Alapige: Lk 22:39-46
Nagycsütörtök az a nap a Nagypéntek mellett, amelyikről a legtöbb esemény őrződött meg Jézus életéből. Érthető, hiszen ebbe az összesen négy napba sűrűsödött bele a tulajdonképpeni cél: Jézus ezért jött, hogy elhordozza azt a mérhetetlen szenvedést, amit a bűn miatti ítélet jelent azért, hogy ne nekünk kelljen.
Amikor Mel Gibson elkészítette a Passió c. filmjét a Gecsemáné kertben lezajlott imádsággal kezdte. Mi reformátusok azt valljuk, hogy Jézus egész földi élete szenvedés volt, mégis ez a végső szenvedéseinek kezdete, ahogy azt látni fogjuk az utolsó imádságban. Alapigénk a Lk 22:39-46
Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment. Követték a tanítványai is. Mikor pedig odaért arra a helyre, így szólt hozzájuk: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” Azután eltávolodott tőlük, mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, de a szomorúságtól alva találta őket. Ekkor így szólt hozzájuk: „Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!”
Az utolsó vacsora után vagyunk a Jézus elfogása előtti utolsó pillanatokban. Jézusnak ezek az utolsó lehetőségei halála előtt, hogy még az Atyával beszélgessen. Kiment az Olajfák hegyére, hogy ezt az utolsó órát az Atyával való beszélgetésben töltse imádkozva. Elemi erővel zúdul rá a kísértés, hogy itt föladja – valóban emberként gyötrődik a mi bűneink váltságáért.
Mai esténken két dolgot szeretnék kiemelni és arról mondani néhány fontos gondolatot.
- Jézus az Olajfák hegyén imádságában halálosan gyötrődött – lényegében a halálfélelem szorongatta a lelkét.
- A tanítványoknak pedig nemcsak útmutatást, hanem példát is adott, hogy mit is kell tenniük azért, hogy a kísértést kivédjék mielőtt az testet öltene.
A halálos gyötrődés
Azt olvassuk:
Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott …
Időnként megkísérti az embereket a gondolat, hogy Jézus szenvedése, még ha valóságos és fájdalmas is volt, neki könnyű volt, hiszen ő ismerte a tervet, és tudta, hogy ez a megpróbáltatás nagypénteken a kereszten véget ér, utána pedig harmadnapra feltámad. Jézus valóban ismerte a tervet, hiszen maga is többször beszélt róla. Azt mondja például Lukács szerint, amikor harmadszor beszél haláláról és feltámadásáról:
„Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak. A pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.” [Lk 18:31-33]
Jézus tehát világosan ismerte, sőt ismertette a tervet. De ha ennyire biztos volt a tervben, akkor mégis miért ez a halálos gyötrődés?
Lehet, hogy elbizonytalanodott? Természetesen a kísértő mindent megtett egész élete során, hogy elbizonytalanítsa, eltérítse Jézust. A háromszoros kísértéskor is, azzal is, hogy folyamatosan céltáblája volt a világ hatalmasságainak, de még azzal is, hogy a tanítványai annyira értetlenek voltak; az utolsó nagy támadás pedig a kereszten történt, amikor azzal gúnyolták, hogy ha valóban Isten Fia lenne, akkor le tudna jönni a keresztről. Jézus életében végig, akárhogy próbálkozott az ördög egy pillanatra sem tudta elbizonytalanítani. És valójában itt sem azt látjuk.
De akkor miért ez a halálos gyötrődés, ami közben olyan erős stresszhatás érte, hogy úgy írja le Lukács, hogy Jézus annyira verítékezett, hogy az izzadtsága olyan volt, mint a nagy vércseppek. Hogy ez csak hasonlat vagy ténylegesen vérrel keveredett az izzadtsága, arról vannak viták és különféle elméletek; orvosilag lehetséges, létezik a jelenség, hogy ha valakit túlzott stressz ér, hogy a verítékmirigyek körüli erecskék megrepednek, hogy vérrel keveredhet az izzadtsága. De nem a biológiai jelenség a lényeg, hanem a szorongás és a halálos gyötrődés ilyen erős megrázkódtatása.
Szóval miért, ha Jézus ismerte a tervet? Valami nagyon fontosat kell meglátnunk ebben a gyötrődésben. Azt, hogy ő nem pusztán azért szenvedte el a halált, hogy a földről a mennybe költözzék. A halál akkor is félelmetes és fájdalmas, éppen az azt kísérő elbizonytalanító kísértések miatt. De Jézus úgy ismerte az Atya tervét, hogy tudta ő mindazt az átkot is magára veszi a halálban, amely átkot mi érdemlünk a bűneinkért. Ez a halálos gyötrődés már itt a kertben mutatja, hogy mennyire súlyos a bűnünk és az az Atyának milyen súlyos haragját és átkát jelenti a számunkra, ha nincs aki attól megváltson.
Ebben a halálos gyötrődésben Jézus szemei előtt megjelent Isten félelmetes ítélőszéke, amelyen ott ül az igaz bíró, teljes és jogos haragjában, amellyel méltán sújtja a kárhozat ítéletével az ellenszegülőket [vö. Zsid 10:27]. Ő éppen az látja, hogy azok, akik ellenállnak a kegyelmének, azok nem fognak tudni ellenállni ítéletének; és ő mindazok bűnének teljes súlyát hordozza az Atya előtt, akik nem állnak ellen az Atya kegyelmének, de azokét is, akik végül azzal a rettenetes ítélettel kell, hogy szembenézzenek, amivel nem kellene, hiszen „ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált” [Zsid 2:9]. De nem az első, a testi halált, hanem a rettenetes második halált, az örök kárhozatot, amelynek átkától megmenti a benne hívőket. Ebben a halálos gyötrődésben már lelkében végigéli a kereszt kínjait és imádsága, amellyel azt kéri:
Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.
éppen azt mutatja meg a számunkra, hogy nincs más út ahhoz, hogy megmeneküljünk a bűneink miatti jogos ítélettől, mint Jézus Krisztusnak a szörnyűséges halála, aminek a testi kínok csak a felszínét mutatják meg. Olyan erős volt ez a gyötrődés, hogy egy angyal áll mellette, hogy támogassa őt.
Tulajdonképpen mi is ismerjük a tervet. Mennyei édesatyánk ránk vonatkozó tervét. Tudjuk, hogy szeretetéből elfogadta Jézus önként értünk hozott áldozatát, hogy nekünk ne kelljen szembenéznünk a ránk váró rettenetes ítélettel, hanem halálunk után a mennybe jussunk, amikor feltámaszt minket halottainkból. Ha hiszünk Jézus áldozatában nekünk már könnyű a halál, hiszen a „mi halálunk már nem a bűneinkért való elégtétel, hanem csak meghalás a bűnnek és átmenetel az örök életre.” [vö. HK. 42.] Természetesen nem önmagában könnyű, hanem azokkal összehasonlítva könnyű, akiknek nincsen mennyei jövőjük, mert ellenállnak Isten kegyelmének.
Az imádságra bátorítás
Ezért másik dolog, amiről ezen a nagycsütörtök estén beszélnünk kell az imádságra buzdítás. Kétszer is elmondja, de saját példáján is megmutatja. Mit mond?
Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.
Látjuk, hogy a tanítványok nem tudták komolyan venni Jézusnak ezt a parancsát. Hiszen míg Jézus halálos gyötrődésben imádkozik, ők elalszanak. Történetünk végén fel is teszi nekik a kérdést Jézus:
Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!
Megtévesztő lehet a szöveg magyar fordítása – „kísértésbe esni”. Ez mintha azt sugallná, hogy az ember úgy esik bele a kísértésbe, mint Petőfi szerint a szerelem gödrébe.
„A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok …”
Az ember csak úgy sétálgat az életben, aztán hopp, csak úgy beleesik a kísértésbe. Hát ez nagyon messze van a valóságtól. Jézus nem is így fogalmaz, hanem inkább valahogy úgy:
Imádkozzatok, könyörögjetek azért, hogy bele ne menjetek a kísértésbe!
Ez felhívja a figyelmet arra, hogy még a kísértéseinkért is felelősek vagyunk. Jakab azt írja, hogy
Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. [Jak 1:14]
Akkor vonódunk bele, ha belemegyünk. Jézus maga is ebben a halálos gyötrődésben mutatja meg, hogy mit csinál azért, hogy fel legyen vértezve a kísértéssel szemben. Imádkozik. A tanítványoknak is ezt kellene tenniük.
Sokszor nem vesszük komolyan ezt. Azt gondoljuk, hogy akkor kell imádkoznunk, ha már ott a kísértés. De akkor már késő. Már előtte kell – azért, hogy távol maradjon tőlünk a kísértés.
Amikor tanította Jézus a tanítványait imádkozni, azt is belefoglalta:
„ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól [Mt 6:13]
A kísértés mindig az emberi természetünket támadja. Abba az irányba vonz, vagy éppen lök minket, amire az emberi természetünk vinne. Mert emberi természetünk, amit óembernek is nevez a Biblia mindenben a földhöz kötődik, a mulandóhoz, a veszendőhöz és a megítélthez. Az új természetünk azonban lelki, amely a menny felé tekint. Az imádság pedig ezeket a mennyei erőket hívja és engedi be az életünkbe.
Ez a történet erre is meg akar tanítani bennünket – ne akkor kezdjünk imádkozni, amikor a kísértés ereje már bennünk tombol, hanem már azelőtt, hogy időben észrevegyük és semmilyen hatást ne tudjon kifejteni ránk; hogy Isten mennyei bölcsességének erejével – az értelem teljes meggyőződésével ki tudjuk azt kerülni. Erre az alvó tanítvány nem képes, ami nagyon érzékletesen mutatkozik meg a Jézus elfogásakor jelentkező teljes zavarodottságban, kapkodásban és végül menekülésben.
Jézus halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott és így tudott engedelmesen végigmenni a mindhalálig való engedelmesség útján.
Ámen.