Lekció: Mt 27:27-44
Alapige: Mt 27:45-50
Miután hallottuk Jézus megfeszítését, most még szeretném hozzáolvasni a Jézus haláláról szóló beszámolót Máté szerint. Így együtt ez lesz az alapigénk:
Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: Illést hívja. Egyikük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. De a többiek ezt mondták: Hagyd csak, lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse őt. Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.
A keresztrefeszítések nyilvános kivégzések voltak a Római Birodalomban. A kivégzettel szemben rendszerint kevés együttérző megnyilvánulás volt tapasztalható, rendszerint gúnyolódás és megszégyenítés és gyalázat kísérte a halálraítéltet a vesztőhelyre, a felfeszítésekor pedig csak folytatódott ez. Ebben Jézus keresztrefeszítése sem tért el az általános gyakorlattól. Az evangéliumok Jézus szenvedésének leírásakor ezeket is kiemelik – hogyan gúnyolták őt a katonák, a nép vezetői, valamint a kivégzés szemtanúi. Ma ezekből szeretnék négy olyat kiemelni Máté evangéliumából, amely gúnyolódáson keresztül Máté ironikusan felmutatja, hogy a gúnyolódók lényegében magát az igazságot gúnyolták ki. Itt Máté – mondhatjuk – iróniába beszámolójának iróniájában csomagolja az igazság kijelentését. Lényegében az igazságot a gúny tükrében is láthatjuk. Ma ezeket a gúnyolódásokat a kinyilatkoztatás fényében fogjuk látni, és megerősítjük az értünk Megfeszített Krisztus imádatát az életünkben.
Fontos ez, mert Krisztus keresztje ma is sokszor gúnyolódás tárgya – lehet, hogy nem közvetlenül, de a Krisztusba vetett hitünkön keresztül, amellyel hiszünk benne, mint bűneink megváltójában és életünk örök életre megmentőjében. Néha közvetlenül a hitünket éri gúny, néha azok miatt éri hitünket gúny, akik álszent életükkel hoznak gyalázatot az evangélium igazságára és szépségére. Ez azonban nem kell, hogy elbizonytalanítson bennünket a Megfeszített Krisztusba vetett hitünkkel kapcsolatban, sőt arra indít, hogy erősödjünk az imádatunkban. Nézzük sorban a négy gúnyolódást, amelyen keresztül Máté ironikusan mutatja fel az igazságot:
1.A kereszt első iróniája: akit királyként gúnyolnak, az a Király
Akkoriban teljesen bevett kihallgatási gyakorlat volt, hogy az embereket megkínozták és megverték. Úgy gondolták, hogy nagyobb valószínűséggel mondanak igazat, ha fájdalmat okoznak nekik, és félnek a még nagyobb fájdalomtól. Jézust is többször megverték, egészen kegyetlenül és véresen kihallgatásai során. De ami Pilátus ítélete után történt – az a katonai kaszárnya-humor már nem volt része a megszokott protokollnak – bár egy elítéltnek már nem voltak semmiféle emberi jogai.
Pilátus katonái az ítélet után bevitték Jézust a Praetoriumba, köré gyűltek csapatban, levetkőztették, majd egy bíborszínű köntöst adtak rá, a fejére tettek egy koronát tövisből, egy nádszálat adtak a kezébe, majd ezután gúnyolni kezdték:
„Üdvözlégy, zsidók királya!”
Mindezt gúnyos térdhajtás, köpködés, és a fej ütlegelése kísérte és követte. Na, üdvözlégy, felség! Itt van a mi hódolatunk – hahaha.
De Máté tudja és így tesz bizonyságot az olvasóinak, Jézus a Király. A prófétai hagyomány szerint, amelyet az Ószövetség prófétái kinyilatkoztattak, az ígéretek arról szólnak, hogy eljön az utolsó nagy király, aki Dávid leszármazottja, akit mégis Hatalmas Istennek, Örökkévaló Atyának, Csodálatos Tanácsosnak és Békesség Fejedelmének fognak nevezni, ahogyan azt Ézsaiás 700 évvel korábban megírta. [1]
Akit itt gúnyosan királynak neveznek, azt Máté úgy mutatta be még az evangélium elején, születése előtt., mint Ábrahám és Dávid király leszármazottját. A lényeg az, hogy Jézus a dávidi királyok vonalában áll.
Jézus Pilátus előtti tárgyalásának is ez a kérdés állt a középpontjában:
Te vagy a zsidók királya?
Pilátus nézőpontjából egyetlen kérdés az, hogy jelent-e politikai vagy katona fenyegetést Caesarnak? De ahogy világossá válik Pilátus számára, hogy bár Jézus kinyilvánítja, hogy ő valóban király, de azt is, hogy az ő királysága és királyi igénye nem e világ politikai keretrendszerében helyezkedik el – és innentől Pilátus számára teljesen érdektelenné válik. Tesz ugyan egy erőtlen kísérletet a szabadon bocsátására, de a politikai karrierjét nem áldozza fel egy számára jelentéktelen senkiért.
Máté azonban tudja, hogy Jézus király. Olvasói is tudják. Mi is tudjuk. Sőt tudjuk, hogy Jézus nemcsak a zsidók királya, hanem egyenesen a királyok Királya és uraknak Ura.
De mégis miféle király? Ez ma is gúny tárgya – de számunkra, akik hiszünk benne egészen világos, hogy Jézus uralkodik a keresztről; Ez azonban egy olyan világban és kultúrában, amely csak autokratikus uralkodókat ismeri el – ez a vallomás is iróniával van átitatva: akit ti királyként gúnyoltok valóban az egyetlen igazi király. Ti gúnyoljátok őt, mi királyként imádjuk. És most is eljöttünk, hogy imádjuk őt.
2. A kereszt második iróniája: aki teljesen tehetetlennek mutatkozik, Ő a Mindenható.
Jézust az ítélete után a város egyik főutcáján a vesztőhelyre vitték, hogy neki is mint minden elítéltnek magának kellett vinnie a gerendát, amire felfeszítették. Erre fektették rá a vesztőhelyen, és kötözték, valamint szögezték rá, hogy azután felemeljék függőlegesbe és a kereszt hosszanti szárára rögzítsék a lábát, hogy azzal támaszkodni tudjon és ne haljon meg gyorsan.
A keresztre feszítéssel történő kivégzés elsősorban a fájdalmas izomgörccsel kínozta az elítéltet. Ott lóg az ember, karjával húzza, a lábával tolja magát, azért levegőhöz jusson. Aztán elkezdődnek a görcsök és az ember egyre nehezebben tudja tartani magát. Ez napokig is eltarthat. Az egész kivégzés célja nemcsak az ember elpusztítása volt, hanem annak az érzékeltetése, hogy teljesen kiszolgáltatott és tehetetlen. Semmit nem tudsz tenni. Sem megszabadulni, de még siettetni sem a meghalást, hogy minél hamarabb véget érjenek a kínok.
Jézus azonban már útközben olyan gyengének bizonyult, hogy a katonáknak egy Simon nevű embert kellett kényszeríteniük arra, hogy vigye Jézus helyett a keresztet. Valóban teljesen tehetetlen mindazzal szemben, ami történik vele.
Gúnyolják is érte:
Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!
Ez a gúnyolódás arra utal, ami Jézus vallási perében is történt. Azt olvassuk, hogy a főpapok és az egész nagytanács hamis tanúvallomásokat kerestek Jézus ellen, hogy halálra ítélhessék. Nagy nehezen sikerült találni két olyan tanút, akik azt állították, hogy Jézus azt mondta, hogy le tudja rombolni az Isten templomát és három nap alatt fel tudja építeni. Főbenjáró vétek nemcsak Izráelben, hanem az egész Római Birodalomban. A rómaiaknál volt egy olyan törvény, amely minden vallás szentélyét védte, és azok megtámadása főbenjáró vétségnek számított; ez volt az egyetlen módja, hogy megfékezzék a vallások közötti viszályokat.
De mit is mondott Jézus a szolgálata elején? Olvassuk csak el, amit János leírt az evangéliumban:
Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.[2]
Ellenségeinek fogalma sem volt arról, hogy miről beszél. Sőt, János azt is megjegyzi, hogy a tanítványainak sem volt fogalma arról, hogy miről beszél. János így folytatja:
Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.[3]
Csak feltámadása után állt össze a számukra, hogy Jézus nem a jeruzsálemi templomról beszélt. Nem a kőfalakról. Saját magáról beszélt. Saját testére tekintett úgy, mint egy templomra. A templom volt a találkozási hely Isten és az emberek között. Ez volt a nagy áldozati hely. Ahol az Isten kiengesztelődött a bűnök miatt. Jézus azt mondta: „Én vagyok a templom, az engesztelés temploma.”
A gúny tükrében megjelenő irónia, az igazság arról beszél, hogy Jézus miközben gyalázatban, megaláztatásban és szégyenben tehetetlenül lógott a kereszten, bekövetkezett a templom lerombolása mégis mindez az újra épülés felé haladt. Jézus úton volt a halál és a feltámadás felé. Miközben gúnyolták a tehetetlensége miatt, éppen azt tette, amit mondott: hagyta, hogy lerombolják testének templomát, hogy harmadnapra újra felépítse a feltámadásban. Az az ember, aki ott a kereszten tehetetlen volt, mégis mindenható erejével győzte le a halált.
Míg a világ gúnyolja Krisztus tehetetlenségét, mi eljöttünk, hogy imádjuk őt, aki mindenható erejével felépítette mennyei templomát testében harmadnapra.
3. A kereszt harmadik iróniája: magát nem tudja megmenteni, de megment másokat
A harmadik gúnyolódás a főpapok és a Nagytanács vénei felől így hangzik:
Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne!
Az evangéliumi bizonyságtételekből azt tudjuk, hogy Jézus valóban megmentett másokat. Megmentette a leprást. Megmentette a vakot. Megmentette tanítványait a háborgó tengeren. Megmentette a bénát. Megmentette a halott kislányt. Megmentette a démoni lélektől gyötört megszállottat. És most magát nem tudja megmenteni?
Éppen ebben a gúnyolódásban kérdőjelezik meg mindazt a jót, amit Krisztus tett. Jézus tettei nyilvánosak voltak, azt mindenki hallotta, tudta, aki abban a környezetben élt. De ha Jézus élete végére így kerül pont, akkor ez a gúnyos hang, ezek a gúnyos bekiabálások a vezetők reményei szerint a feledés homályába száműzik Jézus mentő szolgálatát – mert csak az fog megmaradni az emberi fejekben – nem lehet a Szabadító az, aki magát nem tudja megszabadítani.
Amikor Józsefnek az angyal megmondja, hogy a megszületendő Isten Fiának a Jézus nevet adja, meg is magyarázza Józsefnek azt, hogy miért:
mert ő szabadítja meg népét bűneiből.[4]
Ezzel az angyali szózat világossá tette Jézus szabadításának a természetét. Jézus megszabadít, megment a bűnből. Mindent, amit azután a szolgálatában cselekszik ennek a célnak rendel alá. Amikor embereket meggyógyít, akkor megmenti az embereket a bűneikből, ebbe beleértve a bűn következményeit is. Ennek a legkifejezőbb bibliai története amikor meggyógyítja a bénát. Neki azt mondja:
„Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid.”[5]
Amikor Jézust azzal gúnyolják, hogy magát nem tudja megmenteni, ezzel lényegében azt a hamis narratívát sulykolják, hogy másokat sem tud. Amit másokért tett, az valójában csak szemfényvesztés volt, tényleg Belzebub műve.
De Máté még ennek a gúnynak a tükrében is arra mutat rá, hogy Jézus a kereszten éppenhogy a Megmentő, a Szabadító. Miközben Jézus szenved és elhordozza az Úr Szenvedő Szolgájaként mások bűneit, benne a mi bűneinket, akkor halála az, ami megment bennünket.
Ezért mi eljöttünk, hogy imádjuk őt, aki azért nem magát mentette meg a keresztről, hogy bennünket mentsen meg a kereszt által.
4. A kereszt negyedik iróniája: kétségbeesésében is bízik Istenben
A gúnyolódás negyedik köre Jézusnak arra a kiáltására válaszol, ami így hangzott:
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”
Azt nem tudom egyértelműen elmondani, hogy valóban rosszul értették, vagy szándékosan nem akarták érteni, de egyből gúnnyá formálták:
„Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse.”
A gúnyolódók úgy érzik, most már teljesen győztek. Már Jézus sem bízik az Atyában – lám, lám, Isten elhagyta őt, már ő sem nevezi Atyjának, és nem is küldi el Illést sem, a szenvedők megmentőjét, hogy megmentse őt.
Mégis ennek a gúnynak a tükrében megint csak az igazság sejlik fel. Jézus valóban a poklok kínját állja ki, de éppen azért, mert hordozza a világ bűnét. Jézus fizikai szenvedését sem leírni, sem elképzelni nem tudjuk – de még elképzelhetetlenebb az a gyötrelem, hogy alászáll a poklokra helyettünk szenvedve a mi büntetésünket.
És bár Máté (és Márk) Jézus utolsó kiáltását csak említi, de nem írja le, hogy mit mondott ebben a kiáltásban, de mégse menjünk el amellett, hogy Lukács és János leírja, hogy mit mondott Jézus. Lukács azt írta, hogy Jézus utolsó szavai így hangzottak:
Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet![6]
János pedig csak egyetlen szót említ:
„Elvégeztetett!”[7]
Hogy mi volt a sorrend a kettő között, nem tudni teljesen biztosan, de úgy rekonstruálom a bibliai beszámolókat, hogy Jézus előbb azt mondta: „Elvégeztetett!” és utána imádkozott így: „Atyám a kezedbe teszem le az én lelkemet.”
Vagyis: „Elvégeztem, amit rámbíztál – innen minden további dolgot teljesen a te kezedre bízok Atyám.”
Jézusban megmaradt a bizalom. Bárhogy is gúnyolják, sőt bármennyire is azt érezze, hogy távol került az Atyától a pokol kínjai között – a legvégső szó mégis a bizalomé.
Még a teljes sötétség idején, a legmélyebb kétségbeesés gödrében is bizalommal teszi le az életét Istene és Atyja kezébe. Mi ezért a bizalomért is eljöttünk, hogy imádjuk őt.
Befejezés
A kereszt gúny tárgya. A kereszten megfeszített gúny tárgya. Ma is. Máté megosztja velünk ezeket a gúnyolódásokat:
· „Üdvözlégy, zsidók királya!”
· „Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!”
· „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.”
· „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse.”
Ezeket Máté úgy osztja meg, hogy ezeknek a gúnyolódásoknak a tükrében megmutassa az igazságot:
· Akit csúfolódásból neveznek királynak – valóban király. Királyok Királya és uraknak Ura, akinek adatott a hatalom a mennyen és a földön.
· Akit tehetetlennek csúfolnak – maga a mindenható, aki felépítette testének templomát.
· Akit tehetetlenségében azzal csúfolnak, hogy milyen megmentő az ilyen, aki magát nem tudja megmenteni – Ő a szabadítónk bűneinkből
· Akit a legmélyebb kétségbeesésében elhagyottnak csúfolnak – elvégezve a rá bízottat, teljes bizalommal teszi le életét az Atya kezébe, és megy a halálba.
Mi ezekért nem gúnyoljuk, hanem imádjuk őt, aki
Urunk és királyunk. Aki a mi templomunk és szabadítónk, és akinek bizalmából merítünk erőt mi is akár a legnagyobb kétségbeesésben is.
Eljöttünk, hogy imádjuk őt!
Ámen.
[1] Ézs 9:6
[2] Jn 2:19
[3] Jn 2:21-22
[4] Mt 1:21
[5] Mt 9:2
[6] Lk 23:46
[7] Jn 19:30