Lekció: Zsid 10:1-18
Alapige: 1Tim 2:5-6
Középiskolás és egyetemista korom egyik legjobb barátja egy buzgó római katolikus fiú volt, aki aki egyik nagy céljának azt tekintette, hogy engem megmentsen a református tévelygésből. Rendszeresen elcibált az éjféli misékre, amelyekre egy idő után már tényleg csak barátságból mentem el vele, illetve lehetőséget adott arra, hogy viszont eljöjjön velem karácsony első napján a pasaréti gyülekezetbe igazi evangéliumot hallgatni.
Ez a barátom a szentek kultuszának – hitünk szerint bálványimádó – gyakorlatát például úgy magyarázta nekem, hogy azért kell a szentekhez imádkozni, hogy legyen, aki odavigye Isten elé, mint közbenjáró a mi imádságunkat. Ahhoz mi kis pontok vagyunk, hogy mi csak úgy odamenjünk Istenhez, kellenek ezek a közbenjáró szentek, mint valami miniszterek. Tulajdonképpen mi Istennek csak az előszobájába mehetünk be, onnan nem vagyunk méltók továbbmenni – de majd a szentek …
A római katolikusokkal kapcsolatban állandó dilemmát okoz az a tény, hogy van közös hitvallás, van a hitnek egy közös magja, ugyanakkor mégis olyan sok nem lényegtelen dologban tér el az Istenről, az Istenhez való közeledésről, a megváltásról, az üdvösség útjáról hitbeli látásunk, ami miatt óriási marad a távolság. Az egyik ilyen kérdés a közbenjáró kérdése.
Az világos, hogy a szent Isten és a bűnös ember között kell közvetítőnek lennie. A bűn miatt az ember és a szent Isten között nem jöhet létre közvetlen kapcsolat – kell egy közvetítő, aki összekapcsol Istennel. Bármennyire is elméletinek tűnik ez a kérdés, mégis lényeges, sőt nagyon gyakorlati hatása van arra, ahogy Istenhez közelíthetünk, akit imádunk.
A lekcióban hallottuk azt, hogy Jézus a mi főpapunk, és hogy mit jelent ez, azt világítja meg a lekcióval együtt mai alapigénk Pálnak a Timóteushoz írt első levelének második fejezetéből az 5. és 6. vers:
Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.
Jézus főpapi szolgálata is része az ő Messiás voltának, Krisztus voltának. Erről már beszélgettünk, és akkor azt mondtuk el, hogy szükségünk van közbenjáróra. Jézus Krisztus tehát a mi főpapunk. Azáltal a mi főpapunk, hogy közbenjárónk az élő Istennél és Atyánknál. Ő az a közvetítő, aki, aki összekapcsol bennünket Istennel, aki miatt egyáltalán beléphetünk az Istennel való kapcsolatba.
Jézus főpapságának a megértéshez mindenképpen kell beszélnünk általában a papság, ezen belül is az ószövetségi papság értelméről. Ezen keresztül fogjuk megérteni Jézus főpapságának a lényegét és végül két nagyon fontos gyakorlati lelki dolgot fogunk leszűrni az életünkre nézve.
Az ószövetségi papság mint előkép
A vallásoknak az a természete, hogy kialakul bennük egy papi rend. Azt lehet mondani, hogy vallás nincsen papság nélkül. Legfeljebb nem így nevezik. Most papság alatt a spiritualitásban szakértőket nevezem.
A papság mindig olyan, mint amilyen az adott vallásnak az istenről kialakított képe. Amilyen az istenkép, olyan a vallás és olyan lesz a papság is. A más vallásoknak a keresztyénséggel ellentétben az a lényege és célja, hogy az ember a szolgálatába állíthassa a láthatatlan világ erőit, vagy ha szolgálatába nem is tudja állítani, legalább lekenyerezni ezzel-azzal, legfőképpen áldozatokkal, hogy ne ártsanak annak az embernek, aki ebben a világban él.
Erre példa egy vietnami hegyi törzs, a brúk, akik vallásának az a lényege, hogy minden dolognak, legyen az élő vagy élettelen, szelleme van. Ezek az ő nyelvükön a yiangok. Ha ezek a yiangok valamivel elégedetlenek csapásokkal sújtják az embereket. Aszállyal, betegséggel, balesettel, éppen mivel. Ha egy csapás bekövetkezik jóslással és egyéb hasonló dolgokkal ki kell deríteni, mi miatt fejezték ki a nemtetszésüket. Amikor ez megvan, akkor a yiangokat áldozattal ki kell engesztelni. Ez általában valamilyen ételáldozat, mert lehet, hogy a yiangok haragszanak, de lehet, hogy pusztán csak arról van szó, hogy megfeledkeztek róluk és megéheztek, ezért mérgesek, és így kell őket kibékíteni.
Viszont a különféle vallásokban sem mindenki ismeri igazán azt, hogy a természetfeletti világgal milyen szabályok szerint kell érintkezni, ezért a vallásoknak is van egy szakembergárdája ilyen célokra, ezek töltik be a papi funkciókat – vagyis közvetítenek a láthatatlan és a látható világ között, elsősorban az embertől az istenek vagy isten felé. Ha az életünk egy területén probléma keletkezik, és mi ahhoz nem értünk, akkor igyekszünk megoldást találni úgy, hogy egy hozzáértő szakembert keresünk. Ha az autónkkal baj van, akkor autószerelőhöz visszük, ha az egészségünknél keletkezik zavar, akkor jobb esetben tényleg szakembert keresünk, rosszabb esetben valami sarlatánt, aki szakembernek álcázza magát. Az Istennel való kapcsolatunk emberi életünknek egy nagyon sajátos része – aminek megtanulásához és megéléséhez szükségünk van segítségre, éppen az Isttentől elszakadt állapotunk miatt.
Izráel népének is volt ilyen, az élő Istentől rendelt papsága. Az Ószövetség papsága Isten elhívása és rendelése kapcsán állt szolgálatba, azért hogy ott álljon Isten és népe között közvetítőként, szolgálja Istent, és szolgálja Isten népét az áldozatok bemutatásával a szentélyben, a nép megáldásával, a gyógyítással és az isteni igazságszolgáltatás gyakorlásával. A papi rend élén állt a főpap, akiknek sorában az első Áron volt, Mózes testvére.
A főpap egész ruházatának üzenete volt. Szolgálati ruházata hófehér lenköntös volt az igazságosság és a szentség jelképeként. Amikor főpapként szolgált, hivatalos öltözékének az alapja a bíborszínű (itt kék) palást, az éfód volt, a vállán drágaköveket viselt, amelyekbe Izráel tizenkét törzsének neve volt bevésve, a mellén volt a hósen egy négyszög alakú tábla amelyre, tizenkét különböző drágakő volt foglalva, és ezekre is rá volt vésve egy-egy izráeli törzs neve. A fején volt egy arany homlokdísz, amelyre azt vésték: „Az Úrnak szentelt”. És még sok egyéb díszes rojt, csengettyű és egyebek. Ismerve az Ószövetséget azt szűrhetjük le, hogy a főpapnak elengedhetetlenül fontos szerepe volt Izráel életében: nélküle a népnek nem volt kapcsolata Istennel, és nélküle nem lakozott Isten a népe között. Ha ő nem volt, akkor nem volt, aki közvetítsen.
A főpap legfontosabb szolgálata az volt, amikor évente egyszer a nagy engesztelési ünnepen bement a szentek szentjébe, és először magáért majd az egész népért bemutatta a vétekáldozatot. Így rendelte Isten közbenjáró papokul Áront és fiait önmaga és a nép közé. Így lett az ő szolgálatuk a Krisztus főpapi szolgálatának előképévé.
Jézus főpapsága
Jézus ennek ellenére mégsem áronita főpap volt. Jézus annak ellenére nem volt áronita főpap, hogy apja révén ugyan júdai volt (ez volt királyi felkenetésének az alapja), de anyja Mária révén valószínűleg lévita leszármazott is lehetett. De papi felkenetésének mégsem ez volt az alapja.
Van egy titokzatos személy a Szentírásban, akinek története az ősidők homályába vész. Ábrahám pátriárkát áldotta meg ő a Sziddim-völgyi háború után. Melkisédek volt, papkirály, Sálem királya. Titokzatos ember ő, származásáról sem tudunk semmit; sőt Sálem – azaz Békesség – városának helyéről sincs teljes bizonyosságunk, csak következtetni lehet, hogy közel lehetett a későbbi Jeruzsálemhez. Titokzatos voltát csak növeli, ahogy beszél Melkisédekről a Szentírás: „hasonlóvá lett Isten Fiához, pap marad mindörökké.”[1] Nevének és uralmának jelentése: igazság királya és békesség királya.[2] Így szól a Szentírás Krisztus főpapságáról: „Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.”[3] Ez az jelenti, hogy Jézus Krisztus az igazság főpapja és a békesség főpapja.
Megismételhetetlen áldozat a bűnért (Igazság Főpapja)
Először is úgy kell beszélnünk a Krisztusról mint igazság főpapjáról. Ez Jézus esetében azt jelenti, hogy ő mutatta be a legtökéletesebb, egyetlen és semmilyen, sem véres, sem vértelen ismétlésre nem szoruló áldozatot a bűnért, amikor testébe felvette a mi összes bűnünket és felvitte a Golgota oltárára. Azt mondja róla az ige: „Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.”[4] Ezért tudhatja mindenki, aki keresi bűneire a megoldást: van a bűnökre megoldás. Mégpedig örök megoldás. Ez a megoldás az, hogy Jézus Krisztus az igazság főpapjaként tett eleget annak az igazságnak.
A „bűn zsoldja a halál”[5]. mondja a Biblia. Ez pedig azt is jelenti, hogy olyan nincs, hogy Isten csak úgy elengedje a bűnért való büntetést. Isten nem igazságtalan, ő tökéletes és igazságos Isten. De szerető Atyaként elfogadja azt, hogy Jézus önként átvállalta a bűnöd terhét, ezért anélkül állhatsz meg Isten ítélőszéke előtt.
A főpap csak úgy vihette a nép vétekáldozatát Isten elé, hogy előbb magáért mutatott be egy vétekáldozatot, hogy azután odaállhasson a nép bűneivel Isten elé[6]. Jézus ezzel szemben tökéletesen ártatlan volt, ezért vállalhatta el, hogy főpapunk lett azáltal, hogy ő maga ment föl a véresáldozati oltárra: „adta váltságul önmagát mindenkiért tanúbizonyságként”. Jézus elvégezte az engesztelést, az már nem ismétlődik meg – nem is kell megismétlődnie. Nekünk egészen egyszerűen felszabadult hálás szívvel kell elfogadnunk ezt az ajándékot.
Pártfogó az Atyánál (Békesség Főpapja)
Jézus azonban békesség főpapja is. Ez az ő különleges mennyei szolgálatához kötődő közbenjáró főpapi szolgálata. János első levelében azt olvassuk: „Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.”[7]
Jézus Krisztus áldozata azáltal, hogy igazzá tett Isten előtt, vitte végbe azt, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Természetesen el kell fogadnunk, és hinnünk kell ezt az igazságot, hogy a miénk is legyen. Ez egy olyan változás az életünkben, ami egyszer s mindenkorra visszavonhatatlan. Azt, hogy bűnös emberből Isten gyermekévé lehettél Jézusért, már semmi sem vonhatja vissza és nem változtathatja meg.
Mi jellemző Isten gyermekeire? Az, hogy nem uralkodik többé rajtunk a bűn. Pontosan ezért meri írni János is: „ne vétkezzetek”. Ő látott lehetőséget ebben a felszólításban.
Isten gyermeke nem vétkezik, mert nem a bűn uralma alatt él, hanem szabad a bűntől. De azért a bűnnek igen nagy az ereje. Nem szűnik meg ostromolni a hívő ember életét sem. Ennek a következménye, hogy a hívő embereknek is vannak vétkei és bűnei. De ez megrontja a kapcsolatot Istennel. Isten nemcsak a hitetlenek életében gyűlöli a bűnt, hanem a hívők életében is. Néha azt látom Isten gyermekein, hogy azért nem harcolnak keményen a saját bűneik ellen, mert mintha azt gondolnák: Isten az ő bűneiket nem gyűlöli, csak a hitetlenekét. Nem, Isten egyformán gyűlöli a bűnt; sőt megváltottai életében még inkább! Mert a bűn megtöri a felhőtlen és boldog kapcsolatot Istennel. Nem lehet jelen egyszerre az életünkben a bűn és Krisztus. Nem férnek meg egymással.
Egyvalamit azonban tudni kell. Mivel elfogadtad a kegyelmet, és Isten gyermekévé lettél, ezen még a bűn sem változtathat. Isten gyermeke maradsz akkor is, ha vétkezel. A tékozló fiú is az apja szeretett fia maradt, még a disznók vályújánál is.
Lehetnek a gyerekeink nagyon rossz gyerekek. Rettenetesen megromolhat velük a kapcsolatunk. Járhatnak olyan utakon amelyek miatt vérzik a szívünk; lehetnek óriási konfliktusaink, mert ők más utakat akarnak járni, mint amit mi helyesnek látunk. Lehet, hogy ebben nem támogathatjuk őket, mert azzal még többet ártunk nekik és magunknak is.
Nagyon megrázó volt gyerekkoromban az „Idegen a cowboyok között” (The Big Country) című filmben, amikor a főhős és az egyik antihős között valami ügyben pisztolypárbajban akartak eldönteni egy becsületbeli ügyet, és az antihős apja volt a bíró. Az antihős valóban nagyon ellenszenves figura volt. És amikor az antihős csalt, akkor az apja lelőtte. Utána azonban sírva ölelte magához a haldokló fiát.
Lehet, hogy nem támogathatjuk őket, még az is lehet, hogy ellene kell állnunk annak, amit képviselnek, vagy akarnak, de ez akkor sem változtat azon a tényen, hogy ők a mi gyermekeink. Én azt hiszem egy igazi szülő soha sem mondja a gyermekének: nem vagy a gyermekem. Még akkor sem, ha a gyermeke a legszörnyűbb utakon jár. Csak vérzik a szíve.
Isten sem mondja többé, hogy nem vagy a gyermekem miután gyermekévé lettél. Csak vérzik a szíve, ha tőle távol jársz. És lehet, hogy kemény kézzel is belenyúl az életedbe. Közben azonban vár arra, hogy visszatalálj hozzá. Valahogy vissza kéne menni. De hogyan? Úgy mehetünk vissza, hogy a mi testvérünk, aki elsőszülött a halottak közül[8], ott van az Atyánál. Kézen fog, átölel és odavisz az Atya elé. Itt már nem a megigazításról van szó, hanem Isten elbukott gyermekének a helyreállításáról.
Azt a tényt, hogy Isten gyermekévé lettünk nem változtathatja meg még a bűn és a bukás sem. De ez nem szabadít fel arra, hogy akkor bármit megtehetünk, nem számít; ki az aki visszaél ilyen szeretettel és kegyelemmel? Dehogy… kerüljük a bűnt; de ha vétkezünk és Isten Igéje felszínre hozza egyből megyünk Jézussal az Atyához, hogy helyreállítson minket.
Jézus nélkül nem mehetünk az Atyához
Jézusnak a Főpapsága ezért azt jelenti, hogy sem a bűnös ember, sem Isten vétkező gyermeke, sőt egyetlen ember sem mehet Jézus nélkül az Atyához. Egész egyszerűen Jézus nélkül nem mehetünk Isten elé. Amikor imádságaink elején vagy végén azt mondjuk – már ha mondjuk –, hogy „Jézus nevében”, akármilyen megszokottá vált, az nemcsak egy cifrázása az imádságnak, nem pusztán egy díszítő elem, hanem nagyon is lényeges a tartalma. Azt jelenti, hogy csak Jézus nevében mondhattuk el az imádságunkat. Jézus többször is beszél róla, hogy kéréseinkkel az ő nevében menjünk az Atyához. „Azon a napon az én nevemben kértek, és nem mondom nektek, hogy én kérem majd az Atyát értetek, hanem maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem.”[9]
Még a két világháború küzött volt Veszprémben egy kántor. Ez a kántor arról volt híres, hogy amikor csak Jézusról volt szó a prédikációban, mindig ott morgott az orgonánál. „Van már nekünk egy Istenünk, nem kell még egy.” Hát éppen így nem volt neki istene. Mert Jézus nélkül senki sem állhat meg az örökkévaló Atya előtt. Jézus nélkül ugyanis szennyesek vagyunk a bűntől, és nem bírjuk ki az Atya szentségét, igazságát és ítéletét. „Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.”[10] – mondja Jézus.
Jézus nélkül menni annyi, mint ítéletre és kárhozatra menni. A Jelenések könyvében Isten nagyon világosan megmondta, hogy tisztátalanok nem jutnak be az Isten országába, sem azok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek, csak azok akik be vannak írva Jézusnak a Báránynak az életkönyvébe.[11] Jézus olyan közbenjáró Istenhez, akit nem lehet kikerülni, nem lehet mellette elosonni. Vagy vele megyünk az Atya elé, vagy sehogy sem jutunk oda Istenhez, csak ítéletre.
Jézushoz nem kell közbenjáró
És legvégül még egy olyan problémára szeretnék rátérni, ami az egyik lelkészbarátom szolgálatában történt. Egy olyan plébánossal beszélgetett, akivel azonos volt a szolgálati területe. A beszélgetésben a plébános kifejtette, hogy az Atyához csak egyetlen közbenjáró van, ez Jézus. Mielőtt azonban még megörült volna a kollégám, hozzátette: de azért Jézushoz kellenek a közbenjárók – úgy az anyja, és más szentek.
Szóval: ok, Jézus a közbenjáró. de kell e Jézushoz közbenjáró? Vagyis van-e szükségünk közbenjárókra a közbenjáróhoz? Talán érezzük a megfogalmazásból, hogy micsoda képtelenség. A közbenjáróhoz is közbenjárókra lenne szükség? Számomra még belegondolni is szörnyű. Jézus Krisztus éppen azért lett emberré, hogy megmutassa milyen közvetlenül közelíthető meg ő. Tényleg csak egyetlen imádságnyi távolságra van, ahogy mondani szokták. Nem kell sem Máriához, sem Péterhez, sem másokhoz imádkozni, hogy ők járjanak közben Jézusnál. Mert sem Mária, sem Péter, és más sem feszíttetett meg értünk, csak és kizárólag Jézus Krisztus.
És nem olyan korlátozott ő, hogy ne tudná egyszerre meghallgatni imádságainkat és kéréseinket. Ha most egyszerre mind elkezdenénk hangosan mondani a saját imádságainkat, akkor is egészen biztosak lehetünk abban, hogy mindegyikünkre személyesen odafigyel.
Ha megnézzük a bibliai történeteket az evangéliumokban akkor azt látjuk, hogy mindenki közvetlenül mehetett Jézushoz. A tanítványok inkább akadályok voltak mint közvetítők és segítők. De sokszor volt mérges a tanítványokra, amikor el akarták küldeni a gyerekeket, amikor el akarták küldeni az irgalmat kérőket, amikor pont tőlük nem lehetett Jézushoz férni.
Jézus mindig mindenkivel személyesen és közvetlenül akart foglalkozni, és foglalkozott is. Igenis azt vallom, és hiszem és tudom, hogy így van: a Jézus elé közbenjárókat állítani akármilyen tiszteletre méltó szentek is ők, akadály az Istennel való kapcsolatban, és nem segítség. Nincs szükségünk csak egyetlen közbenjáróra, Jézus Krisztusra a mi főpapunkra, aki megáldoztatott értünk és folyamatosan az Isten jobbján esedezik értünk. Azt mondja Isten és erre hív mindannyiunkat: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.”
Ámen.
[1] Zsid 7,3
[2] vö. Zsid 7,2: „Melkisédek neve először ezt jelenti: igazság királya, aztán Sálem királya, vagyis békesség királya.”
[3] Zsid 7,17 és Zsolt 110,4
[4] Zsid 10,14
[5] Róm 6,23
[6] 3Móz 16
[7] 1Jn 2,1-2
[8] Kol 1,18: „Ő a feje a testnek, az egyháznak is, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.”
[9] Jn 16,26-27
[10] Jn 14:6
[11] Jel 21,27: „tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek: hanem csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.”