Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: 2Kor 4:7-18
Textus: Zsolt 30
Énekek: 30. 463. 155. 254.
Az elmúlt egy éven belül most nyitjuk újra harmadszor a templomot. Tavaly tavasszal 11 hétig nem tartottunk nyilvános istentiszteletet. Télen novembertől januárig 8 héten át, most pedig hét vasárnap maradt ki. Nem tudom, ki hogy éli meg, saját magamon azt vettem észre, hogy nemhogy hozzá nem szokom ehhez a helyzethez, de egyre jobban kimerít és elszívja az életenergiáimat.
A két korábbi zárás tapasztalataiból kiindulva eredetileg úgy készültem – és a presbitertársakkal is beszéltünk arról -, hogy többé nem zárunk be, de vezetőink nem hagytak ebben a kérdésben mérlegelési lehetőséget. Szóval egy harmadik időszak is volt, amikor nélkülöznünk kellett a templom közösségét. Biztos vagyok abban, hogy a lelki emberek számára ez egy olyan hiány, ami lényegében pótolhatatlan még úgy is, hogy átmeneti megoldásként ott vannak a különböző médiumok – legyen rádió, vagy most már leginkább az internet, ahol még a különböző tartalmak között válogatni is lehet. De ezek olyan pótlékok, amelyekre lelki életet építeni hosszú távon építeni nem lehet. Egy nem lelki embernek lehet, hogy elég ez is, de lelki embereknek ez nem elég.
Isten népe életének máskor is voltak korszakai, amikor elvétetett a templom, ilyen vagy olyan formában, ilyen vagy olyan okból. Mi történt, amikor újra volt hozzáférésük a szent helyhez? Erről szeretnék beszélni a 30. zsoltár alapján.
Zsoltár, templomszentelési ének. Dávidé. 2Magasztallak, Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. 3Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. 4Uram, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba.
5Zengjetek az Úrnak, ti hívei, magasztaljátok szent nevét! 6Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás. 7Míg jó dolgom volt, azt gondoltam: Nem tántorodom meg soha. 8Uram, kegyelmedből hatalmas hegyre állítottál. De mikor elrejtetted orcádat, én megrettentem. 9Hozzád kiáltok, Uram! Így esedezem az Úrhoz: 10Mit használ neked a vérem, ha leszállok a sírgödörbe? Hálát ad-e neked, aki porrá lett, hirdeti-e hűségedet? 11Hallgass meg, Uram, kegyelmesen, légy segítségemre, Uram!
12Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. 13Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!
1. A zsoltár bemutatása
Ha megnézzük a zsoltár címfeliratát, akkor két dolog ötlik a szemünkbe. Az egyik, hogy Dávid a szerzője. A másik, hogy ez egy templomszentelési zsoltár. Ha nem siklunk át gyorsan a címfeliraton, akkor rögtön kérdéseink támadhatnak.
Hogyan írhatott Dávid templomszentelési zsoltárt, amikor az ő idejében nem is volt templom. Bár szeretett volna templomot építeni, Isten azt nem engedte meg neki, csak a fia Salamon építhette fel a templomot.
Több lehetséges megoldás is adódik.
1.1. A Szent Sátor és a szövetségláda Jeruzsálembe vitele
Az egyik, hogy amikor az Isten szövetségládáját Jeruzsálembe vitték és elhelyezték a Szent Sátorban, amit Dávid felvont istentiszteleti célokra, ez egy olyan templomszentelési ünnepség volt, amire ez a zsoltár keletkezhetett. Ezzel kapcsolatban az okozza a nehézséget, hogy a zsoltár tartalma nehezen egyeztethető össze a történelmi eseménnyel (bár nem is lehetetlen).
1.2. A templomépítés előkészítése
Egy másik lehetséges megközelítés, hogy amikor Dávid megértette, hogy nem építhet templomot, az majd Salamon feladata lesz, azért nagyon komoly terveket hagyott hátra a templomot illetően. A Krónikák második könyve ír arról, hogy Dávid mennyire komolyan előkészítette a templom építését, az istentiszteleti rendek, léviták beosztása, felszerelések és egyebek tekintetében. Eszerint előre megírhatta a templomszentelési éneket. Ez sem zárható ki, bár megint a zsoltár tartalma okoz nehézséget, valamint az is, hogy Salamon templomszentelési ünnepségén semmi nem utal arra, hogy ezt a dávidi zsoltárt a templom szentelésén bármilyen formában énekelték volna.
1.3. Később vált templomszentelési zsoltárrá
Egy harmadik lehetséges magyarázat, hogy a zsoltárt Dávid írta egy nagy mélységből való kiszabadulása okán hálaadó és dicséretre felhívó zsoltárként, de eredetileg nem templomszentelési zsoltárnak szánta. Később azonban, amikor Izráel életéből elvétetett a templom, akkor a zsidó nép annyira tudott azonosulni ennek a zsoltárnak ennek a zsoltárnak a tartalmával és üzenetével, hogy a templom újraszentelési szertartásába beemelték és így került a címsorba Dávid neve mellé, hogy templomszentelési ének.
2. A makkabeus szabadságharc
Ahhoz, hogy továbblépjünk egy kicsit hatoljunk bele Izráelnek abba a történelmébe, amelyet kevésbé ismerünk, mert az általunk használt Szentírásban nem olvashatunk róla. A Makkabeusok könyvei osztják meg velünk a történelemnek ezt a részét.
A zsidóságnak az egyik legnagyobb ünnepe – ami ugyanakkor nem a Tórán alapszik, hanem Izráel népének egy nagy szabadítási élményén. Közel esik a keresztyén karácsonyhoz és külsőségeinek üzenetében van némi hasonlóság, azonban a két ünnep teljesen más. A hanuka eredetileg a templom újraszentelésének ünnepe, amely Kr. e. 165-ben következett be, és amely azután olyan ünneppé vált a zsidóságban, amely még az Újszövetségben is fellelhető. A hanuka ünnepről ír János, amikor a Jn 10:22-ben azt olvassuk:
Amikor eljött a templomszentelés ünnepe, Jeruzsálemben tél volt.[1]
Miről is szólt ez az ünneplés?
Miután nagy Sándor birodalma széthullott a halála után Kr. e. 323-ban, Szíria és benne a meghódított Izráel ismét két birodalom határára került a Ptolemaida valamint a Szeleukida birodalom határára. A zsidók elsősorban a szeleukidák uralma alatt éltek. Erre az időszakra tehető az erőszakos görögösítés – a hellenizálás is – ami komoly meghasonlást is okozott a zsidóság körében. Ez az erőszakos görögösítés IV. Antiokhosz Epifánész uralma alatt érte el a csúcspontját, amikor is az uralkodó a fejébe vette egész birodalmában mindenkinek „egy néppé kell válnia, és el kell hagynia sajátos szokásait”.[2] Ez sok zsidónál kedvező fogadtatásra talált. Viszont, amikor Antiokhosz elrendelte, hogy a templomban szüntessék be az áldozatokat, szentségtelenítsék meg a szombatokat és az ünnepeket, tegyék tisztátalanná a szentélyt, készítsenek áldozati magaslatokat és bálványszobrokat, áldozzanak disznókat, ne metéljék körül a gyermekeiket, és egyszerűen forduljanak el a Tórától, mert ha valaki nem így tesz, annak halállal kell bűnhődnie, akkor ez egy népfelkeléshez és szabadságharchoz vezetett.
Az egész folyamatát nem ecsetelem, a lényeg az, hogy amikor Kr. e. 165-ben sikerült győzni Antiokhosz seregei felett és bevonultak Jeruzsálembe, fölmentek a Sion hegyére, és ott meglátták a Szentélyt lerombolva, az oltárt megszentségtelenítve, a kapukat felégetve és az udvarokat gazzal felverve, bozóttal benőve, akkor megszaggatták a ruháikat, nagy hangon sírtak és hamut szórtak a fejükre. Egyben el is határozták, hogy helyreállítják és felszentelik a templomot. Egy nagy, nyolc napos örömünneppel szentelték újjá a templomot, nagy dicsőítéssel, hatalmas ujjongással és elrendelték, hogy ezután minden évben legyen a templom újraszentelésének ünnepe – a hanuka ünnep – megtartva.
Ennek a zsoltárnak ez is ez a címe: „mizemór sír-chanukat habajit” – Zsoltár – templomszentelési ének, gyakorlatilag chanuka-ének.
3. A Dávid zsoltára
A zsoltárral – Dávid zsoltárával kapcsolatban azonban az az izgalmas, hogy úgy tűnik ez eredetileg, ahogy Dávid megírta egy egyéni hálaadó ének Isten szabadításának megtapasztalásáért.
A zsoltár kezdete egyértelműen egy olyan helyzetet ír le, ami arra utal, hogy Dávid nagy bajba került, halálos bajba, ami lehetett egy súlyos harci sebesülés vagy valamilyen betegség. Ebben a bajban még az is fájdalmat okozott a számára, hogy helyzete ellenségei számára egyfajta győzelmi örömöt jelentett volna – és azért ünnepli az Urat, hogy nem engedte meg ellenségeinek, hogy ezt az elégételt, örömöt érezzék, mert az Úr kihúzta őt a bajból, fölhozta őt a holtak hazájából és megőrizte lelkét a mélységbe való alászállástól. A konkrét szituációról nem tudunk többet, csak annyit tudunk, amennyit zsoltár elmond. Egy olyan életélményre utal, amit különböző mértékben és különböző formákban, de minden hívő ember átél: halálos bajba jut – legyen az sérülés vagy betegség, de az Úrhoz kiált és az Úr kihúzza őt ebből a bajból.
Ezt követően azonban Dávid a gyülekezethez fordul és azt mondja:
Zengjetek az Úrnak, ti hívei, magasztaljátok szent nevét!
Az Úr ünneplésére való felszólítását pedig azzal indokolja meg, hogy Istent kegyelmes Istennek látja, akinek a kegyelme messze-messze felülmúlja ítélő igazságát.
Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme.
Emberlétünk egyik nagy alapérzése, hogy a jó dolgok rövid ideig tartanak. A jó dolgok az életünkből úgy múlnak el, mint a szempillantás, de a küszködés, a fájdalmak és a nyomorúság sokkal hosszabban kitart. Nem véletlen az emberlétnek ez az alapérzése, hiszen az Édenkertből kiűzetés következménye, az Istentől való elszakadás átka és büntetése, ahogy az Úr megfogalmazza Ádámnak:
Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! 18Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. 19Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba![3]
Ezt az alapérzést énekli meg Mózes a 90. zsoltárban:
Bizony, elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk, 8ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé. 9Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. 10Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.[4]
Ezzel szemben mintha Dávid a szabadulása és megmentése okán mintha egy ezzel teljesen ellentétes érzést, sőt hitvallást fogalmaz meg. Ez ennek a zsoltárnak mondhatni kulcsgondolata. Hogy megfordítja az emberi életnek ezt az alapérzését és azt mondja:
Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme.
Mert miután az ember megismerte Krisztusban Isten kegyelmét a nyomorúság, a fájdalom és a hiábavalóság egyszerre más távlatba kerül. Pál apostol ezért tudja a földi élet nehézségei között azt tanítani:
Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. 17Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, 18mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.[5]
De miért is e nagy ujjongás a kegyelem fölött? Mert Dávid felismerte azt, hogy minek köszönheti azt, hogy elkezdett lecsúszni a holtak hazájába. Minek köszönhette a betegségét vagy a sebesülését, amely akár halálos is lehetett volna? Azt olvassuk a 7. versben:
Míg jó dolgom volt, azt gondoltam: Nem tántorodom meg soha.
Dávid itt lényegében egy nagyon komoly bűnvallást tesz. Nem a házasságtörésről. Nem valamilyen cégéres bűnről. Nem olyan cselekedetekről, amelyeket Mózes törvénye elítél. De mégis egy olyan bűnről, ami a holtak hazájának fenyegetése vette kerül.
Dávid arról vall, hogy ő elbízta magát. Elbízta magát a jó dolgában, ami miatt azt gondolta, hogy vele az égvilágon semmi baj nem történhet. Ez azonban eltávolította őt az Istenben való bizalomtól.
Itt pedig vegyünk észre valami nagyon fontosat. Dávid az állapotáért senkit sem hibáztat. Azért olyan fontos ez, mert ha valami baj ér, szinte az azonnali reakció az, hogy valakit elkezdünk hibáztatni. Neki is lett volna kit hibáztatnia. Ott van az ellenség, simán mondhatta volna, hogy az ellenség miatt vagyok bajban. Az ellenségeim okozták ezt. Dávid nem is állítja azt, hogy az ellenségeinek nincs benne a keze a dologban, hiszen azért ünnepli és magasztalja Istent, hogy nem engedte, hogy ellenségei örvendezzenek a baján. Mégis a hibát önmagában találja meg. Én fordultam el az Úrtól jódolgomban, és még azt is feltételeztem, hogy ebből semmi baj nem származhat. Amikor viszont megjelent a betegség, ami halállal fenyegette, nagyon megijedt. És egyből fordult Istenhez, mert ahogy fogalmaz:
De mikor elrejtetted orcádat, nagyon megrettentem.
Ebből az ijedtségből pedig kegyelemért kiáltott. Igen, Uram, elbíztam magam. Jó dolgom volt, és azt gondoltam, hogy ezt én megérdemlem. De most nem az érdemeimmel jövök eléd, hanem kegyelmet várok.
Hallgass meg, Uram, kegyelmesen, légy segítségemre, Uram!
Az eredmény pedig önmagáért beszél:
Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!
4. A templomszentelés zsoltára
Dávidnak életének ezzel a zsoltárával ünnepeltek a Makkabeusok, amikor újraszentelték a templomot az Antiokhosszal szembeni sikeres szabadságharcuk végén. Azt élték át, hogy Antiokosz istentelensége Izráelt a sír, a megsemmisülés szélére taszította és már majdnem beleestek a sírba, hiszen az istentelen kultúra teljesen el akarta tőlük venni Istenük tiszteletét és imádatát. Aki az Úrhoz imádkozott, halál fia volt, aki az Úrnak akart áldozni, halál fia volt. Ugyanakkor sokan voltak a zsidók között is, akiknek tetszett Antiokhosz uralma. Így fogalmaz a Makkabeusok könyve:
Izráelből is sokan megkedvelték a király szertartásait.[6]
Amikor újra szentelték a templomot akkor ezért vették elő ezt a zsoltárt.
- Elbíztuk magunkat és elhagytuk az Úr útját
- Istenhez fordultunk kegyelemért, aki megsegített minket a bajban. Azért élhették ezt át, mert több olyan győzelmet is ki tudtak vívni, ahol az ellenség nyomasztó fölényben volt. Mégis győztek.
- Isten vitt bennünket győzelemre és kegyelméből hatalmas hegyre állított bennünket. Ott lehetünk a Sion hegyén és újra áldozhatunk Izráel Istenének.
Azt olvassuk, hogy az eredménye ennek a templomszentelésnek az lett:
Nagy öröm terjedte el a nép között, hogy sikerült elfordítani a pogányok gyalázatát.[7]
Amit Dávid így énekelt meg:
Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon.
5. „Templomszentelés” újranyitás után
Amikor az újranyitáson, annak üzenetén gondolkodtam – már hetekkel ezelőtt – Isten így hozta elém ennek a zsoltárnak az üzenetét.
Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy lelki emberek számára a templomi közösség hiánya, az istentisztelet hiánya a valós térben mindez egy veszélyes és súlyos járvány árnyékában, a halál árnyékában megélt veszedelmes nyomorúság. Felsejlik a számunkra, hogy mennyire sérülékeny az életünk. Nemcsak a testi egészségünk, hanem a lelki egészségünk is. Mert azt gondoltuk jó dolgunkban, hogy a templom, a templom közössége mindig a rendelkezésünkre áll. Ebben a jó dolgunkban azt gondolhattuk – lazíthatunk az Isten iránti bizalmunkon. Helyezhetjük első helyre a saját életünket, mert Istennek is az a dolga, hogy a tenyerén hordozzon bennünket. És ebben az elbizakodottságban nem vált-e sokak számára természetessé, hogy az Úr kegyelmének ünneplése pusztán egy vasárnapi opcionális programponttá vált?
Isten kegyelmesen úgy alakítja a helyzetet, hogy újra együtt lehetünk. Tudjuk, hogy a járvány még messze nem ért véget. Azt is tudjuk, hogy még benne van a veszély, hogy erősebben is fellángolhat. De újragondolhatjuk az életünket, együtt ünnepelve és magasztalva az Urat, amire ez a templomszentelési zsoltár hív. Magasztalva azért, hogy kegyelmében megtartott minket, megőrzött bennünket a mi Krisztusban megváltó és megszentelő Istenünk.
A bezártság idején egy testvérünk egy üzenetben megosztotta velem azt az imádságát, hogy Isten legalább bennünket, a gyülekezetet tartson meg. Sajnos azonban közösségünk két tagját is elvesztettük ebben a járványban. Mindenképpen gondoljunk együttérzéssel azokra a testvéreinkre, akik őket gyászolják és gyászoljunk velük együtt, ne feledkezzünk meg róluk, azokról, akik most nem ünnepelhetnek velünk. Közben azonban arról se feledkezzünk meg, hogy Istent ünnepeljük a jóságáért – ahogy a Makkabeus szabadságharcnak is voltak áldozatai – akik már nem élhették meg a templom újraszentelését – de a veszteségeik ellenére is tudták magasztalni és ünnepelni az Urat megtartó kegyelméért.
A múlt heti istentiszteleten beszéltem arról is, hogy jó, ha az istentisztelet üzenete elköteleződést, elhatározást és fogadalmakat is inspirál. Vajon meg tud-e születni a szívünkben ez a fogadalomként is az az imádság, amit még az igehirdetés előtt énekeltünk:
Szent e hely, légyenek szentek, akik e házban megjelentek.
Igen, szent ez a hely – szentnek tekintem, és szentnek tekintem benne a közösséget és saját magamat. Elkötelezzük-e magunkat erre a szentségre? A Krisztus iránti bizalomra és engedelmességre, aki egyetlen áldozatával tökéletessé tette a megszentelteket?[8]
Szenteljük újra ezt a templomot a mi odaszánásunkkal és elköteleződésünkkel, a 30. zsoltár imájával.
Ámen.
[1] Jn 10:22
[2] 1Makk 1:41-42
[3] 1Móz 3: 17-19
[4] Zsolt 90:7-10
[5] 2Kor 4:16-18
[6] 1Makk 1:43
[7] 1Makk 4:58
[8] Zsid 10:14