-Paul Sartre francia drámaíró és filozófus egy híres Zárt tárgyalás c. műve a pokolban játszódik. Azonban Dante Isteni színjátékától eltérően, amelyben Dante pokla alvilági tűztől megvilágított, rettenetes viharoktól megtépett, vad szirteken elterülő táj, mely káromkodásoktól, szitkoktól és jajongástól hangos, Sartre pokla valami egészen más. Az ő poklában kénköves tűz helyett egy szoba várja az érkezőket: három embert, akik az örökkévalóságig vannak összezárva – és maga a dráma abban a tömör állításban összegződik: a „pokol a másik ember.” És mindez egy olyan hely, ahonnan nincs kijárat.

Napjaink embere valahol ebbe a csapdába esett. Mintha a jelenlegi világból nem lenne kijárat; ill. az a kijárat nem lenne több, mint az elmúlás, a halál. Nem érzi a mai ember, hogy elérhető volna a számára a menny vagy a természetfeletti világa. Mintha nemzedékünk teljesen az itt és most csapdájába esett volna, mintha arra lettünk volna rendelve, hogy a földi dolgokhoz láncolva, azok rabságában éljük az életünket. Mintha a szent Isten és a menny elérhetetlen távolságban lenne.

Félreértés ne essék. A szent Isten és a menny valóban elérhetetlen távolságra van tőlünk – de valóban minden lehetőségétől meg vagyunk fosztva annak, hogy belépjünk a szent Isten jelenlétébe és földi létünkben teljesen el vagyunk zárva attól, hogy beleszippantsunk a menny levegőjébe?

Isten szentségéről szóló sorozatunk utolsó részéhez érkeztünk. Hallottunk arról, hogy Isten szentsége mit jelent, és  hogy ez milyen félelmetes hatást tud kifejteni a bűnös emberre. De mégis érezzük azt, hogy szükségünk van erre a szentségre, és éppen azért van szükségünk arra, hogy kiszabaduljunk az itt és most csapdájából, hogy véges világunkból megnyíljon egy ajtó a végtelenbe, ahol létünk kiteljesedik, és nem szorongatják azt félelmek és a mulandóság gyötrelmei.

Erről gondolkodott a zsoltáros Dávid is, amikor a 24. zsoltár 3. versében felteszi azt kérdést, ami mai alapigénk is:

Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén?

Dávid válaszolt is erre a kérdésre, de mi most maradjunk a kérdésnél. Mert fontos, nagyon fontos a kérdés is. Ki az, aki Isten szent színe elé járulhat? De kinek kérdés ez?

1. A szent hely

1.1. Deizmus

A XVIII. században megjelent egy új vallás, a deizmus, amely egyfajta átmenetet képezett a klasszikus keresztyén istenhit és az ateista naturalizmus között. Miről is szólt ez a deizmus?

Ezt a deisták kedvenc metaforája mutatja be, a mennyei órásmester képe. Ebben bemutatják, hogy Isten az elsődleges ok, aki ahhoz hasonlóan alkotta meg a világot, ahogyan az órásmester megtervez és összerak egy órát. A deisták úgy képzelték el, hogy amint az órásmester megtervez és összerak egy órát; ahogy összeilleszti a rugókat és fogaskereket, majd felhúzza az órát, hogy az attól kezdve a maga erejéből járjon, úgy Isten, aki az univerzum nagy Tervezője és Alkotója is megteremtette a világot, majd hátrébb lépett, hogy az ezek után a saját törvényei szerint működjön tovább. A deisták szerint Isten egy zárt rendszerként teremtette meg a világot, majd magára hagyta és többé nem avatkozik be a működésébe. Éppen ezért a deisták nem hittek a napi szintű gondviselésben, Isten különleges szent beavatkozásaiban, amit csodáknak nevezünk – és ebből következően semmilyen lehetőséget nem láttak a földiek és az égiek közötti érdemi kommunikációjában, így például az a kérdés is értelmetlen volt a számukra, ami Dávidot annyira foglalkoztatta:

Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén?

Talán értjük is, hogy a deizmus mint vallás nem volt hosszú életű, de filozófiaként fenn maradt és nem tűnt el a mai napig sem az eszmetörténet színpadáról. Sőt a magyar drámairodalom egyik leghíresebb drámája az Ember tragédiája c. drámájában is visszaköszön 1862-ben – egy évszázaddal később Madách Imre tollából, amikor Isten a teremtés végén válaszul az őt dicsőítő angyali kórusnak ezt mondja:

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.

De ez az Isten nem is tud többet mondani Ádámnak a dráma végszavában:

Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

A deizmus tehát nem tűnt el teljesen és mindmáig érezteti hatását. Ez tetten érhető például abban is, hogy ma is sokan hiszik, hogy a világ meghatározott természeti törvények szerint működik, mint egy felhúzható óraszerkezet, ezért minden esemény oka szigorúan a természetben gyökerezik, Isten arra semmilyen befolyást nem gyakorol, ha létezik is valahol a világ mindenségben, akkor is csak távolról szemléli az emberek világában zajló történéseket. Ennek pedig súlyos hatása van arra, hogy az emberek hogyan gondolkodnak az életről és abban a vallás szerepéről. Társadalmunkban a vallás egyfajta személyes terápiává degradálódott, melyre azoknak van szükségük, akik nehezen birkóznak meg az élet nehézségeivel – de már nekik sem feltétlenül, hiszen a vallás akár felcserélhető pszichoterápiával is. A világban természetes módon létezik, mit sem érzékelve a szent jelenlétéből.

1.2. A küszöbön

De Dávid kérdése mégis velünk maradt mindmáig, mert az emberek mindig is keresték a természetfelettibe vezető ajtót, a küszöböt, amelyen át kiléphetünk a világ profanitásából szent területre.

1.2.1. Mózes

Mózes a Midján pusztájában szinte belebotlott ebbe a küszöbbe, amikor találkozott Istennel a pusztában. Azt olvassuk:

Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ott megjelent neki az Úr angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor. Akkor ezt mondta Mózes: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor?   Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, kiáltott neki Isten a csipkebokor közepéből, és ezt mondta: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt:  tt vagyok!   Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz! Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.[1]

Isten e teofánia alkalmával azt parancsolta Mózesnek, hogy tartson biztos távolságot Isten közvetlen jelenlététől, vagyis Mózes nem mehetett túl közel hozzá. Aztán azt a parancsot kapta Istentől, hogy vegye le a saruját. A szent teret, ahol Mózes megállt, Isten jelenléte szentelte meg. Az ottani talaj összetétele semmiben sem különbözött a puszta bármely más pontján lévő talajétól. E hely szakrális jellege nem belülről, hanem kívülről eredt, vagyis szentté tette egy kívülálló megjelenése. Az ott történt esemény rendkívüli dimenzióval gazdagította a természetes, hétköznapi síkot. Isten megjelenésének köszönhetően szokatlanná vált a szokványos tér.

1.2.2. Jákób

Hasonló élménye volt korábban Jákób ősatyának, amikor a bátyja haragja elől Hárában menekült. Útközben elfáradva lefeküdt aludni egy helyen – vagy ahogy Kecskeméthy István fordította „a Hely”-en, és álmában látott egy létrát, amelyen Isten angyalai fel- és lejártak. Az Urat is látta állni odafönt, aki azt mondta:

Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene![2]

Amikor Jákób felébredt az álmából, félelem fogta el, mert azt értette meg, hogy az Úr van ezen a helyen. Ez eleinte őt is félelemmel töltötte el, mert úgy látta, hogy az a hely az „Isten háza és a mennye kapuja”.

Amit azonban ez után tesz, nagy jelentőségű szimbolikus esemény. Volt egy kő, amit az alváshoz a feje alá tette. Akkor az még egy közönséges szikladarab volt. A menny megnyílása után azonban azt a követ szent oszlopként állította fel Jákób és olajat öntött rá, és ezzel megszentelte azt a követ – és innentől a szokványos rendkívülivé lett: a szent tér ismertetőjelévé, azaz az ég és föld közötti átmenet helyéül szolgált; nevet is kapott a hely: Bétel, azaz Isten háza. Így alakult a szent hely, a szent tér. Akkor is, amikor Noé vagy Ábrahám oltárt épített. De így alakult a szent tér a pusztai vándorlás idején, amikor Isten a sátortemplommal Isten népével járt, majd alakult át a Sion-hegy templomává. De mindig ott volt a szent tér, mint egy más hely; amikor a küszöböt átlépve szimbolikusan is és hiszem, hogy hitben valóságosan is átlépünk egy más minőségű térbe.

1.2.3. Gyülekezet és templom

Ezt a szent teret ma a gyülekezetben tapasztalhatjuk meg. A Bibliában a templom szó nem épületet jelent, hanem embereket, ugyanakkor az embereknek fizikális helyre is szükségük van, ahol istentiszteletet tarthatnak. Mivel a gyülekezeti épületeket istentiszteleti célból építik, sok esetben egyszerűen csak templomként emlegetjük magát az épületet is. Ebben az értelemben a templomokat azzal a céllal tervezik és építik, hogy afféle szent térként szolgáljanak a szenttel való találkozáshoz.

A templomok építészeti stílusa nem egyforma. Minden templom nem szavakkal elmondott üzenetet hordoz. A gótikus katedrálisok tervezőit valaha az a cél vezérelte, hogy Isten transzcendens voltára hívják fel a figyelmet. A nagy belmagasság, a boltívek, a tornyok és csúcsok mind azt voltak hivatottak közvetíteni, hogy az emberek a szenttel találkoznak e fenséges épületekben. Ezek az épületek pontosan azt akarták elérni, hogy lenyűgözzenek – és meg is tudják tenni.

A ma épülő templomok némelyikében is látni Isten csodálatos szentségét érzékeltető tornyokat és boltozatos mennyezetet, más gyülekezeti épületek tervezésekor inkább egyfajta közösségi ház létrehozását tekintették vezérelvnek. Ez utóbbiak inkább üléstermekre vagy színháztermekre emlékeztetnek. Némelyikükben a szentély helyét színpad váltotta fel, a gyülekezet pedig egyfajta nézőtéren foglal helyet. Egyesek a szent tér megszentségtelenítését – profanizálását – látják e tendenciában, melynek célja a szent Isten jelenléte és a tőle való félelem okozta kényelmetlenségérzettől való szabadulás. Tény, hogy ilyen környezetben kellemesebben érzik magukat az emberek mások társaságában, és közösséget tudnak gyakorolni egymással, és kevésbé hangsúlyos a szent hely szent jellege, ami miatt elvész a küszöbélmény, ami Dávid kérdésében is ott bujkál: hogy amikor átlépem a küszöböt bejutok-e a szent jelenlétébe? Itt és most megtörténik-e, hogy átlépek az egyik világból a másik világba?

Én mindkét esetre emlékszem az életemben példára. Amikor egy nagy katedrálisban, esetleg egy kicsi homályos kápolnában úgy lépdelünk, hogy minél kevesebb hangot adjunk ki, mert megérezzük annak a helynek a szentségét. Ilyenkor de bántó tud lenni, ha egy túristacsoport hangosan belerondít az élménybe. Ilyenkor szoktunk haragudni rájuk, hát nem tudják, hogy illik viselkedni egy ilyen helyen? Pedig úgy van, nem tudják – és nem érzékelik annak a helynek a szentségét. Egész egyszerűen nincs rá lelki érzékszervük. De arra is emlékszem, amikor egy kis üzlethelyiségben voltam egy kis gyülekezet istentiszteletén, ahol olyan elmélyült odaadással imádkoztak Istenhez, olyan örömmel magasztalták Istent az énekekkel és olyan szent áhítattal vették az úrvacsorát, hogy valóban megjelent annak a helynek a szentsége a gyülekezet istentiszteletén át.

Mindannyiunk életében fel-felbukkantak szent helyek, melyeket az emlékeinkben őrzünk. Ilyen még nekem a pasaréti templom, ahol először voltam kamaszként református istentiszteleten, majd ahol néhány évvel később végbement a megtérésem. És mindez ugyanakkor nem cáfolja azt a bibliai igazságot sem, hogy Isten mindenütt jelen van, és nem lakik kézzel csinált templomokban – ez így van, de mindannyian átéljük azt, hogy vannak helyek, akár a személyes életünkben akár többek által is tapasztalva, ahol Isten érintése mégis sokkal közelebb érne a szívünkhöz. Helyek, amelyek a találkozás helyévé, a menny egy bizonyos fajta küszöbévé lesznek Isten népe és ezen belül az ember számára. Ha nem így lenne teljesen érvénytelen lenne Dávid kérdése a templom küszöbénél állva:

Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén?

2. A szent idő

Ugyanakkor Isten szentsége nem csupán a teret, hanem az időt is meg tudja érinteni. Az ógörög nyelvben, amelyen az Újszövetség is íródott, két különböző szó létezik, amely időnek fordítható.

Az első a kronosz, amely általában a percről-percre múló időt jelenti ez lényegében az időfolyamot jelöli, amely megállíthatatlanul halad előre és amely „felfalja a gyermekeit”. Az idő mindent megemészt. Ebből a görög szóból ered a krónika, a kronológia vagy a kronométer szavunk.

Az időt jelölő másik görög szó a kairosz. Ez a kifejezés olyan rendkívüli pillanatokat takar, amelyek különös fontossággal bírnak. Nincs is pontos szavunk a lefordítására, a teológusok minősített időnek nevezik, de talán a „történelmi pillanat” kifejezés. Azt értem itt történelmi pillanatnak, amikor valami olyan történik, vagy annak a lehetősége áll elő, hogy változik a történelem menete, valami nagy fordulópont áll be a történelemben.

Nézzünk példát erre a bibliai történelemben. Ilyen kairoszi események a teremtés, a bűnbeesés, a kivonulás, a babiloni fogság, Krisztus megtestesülése, a keresztre feszítés, feltámadás, mennybemenetel és Szentlélek kitöltése. Ezek az események vízválasztók Istennek a történelem folyamán véghezvitt munkájában, és mindegyik jelentőséggel bír a megváltás szempontjából.

E kairoszi események alkalmával sok esetben mintegy megszentelődött az idő. Olyan rendkívüli pillanat volt mindahány, amikor a szent megjelenése váratlanul félbeszakította a világtörténelem folyását és beleszólt annak további alakulásába. Manapság ünnepnappá nyilvánítunk bizonyos napokat. Már maga az ünnep szó jelentése is erre utal. Az ünnep etimológiai gyökere, amely a régi id – azaz szent – szó és a nap szó elemek összetételéből áll. Eredetileg idnap, azaz szent nap kifejezés alakult az idők során idnap → idnep → innep → ünnep szóvá. Ez jobban tetten érthető az angol nyelvben, ahol át sem alakult igazán. A „holiday” kifejezés a holy (szent) és day nap összetételéből alakult. Tehát maga az ünnep szó is arra utal, hogy vannak idők, amelyek különleges, szent idők. Vannak már persze olyan ünnepek is, amelyeknek nem sok köze van Isten szentségéhez, de mivel valamilyen okból különösen fontosnak és emlékezetesnek ítéljük őket, ezért „elkülönítjük” a naptári év többi, átlagos napjától.

A keresztyén hitnek szerves részét képezi a megszentelt idő, mely azonban nem a mitológiában, hanem a valódi történelemben gyökerezik. Isten maga volt az, aki elsőként megszentelt egy időszakot, mégpedig a teremtéskor.

Isten a hetedik napot szent időszakként különítette el a hét többi napjától. Amikor azután a Sínai-hegyen átadta Mózesnek a Tízparancsolatot, ismét bejelentette, hogy a hetedik nap – a sabbat – szent napnak tekintendő, amely központi szerepet kell, hogy játsszon Izráel népe hitében és életében. A keresztyén történelemben három dologra emlékeztet és figyelmeztet minket a heti ünnepnap – a heti megszentelt nap.

1. Megemlékezés Isten teremtő munkájáról.
2. Isten megváltó munkájának ünneplése, amely Krisztus feltámadásában csúcsosodik ki.
3. A megváltás majdani beteljesedéséről szóló ígéret ünneplése, az igazi nyugalomnapé, amikor a mennyben belépünk az Isten igazi nyugalmába.

A hívek minden nyugalomnapkor – itt most a keresztyén vasárnapra értem ezt – szent időt élnek meg az istentiszteleten. A nyugalomnap megszentelése a keresztyének számára a szent időszakok rendszeres megtartását jelenti. Az istentisztelet különleges, liturgikus idő, amely megtanít minket arra, hogy egy olyan történelemben élünk, amelynek határozott iránya és célja van, mi pedig erre tekintünk előre. Ezt az időt Jézus is mindig a zsinagógában az istentiszteleten töltötte. Ez Jézusnak szokása volt.[3]

Mi keresztyének a szent térben és szent időben találhatunk rá a szent jelenlétére. Ezekben érinthet meg minket a Szent megszentelő érintése. Tudjuk, hogy nem csak ezekben, de ezek mégis olyanok, amikor Dávidhoz hasonlóan átlépjük a küszöböt, hogy a Szent jelenlétében állhassunk és ő megszenteljen minket.

Emlékszem, hogy mekkora felzúdulást keltett a vasárnapi boltzár népünk körében. Itt pontosan ugyanaz a lelki mechanizmus lépett életben, mint akkor, amikor a túristacsoport nem tud viselkedni egy szent helyen. Egyszerűen az ember lázadva elszakadt a szenttől és nem is érzékeli a szent jelentőségét és ajándékát. Ezt pedig nem lehet törvényekkel szabályozni – azt persze igen, hogy vasárnap ne nyissanak ki a boltok, de a Szenthez ez nem fog közelebb vinni senkit. Azt csak azt segíti elő, ha valaki oda akar érni a küszöbhöz és felteszi a kérdést

Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén?

Ugyanígy nekem általában gyanús az is, ha valaki ezeket a megszentelt helyeket és időket azzal utasítja el, hogy „nekem minden hely szent”, „nekem minden idő szent”. Ez akár olyan nagyon hívőnek hangozhat, és az is igazzá válhat, hogy bármilyen hely alkalmas lehet, és bármilyen idő alkalmas lehet a Szenttel való találkozásra, az imádságra, de azért általános tapasztalatom szerint az a valóság, hogy az, akinek minden hely szent, valójában egyik hely sem az, és akinek minden idő szent, valójában egyik idő sem az.

Most különös időket élünk – amikor nem érhetjük el a szent helyeket, a megszentelt időkben. Amikor a szent időknek az otthonainkban kell megszentelődniük. És érezzük, hogy ez bizony nem olyan, és nem az. Ezért is mondtam néhány hete, amikor még tartottunk nyilvános istentiszteletet a templomban, hogy ha valaki nem tudja a közvetítés idejét igazán megszentelt hellyé és idővé tenni, inkább jöjjön az istentiszteletre. De továbbra is az a reménységem, hogy amikor az istentisztelet elkezdődik, Dáviddal együtt igyekeztek átlépni a küszöböt, hogy a megszentelt időben és a megszentelt helyen, a sarut levéve a Szenttel találkozva megváltó szentsége átjárja a szíveteket.

Ámen.

---

[1] 2Móz 3:1-6

[2] 1Móz 28:13

[3] vö. Lk 4:16