Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: Lk 24:1-12
Alapige: Rm 8:17
Énekek: 95. 501. 505. 228. 355. 356. 799.
A Lukács írása szerinti evangélium beszámolójában a résztvevők egyik alapérzése a tanácstalanság. Az asszonyok, ahogy a sírhoz menve azt felnyitva és üresen találták, nem tudták mit kezdjenek ezzel a helyzettel. Majd annyira megrémültek a fénylő ruhájú angyaloktól, hogy még felnézni sem mertek. Ezek az angyalok emlékeztették az asszonyokat Jézus szavaira, hogy be kell következnie mind kereszthalálának, és feltámadásának is. Az asszonyok visszaemlékeztek és a számukra már nyilvánvalóval – hogy Jézus feltámadt a halálból, amit előre megmondott – visszatértek a tanítványokhoz, beszámoltak nekik az üres sírról, az angyali emlékeztetőről. Ez azonban a tanítványokból is értetlenséget, valamint zavarodottságot és tanácstalanságot vált ki. Péter is csodálkozik, de fogalma sincs mi történt.
A mai hívőknek Jézus halálának és feltámadásának az üzenete nem okoz ekkora zavarodottságot és tanácstalanságot. Nyilván a hitetleneknek igen, de a vallásos gondolkodásmódnak természetes része, nem egyszer úgy is, hogy valójában bele sem gondolunk, egyszerűen csak valljuk, tudjuk, hogy Jézust keresztre feszítették a zsidók és a pogányok szövetségben, de a halála utáni harmadik napon feltámadt.
Jézusnak keresztül kellett mennie a szenvedések rettenetes viszontagságain, hogy így vegye le rólunk a bűn átkát, majd feltámadásában megdicsőült az Atyától, és már mint a halál fölött győztes, dicsőséges feltámadott foglalta el a helyét mennyei trónján. Szerintem ez kevés magát keresztyénnek tartó embernek okoz gondot és zavarodottságot.
Van, azonban, ami zavarodottságot okoz – ez pedig az, hogy ez milyen hatással van, vagy milyen hatással kell, hogy legyen az életünkre? Bír-e ez a hit bármilyen befolyással az életünkre? Mit kezdjünk az életünkben újra és újra, különböző formákban megjelenő megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel? A mai húsvéti üzenetünknek ezt a címet adtam: Megdicsőült örökösök. Ez azt mutatja meg, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása bennünket Isten megdicsőült örököseivé tesz. Alapigénk a Rm 8:17
örökösei {vagyunk} Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.
Krisztus feltámadásának nagy ígérete, hogy Jézus Krisztus dicsőségében részesülünk. Isten nem egyszerűen a mennyet ígéri meg nekünk, hanem hogy Krisztus örököstársaiként a mennyei dicsőség a mi örökségünk is.
Dicsőségkeresés
Emberlétünk egyik nagy törekvése a dicsőségkeresés. Akinek gyereke van, vagy pedagógusként gyerekekkel foglalkozik, az tudja, hogy mennyire áhítják a gyerekek a dicséretet, képesek egymás elé is tolakodni, egymást félrelökni azért, hogy ők legyenek megdicsérve.
Amíg valaki nem lép be Jézus iskolájába, ami az alázat iskolája is, milyen fontos a számunkra, hogy megdicsérjenek minket; hogy azt érezzük, hogy jó emberek vagyunk, vagy valamiben jók vagyunk. Hogy rólunk nevezzenek el valamit, utcát, parkot; matematikai képletet; hogy legyen egy olyan találmányunk vagy művünk, amin ott van a nevünk. De akár olyan egyszerű dolgokban is, hogy jót főztünk.
Emlékszem, a nagymamám, aki roppant jól főzött-sütött, szerintem életében nem rontott el ételt vagy süteményt, minden egyes étkezésnél, amikor feltálalta az ételt, nem nyugodott meg addig, amíg meg nem dicsértük; mindig várta, hogy megdicsérjük a főztjét, annak minden fogását. (Egyébként rá nem volt jellemző az a sokszor megjelenő álszerénység, hogy úgy tette volna le az ételt az asztalra, hogy ez most nem sikerült olyan jól.)
Szóval nagyon szeretnénk megdicsőülni az emberek szemében. Nyilván ebben sem vagyunk teljesen egyformák, de a dicsőségvágy ott munkál bennünk.
Mit mond erre Isten? Érdekes ellentétpárt állít fel a számunkra maga Jézus Krisztus, aki azt mondja:
Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. [Lk 14:11]
Ezzel azt mutatja be nekünk Krisztus, aki dicsőséget keres ebben a világban, arra megaláztatás vár az eljövendőben; aki viszont tud alázattal járni ebben a világban azt Krisztussal dicsőség várja az eljövendőben.
Valójában tehát nem is a dicsőségkereséssel van a baj, hanem annak idejével és helyével. A baj, ha e világban és e világra nézve és emberektől várjuk azt. Más lesz az egész életünk iránya, ha az eljövendőre nézve és Istennél keressük. Isten sok helyen biztosít bennünket arról, hogy ő a dicsőségébe fogad bennünket.
A dicsőség krisztusi útja
Az ő mennyei dicsőségének útját mutatta meg a számunkra Krisztusban. Pál foglalta ezt össze egy gyönyörű himnuszban:
Jézus Krisztus Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.[Fil 2:6-11]
Milyen út vezetett Krisztusnak abba a dicsőségébe, amelyben minden térd meghajol előtte: akár mennyeieké, akár földieké, sőt még a föld alattiaké is – és mindenki azt vallja, akár örömmel és szeretettel, akár kényszerből, hogy Jézus Krisztus Úr?
Ennek az útnak az első állomása az volt, hogy felvette emberi természetünket, de úgy, hogy azzal alázatos engedelmességet is magára vállalt. Jézus Krisztus teljes élete embermentő szolgálat volt, a bűnösök meghívása az Atya szeretetébe. Vállalta mindazt a szenvedést is, ami ezzel járt, egészen a kereszt megaláztatásáig. Feltámadásával innen emelkedett fel fiúi örökségébe, a mennyei örökségbe a kimondhatatlan dicsőségbe.
Krisztus feltámadásával az Atya végképp bizonyossá tette azt, hogy Jézus a Fia, ahogy az Írás bizonyságot tesz róla:
a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult. [Rm 1:4]
Krisztusé tehát a mennyei dicsőség – olyan dicsőség, amit szem nem látott, fül nem hallott és az emberi szív nem képes még csak megközelíteni sem ennek a dicsőségnek az igazi mélységeit.
Azt azonban megtudjuk, hogy Krisztus nem pusztán magának szerezte meg ezt a dicsőséget, hanem ő ennek a dicsőségnek az örökségét, mint örököstársaival megosztja velünk.
Sokszor látjuk, hogy örökösök hogyan marakodnak az örökségen, sokszor hogyan válnak egész életre haragossá örökösök, mert az egyik kijátssza a másikat, vagy valaki úgy gondolja, hogy neki több járt volna, mint ami jutott.
Az a Krisztus, akié minden dicsőség, akinek jár minden dicsőség, mégis úgy döntött, hogy az teljes dicsőségét megosztja az őt szeretőkkel – így vagyunk az ő örököstársai, hogy magunk is megdicsőüljünk. Igen, vágyhatunk a dicsőségre, mert Krisztus dicsőségének örökségét megosztja – azt a dicsőséget, ami egyedül őt illeti. Az Ige mégis biztosít bennünket arról, hogy az Atya örököseiként, és Krisztus örököstársaiként megdicsőít bennünket. Ugyanebben a fejezetben (Rm 8-ban) ezt még inkább megerősíti később:
Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. [Rm 8:28-30]
Dicsőségünk forrása
Ez a szakasz egyébként dicsőségünk forrására is rámutat. Ezt a dicsőséget nem magunknak szerezzük és még csak nem is kiérdemeljük, hanem az Atyának az örökkévalóságban meghozott döntése alapján jutunk hozzá. Azt mondja:
- az Atya előre kiválasztott
- akiket előre kiválasztott, azokat elhívta
- akiket elhívott megigazított Krisztusban
- és a megigazítottakat megdicsőítette.
Ez a dicsőség vár ránk, amikor a feltámadt és megdicsőült Krisztus feltámaszt és bevezet minket is a dicsőségébe.
A bevezetőben azt mondtam, hogy egy hívő embernek Krisztus feltámadása nem okoz különösebben zavart. Ha valaki tisztességesen és rendesen utánajár azt állapíthatja meg, hogy bár Krisztus feltámadása a keresztyén titka, de az, hogy hittitok még nem jelenti azt, hogy ésszerűtlen lenne, illetve nem támasztja alá az értelem is.
Zavarunk forrása
De mi okozza akkor a zavart? A Krisztussal való közösségünknek, a vele való azonosulásunknak egy olyan eleme, amire nem szívesen gondolunk, amiben nem szívesen szeretnénk részt venni. Az, amit alapigénk úgy ír a megdicsőült örökösökkel kapcsolatban:
ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.
Úgy tűnik, hogy az örököstársak számára is a Krisztussal együtt megdicsőülésbe vezető út a Krisztussal való együttszenvedéssel is jár.
Hogy mennyire nem elszigetelt elszólása ez Pál apostolnak, mutatja az, hogy az Újszövetség több különböző helyen mutatja be ezt az utat.
Pál Timóteusnak írja
Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. [2Tim 2:11-12]
Vagy saját személyes példáját is elénk állítja:
Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház. [Kol 1:24]
Valójában az okozza sokszor a zavarunkat, hogy ha átadtuk magunkat Isten szeretetének, akkor az a kérdés foglalkoztat, hogy miért jelentkeznek szenvedések az életünkben? Legyenek ezek akár emberek okozta szenvedések, akár e világ nyomorúságai okozta szenvedések? És nemcsak magunkra gondolunk, hanem rengeteg más keresztyénre, akiknek a világban számtalan rettenetes gyötrelmet kell kiállniuk.
Mi úgy gondoljuk, hogy ha Isten szerető Édesatyánk, akkor az életünknek csupa kényeztetésből kellene állnia. Isten azonban sehol sem mondta azt, hogy ő bennünket el fog kényeztetni. Ő azt ígérte meg, hogy mennyei dicsőség örököstársai vagyunk Krisztussal – erre hatalmaz fel bennünket Jézus Krisztus dicsőséges feltámadása.
Az apostolok, amikor megalapították Kis-Ázsia első keresztyén gyülekezeteit, és a missziói útjukat úgy fejezték be, hogy a frissen alakult gyülekezeteket ismételten végiglátogatták az volt az elsődleges programjuk, hogy megértessék a frissen újjászületett tanítványokkal, hogy az Atya nagyon szereti őket, de nem fogja elkényeztetni – azt olvassuk:
Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába. [ApCsel 14:22]
Tudom, hogy így ez elég ijesztően és nem túl vonzóan hangzik. Ezért tud teret nyerni sokak számára a hamis jóléti és betegségektől mentességet ígérő álevangélium. De ha jól olvassuk Krisztus evangéliumát, sokkal több benne az arra való bátorítás, hogy a megpróbáltatásainkban – legyenek azok akármilyen fájdalmasak és súlyosak – tartsunk ki Krisztussal, mert ha végigjárjuk vele az ő útját, akkor miénk a mennyei dicsőség öröksége, amire ki lettünk választva már a világ teremtése előtt.
Minél rosszabb, annál jobb?
De akkor hogy van ez? Minél rosszabb, annál jobb? Akkor keresnünk kell a szenvedés és vértanúság útját?
Biztos hogy nem. Ehhez nézzünk meg befejezésül egy jellemző történetet az első gyülekezet életéből.
Az apostolok bátran hirdették Krisztust Jeruzsálemben, amit már nagyon megelégeltek a zsidó vezetők. Már második alkalommal idézték be őket, hogy betiltsák Jézus nevének hirdetését, amit az apostolok határozottan visszautasítottak. Jól megverették őket, nyomatékosítva, hogy tilos Jézus nevében beszélniük, majd elengedték őket. Hogyan reagáltak erre az apostolok?
Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért; [ApCsel 5:41]
Mit látunk rajtuk?
- Először is azt, hogy ők nem keresték a szenvedést, egyszerűen csak azt tették, amire Jézus küldte és felhatalmazta őket. Szó sincs arról, hogy minél rosszabb, annál jobb. Jézus hirdtését nem fogadták mindenhol erőszakosan, volt ahol nagy lelkesedéssel és örömmel hallgatták és fogadták el Krisztust, volt ahol közönyösen és igen: volt ahol ellenségesen.
- Másodszor viszont azt látjuk, hogy ha valamilyen megpróbáltatás érte őket, akkor nem is utasították el. Egyszerűen elfogadták mint olyat, ami ennek a világnak a valóságához hozzátartozik, mert ez a világ a bűn és a halál alá rekesztetett.
- Tisztában voltak azzal, hogy ők mennyei dicsőség örökösei; ez a Krisztusban nyert bizonyosság képessé tette őket, hogy Krisztussal együtt szenvedve hagyják, hogy az Atya munkálkodjon bennük és felkészítse őket a dicsőség mennyei örökségére.
Maga Isten mondja, hogy megdicsőült örökösei vagytok Istennek és örököstársai Krisztusnak. Ez az örökség azonban nem nélkülözi azt, hogy ebben a világban Krisztus megváltottainak is jut megpróbáltatásból és szenvedésből; de ha vele hordozod azokat, biztos lehetsz abban, hogy vele meg is dicsőülsz.
Ámen.