Lekció: 1Móz 11:26-32
Alapige: 1Móz 12:1-3
A Szentírás középpontjában Krisztus van az első betűtől kezdve az utolsóig. Az egész kijelentés Krisztusról szól. Ha a Bibliát nem tudjuk Krisztusra nézve olvasni és értelmezni zárva marad előttünk. De hogy miért mondtam ezt? Azért, mert miközben az Írás Krisztust hozza közel hozzánk, mind az Ó-, mind az Újszövetségben, vannak olyan kulcsfigurák a Bibliában, akiknek úgy osztja meg velünk a történetét, hogy abban a mi történetünk is sajátos módon benne van. Magunkra is ismerhetünk bennük – az ő hitük a mi hitünk, az ő örömeik a mi örömeink, az ő bukásaik a mi bukásaink – és az ő elhívásuk és üdvösségük a mi elhívásunk és üdvösségünk is.
Mind közül a legfontosabb kulcsfigura Ábrahám, akivel a hit története elkezdődik az egész történelemben. Belőle indul ki indul ki a hit története. A világ reménységének a története. Minden további hithősnek ő az őse, legyen akár József, Mózes, Dávid vagy Illés. Így szeretném mostantól vasárnapról vasárnapra Ábrahám történetén keresztül hirdetni a Krisztust. Ma az ő elhívásának történetére figyelünk, alapigénk az 1Móz 12:1-3
Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.
Megszólítás
Abrám története nagyon hirtelen és váratlanul indul. Egyszer csak megszólítja az Úr. Így kezdődik el a hit története a világban. Ez a megszólítás lett az, amikor Abrám kapcsolatba került az élő Istennel.
Ahogy mindenki más addig, ő is egy pogány, istentelen, bálványimádó világ része volt. Az emberiség teljesen elszakadt Istentől, de az istenhiány, és az istenéhség az emberben mindig kitermeli magából a bálványimádás különböző formáit, legyen az bármilyen hamis vallás, vagy a világiasság, az anyagiasság szemléletmódja.
Abrám – akit ekkor még Abrámnak nevez az Írás – egy ilyen világban élt. Természete szerint része volt a világának, és bár semmit sem tudunk arról, hogy tisztelte-e a káldeusok isteneit vagy sem, tisztelt-e egyáltalán bármilyen istent vagy sem, egy dologban biztosak lehetünk: Isten nélkül élt, hiszen Isten akkor jelent meg az életében, amikor megszólította őt.
Van azonban más is. A megszólítás előtti életéről semmit nem tudunk, azonkívül, hogy az apja Táré volt, Noé egyik fiának Sémnek a leszármazottja. Volt neki két testvére Hárán és Náhór, egy felesége és egy sógornője, meg egy unoköccse. Tudjuk még meg, hogy felesége Száraj meddő volt, ezért nem születhetett gyermeke. Ezenkívül nem tudunk meg semmit arról, hogy Abrám milyen életet élt.
Tulajdonképpen nem is számít. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem számít, hogy az elhívásunk előtt milyen életet éltünk – jót vagy gonoszt; sikereset vagy kudarcosat; boldogságban vagy boldogtalanságban éltünk; legalábbis emberi, földi fogalmak szerint. Mert igazából addig, amíg Isten nem lép be Igéjével az ember életébe, addig valójában nem él. Az Isten nélküli élet nem élet a szó isteni értelmében. Jézus azt mondja:
Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.
Jn 5:25
Jézus olyan halottakról beszél, akik meghallják Isten Fiának a hangját. De milyen halottakról szól Jézus? Az előző vers adja meg ennek az értelmét:
Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. .
Jn 5:24
Azokat nevezi halottaknak, akik nem hallják Jézus igéjét és nem hisznek abban a mennyei Atyában, aki őt elküldte ebbe a világba. Akinek az életébe még nem áradt be a megszólító Ige, az halott; viszont akit az Ige megszólít, aki meghallja azt arról Jézus azt mondja: Örök élete van. Nem megy ítéletre, mert már átment a halálból az életbe.
Amíg Isten Igéje nem szólít meg, és azt nem engeded be a szívedbe, az életedbe, addig a Biblia szerint halott vagy. Mindenki halott Krisztus nélkül, még akkor is, ha dicsekszik az élettel vagy az élet császárának gondolja magát. Teljesen mindegy, hogy mit gondol magáról az ember, csak az számít, amit Isten jelent ki róla.
Isten előtt azonban semmit nem számít a megszólító előtti életszakasz. Abrámé sem. Abrám élete is akkor kezdődik el, amikor szól Abrámnak.
Ezért mielőtt továbbmegyünk álljunk meg annál a kérdésnél: megszólított ember vagy-e? Nem is arra gondolok, hogy hallgatod-e Isten szavát, mert nyilván most is szólongat mindannyiunkat az Úr. De abban az értelemben megszólított ember vagy-e, hogy ilyen egész életet átformáló módon szólított meg – hogy már átmentél a halálból az életbe? Mi volt az a szó, ami megszólított? Azt az ember nem felejti el.
Engem akkor szólított meg, amikor egy igehirdetés sorozat kapcsán belekiáltotta a szívembe az evangéliumot ezekkel a szavakkal: „Fürödj meg és megtisztulsz!” Addig is már évekig szólongatott Isten, már sok mindent tudtam az evangélium igazságaiból, de ekkor történt meg, hogy a Szentlélek levette a leplet a szívemről és a lelki szemeimről, és egyszerűen megértettem azt, hogy Jézus Krisztusnak a vére ténylegesen eltörölte minden vétkemet; és semmi, de semmi nem számít, amit addig tettem, mert egy teljesen új életet kezdhetek Krisztussal, ami pedig addig volt, nyugodtan átadhatom a halálnak, ítélhetem kárnak és szemétnek, mert semmit nem számít.
Abrám élete is ekkor kezdődött el – 75 évesen –, amikor Isten megszólította.
Ebben a megszólításban három nagyon fontos elem különíthető el egymástól:
- Meghívás
- Ígéret
- Küldetés
Meghívás
Kezdjük a meghívással.
Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!
Mondhatnám parancsnak is, hiszen egyértelmű és sürgető felszólítás hangzik el, de mégis csak többről van szó. Mert amikor Isten ezt a parancsot kiadja Abrámnak, akkor pontosan az történik, hogy kihívja a halálból az életbe. Mert Isten meghívási ajánlat éppen ez: kihívás a halálból az életbe.
Ez Ábrahám számára nem kevesebbet jelentett, hogy ha elfogadja Isten meghívását az életre, akkor el kell hagynia azt a pogány és istentelen világot, amely körülveszi őt. Ez Abrámnak külsőleg is radikális változást hozott az életébe, hiszen össze kellett szednie mindenét, amilye csak volt és el kellett indulnia egy olyan földre, amelyről nem tudta hol van, hiszen Isten nem mondta el neki a pontos helyet és még a GPS koordinátákat sem közölte vele. Abrám úgy indult el, hogy nem tudta hova megy. (vö. Zsid 11:8) De erre még a következő alkalommal visszatérek. Most maradjunk csak a meghívásnál.
Nem kell megijedni attól, hogy Isten határozott parancsban fogalmazza meg. Ez éppen arra mutat rá, hogy az ember azzal, hogy elfogadja vagy elutasítja Isten meghívását életről és halálról dönt, mégpedig a saját életéről és haláláról. Mennyire nem értjük sokszor, hogy ez mennyire radikális.
Azt gondoljuk, hogy halogathatjuk a döntést és azt mondjuk: majd legközelebb elfogadjuk. Annyi minden van még hátra az életből, amit nem szeretnék kihagyni, és amiről tudom, hogy Isten szentségétől teljesen idegen. De majd legközelebb.
Vagy azt gondoljuk, hogy nekünk nem szólhat ez a meghívás, hiszen elégedett vagyok az életemmel – márpedig ha én elégedett vagyok vele, akkor nyilván Isten is. Nagyobbat nem is tévedhetnél barátom.
Isten azért parancsol, mert sürget. És azért sürget, mert amíg elutasítod nem is tudod mit jelent élni, hiszen csak a halálra született emberi természet cselekedeteit, a halál gondolatait ismered. De ha megnézzük azt ahogy Jézus megszólít, akkor is bizony sokszor ezt látjuk:
Odamegy Lévihez a vámszedő asztalnál és azt mondja: „Kövess engem!” Ez a Léviből lett Máté evangélistának azt jelentette, hogy Jézus meghívta őt is arra, hogy hagyja hátra a régi életét, a vámszedő életet – ami a halál volt a számára – és válassza a tőle kapható életet. Kezdjen vele egy gyökeresen más életet. És Lévi választott.
Amikor a gazdag ifjú érdeklődik felőle az örök élet felől, ő is megkapja a maga meghívását, akkor Jézus azt mondja neki:
„Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” Mk 10:21
Világos a meghívás Abrámnak is, Lévinek is, a gazdag ifjúnak is. Itt vagyok felhatalmazlak az én erőmmel arra, hogy elengedd azt, ami a földhöz, a halálhoz kötöz téged; engedd el és örök életed lesz, kincsed lesz a mennyben.
Jézus meghívása a halálból az életre szól – nem egy kedélyes vendégségre.
Világos a meghívás Abrámnak is, Lévinek is, a gazdag ifjúnak is. Itt vagyok felhatalmazlak az én erőmmel arra, hogy elengedd azt, ami a földhöz, a halálhoz kötöz téged; engedd el és örök életed lesz, kincsed lesz a mennyben.
Jézus meghívása a halálból az életre szól – nem egy kedélyes vendégségre.
Ígéret
Ezt a meghívást Isten megtámogatja egy ígérettel.
Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet …
Nagyon gazdag ígéret ez. De kezdjük magával az ígérettel. Az, hogy Isten a meghívás sürgető parancsát megtámogatja ígérettel vagy ígéretekkel mutatja azt, hogy mennyire komolyan veszi a meghívásunkat, és meghívásában milyen hatalmas ajándékokat készített nekünk. Fel akarja kelteni a vonzódásunkat az ő akarata és ajándékai iránt. Ha pedig az Abrámnak tett ígéret tartalmát is megnézzük, akkor látjuk azt is, hogy Isten mennyire isteni és nem kicsinyes földi ígéretekkel vonzza magához Abrámot. Mert mi az első ígéret?
Nagy néppé teszlek
Kinek mondja ezt Isten? Egy olyan embernek, akinek még 75 éves korában sincs gyermeke, egyetlen felesége pedig 65 éves, egyébként is meddő. Emberileg semmi már arra sincs remény, hogy akárcsak egyetlen gyermeke szülessen – hogy is lenne belőle nagy nép?
Naggyá teszem a nevedet
Úgy is fordíthatjuk: felmagasztalom a nevedet.
Az Abrám név azt jelenti magasztos atya. De milyen magasztos atya az, akinek még gyereke sincs?
De névben kifejeződik benne az embernek az a vágya, hogy dicsőséget szerezzen magának. Hogy naggyá tegye nevét a világban, hogy legyen valaki.
Benne van ebben a névben minden emberi törekvés arra, hogy az ember nevét márványba véssék, hogy az utókor nagy emberként emlékezzen rá. Nézzétek meg e világ fiait, milyen erős a vágyuk arra, hogy hírnevet szerezzenek, tekintélyes állásokat nyerjenek el és nagy vagyon birtokába jussanak – és ehhez foggal körömmel ragaszkodjanak, ebből semmit el ne engedjenek. Abrámnak azt ígéri meg Isten, hogy ha elhagyja apja házát, a várost, amelynek úgy tűnik igencsak megbecsült polgára, amelyben már nevet szerzett magának, elindul egy ismeretlen földre, ahol ő idegen és jövevény, ahol nincs neve, ahol mindent elölről kell kezdenie – 75 éves korában – akkor Isten fogja naggyá tenni a nevét.
És valóban ez történt. Három nagy világvallás is saját ősatyjaként tekint Abrámra. Mindenekelőtt a zsidó, majd a keresztyének és végül a muszlimok; most függetlenül attól, hogy a három között akkora eltérések vannak, hogy mind a három nem lehet egyszerre igaz vallás, Ábrahám példája három nagy vallásban is nyomot hagyott. Ez valóban nevébenk felmagasztalása Istentől – ahogy majd az újonnan kapott neve is árulkodik róla.
Az elképzelhetetlen ígéret
Isten ígérete Abrám életében felülmúlja az elképzelhetőt. Gyermeke lesz a gyermektelennek, népe a meddőnek. Valójában a hit ettől hit, hogy Isten minden képzeletet felülmúló ígéreteire mer támaszkodni.
A hétfői alkalmon nagyon érzékletesen mutatta be az igehirdető lelkipásztor Bartimeus példáján ezt az elképzelhetetlenre is támaszkodó hitet. Jézus megkérdezi Bartimeust, hogy „Mit akarsz, mit tegyek veled?” Bartimeus erre nem az elképzelhetőt kérte: nem komfortosabb, forgalmasabb koldulóhelyet, több alamizsnát vagy kedvesebb környezetet, hanem hitből kérte az elképzelhetetlent: „Mester, hogy újra lássak!” „Menj el, a te hited megtartott téged.” Mk 10:51-52
Ugyanígy mennyei elhívásunkhoz az elképzelhetetlen ígérete társul:
Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek. 1Kor 2:9
Ha a Szentlélek által eljutunk arra a felismerésre, hogy elhivatásunk mennyei, akkor hitünk is ezekre az elképzelhetetlen ígéretekre támaszkodik; „akkor már nem elégít ki minket, hogy tekintélyes állás elnyerésére törekedjünk, hogy magunknak hírnevet szerezzünk, vagy nagy vagyon birtokába jussunk” [MacKintosh]. Ezek a törekvések és a menny felé törekvés egymással összeférhetetlenek, amit a legegyértelműbben Krisztus tett világossá a számunkra.
Egy alkalommal, amikor kiküldte a tanítványokat, hogy hirdessék az evangéliumot és felhatalmazta őket isteni erőkkel, a tanítványok dolguk végeztével azzal a lelkendezéssel értek vissza Jézushoz.
„Uram, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedre!”Lk 10:17
Jézus pedig azzal hűti le ezt a fajta lelkesedésüket, hogy valami sokkal nagyobbra irányítja a figyelmüket:
„Ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.”Lk 10:20
Semmi sem lehet nagyobb annál, mint hogy a nevünk a mennyben fel van írva és amikor az utolsó ítéletkor a mennyben könyvek nyittatnak ki és az emberek megítéltetnek a cselekedeteik szerint, akkor az első, amit az angyalok megnéznek az az, hogy be van-e írva a neved az élet könyvébe. Ha ott megtalálják a nevedet, akkor nincs több kérdés; de ha nem találják a nevedet az élet könyvében, akkor előveszik cselekedeteid könyvét, és annak alapján ítéltetsz el:
Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették. Jel 20:15
Küldetés
Legvégül a küldetésről kell szólnom. Ez a küldetés erős összefüggésben áll az ígérettel:
Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.
„áldás leszel”. A magyar fordítást olvasva úgy tűnik, hogy ez az ígéret része, pedig a szöveg sokkal inkább fejezi ki, hogy „nagy néppé teszlek, megáldalak, naggyá teszem nevedet, hogy áldás legyél.”
Lényegében azt mondja el Isten, hogy ha Abrám elfogadja a meghívást, akkor mindezt Isten megcselekszi vele, de mindezt azért, hogy áldást sugározzon a világba. Abba a világba, amelyet reménytelenül tönkretett a bűn, és ha Isten nem avatkozik be, akkor reménytelen is marad.
Itt érdemes arra figyelni, hogy Abrám története az ún. őstörténetek után jelenik meg. Az őstörténetek íve Abrám felé vezet. Őstörténeteknek nevezzük a Biblia első 11. fejezetét, amelyben az emberiség történelme előtti időszakról számol be vázlatosan a Biblia. A teremtés után megosztja velünk a bűnesetet és azt, hogy az Édenből való kizárás után az emberiség milyen gyorsan és megállíthatatlanul sodródik a bűn mélységébe. Vajon az özönvíz rettenetes ítélete, amikor csak egyetlen nyolctagú család maradt meg a föld színén tud-e új kezdetet hozni az ember számára? Bábel tornyának története mutatja, hogy az ítélet az emberiségre semmilyen kijózanító erővel nem bírt, sőt még erőteljesebbé vált a lázadás, ahogy megostromolják az eget a toronyépítéssel, hogy az emberiség letaszítsa trónjáról a mennye Felséget és maga üljön a trónra. És bár a vállalkozás a fogantatásától kezdve kudarcra van ítélve az ember mégis saját életének trónjáról száműzte Istent és a lázadás útjára lépett; és inkább kitalált magának hamis isteneket, minthogy az egyetlen igaz, őt teremtő és szerető Istent imádja. A Bábel sötétsége az őstörténeteket egyfajta sötét és reménytelen tónussal zárja le. És minden így is marad, hogy nem jelenik meg egy reménysugár abban, hogy Isten egyetlen ember életébe belelép, hogy őt megáldja és Abrám életéből kiindulva őt áldássá tegye a világ számára. Majd fogjuk látni azt is, hogy ezt Abrám életében hogyan valósítja meg Isten, most azonban ennek az áldásnak a végkimenetelére figyeljünk, amit Isten elé és elénk tár:
Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.
Abrám tehát világos küldetést kapott. Nemcsak egy meghívást, egy konkrét parancsot
„Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!”
Nemcsak nagyszerű ígéreteket
Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet.
Hanem Isten feltárja számára mindennek a teljes értelmét: hogy Abrám úgy legyen áldás, hogy végül rajta keresztül az egész emberiség, a földkerekség minden népe, a Bábelnál összezavarodott és szétzilálódott, egymást nem értő, egymással szembeforduló emberiség számára áldást nyerjen.
Ezt az áldást nyeri el az ember Krisztusban, aki test szerint Abrám atyától származott. Kezdődik egyetlen emberrel, majd a családjával, a környezetével; lesz belőle egy különlegesen kiválasztott nép, amelyből születik a Krisztus, hogy őbenne a bűnbocsánat és az örök élet szövetsége elérjen minden népet.
Isten soha nem úgy ad meghívást, különösen nem parancsot a gyermekeinek, ahogy az Úr a szolgának. A szolgának nem kell tudnia, hogy mit miért csinál, csak csinálja. Amikor Isten meghív, akkor egy csodálatos küldetéses életre hív: megáldalak, hogy legyél áldás.
De sokan csak azt várják, hogy Isten úgymond megáldja őket. De áldás nincs az áldássá létel küldetése nélkül.
Nézzétek meg Jézust is! Tanítványait a követésére és üdvösségre hívja. De mindezt azzal a küldetéssel, hogy legyenek tanúi ennek az üdvösségnek a világban. Tanúi annak, hogy Isten az ő Fiát adta engesztelő áldozatul, hogy reménységet adjon a világban, hogy békességet szerezzen önmagával; és feltámasztotta a Fiát a halálból, hogy megmutassa: számunkra is van győzelem a halálból.
Ez egyetlen csomag! Ebből nem válogathatjuk ki magunknak azt, ami nekünk tetszik. Egyben szól a meghívás, az ígéret és a küldetés.
Menj ki közülük … megáldalak … hogy áldás legyél!
Ámen.