Lekció: Jer 18:1-12

Alapige: Rm 7:14-25

Egy idős evangélista [Zimányi József] mesélte el egy evangélizációs alkalmon átélt élményét. Az igehirdetés után volt egy imaközösség, és az ott levő testvérek elkezdtek sorba imádkozni: „Uram, könyörülj rajtam ilyen, meg olyan nyomorulton.” Volt ott egy négy éves kislány, aki néhány ilyen imádság után, őszinte szívvel kezdett könyörögni: „Úr Jézus, könyörülj meg ezen a sok nyomorulton.”

Valahogy ez már nem tetszett annyira a drága testvéreknek. Fel voltak háborodva és meg voltak sértődve.

De miért? Előtte nem pont azt imádkozták, hogy Isten könyörüljön rajtunk nyomorulton? Mert időnként ugyan kimondjuk: nyomorult és bűnös emberek vagyunk mindnyájan, mert így illik és így szokás az egyházban, sőt még a konfirmációkor is vallást teszünk erről.

A legtöbb konfirmált református még emlékezhet az első kérdés-feleletre: „Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” De vajon emlékszünk-e a másodikra? „Mit kell tudnod ahhoz, hogy ebben a vigasztalásban boldogul élhess és boldogul halhass meg?” A felelet így hangzik: „Hármat: először, hogy mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom. Másodszor, hogy mimódon szabadít meg Isten minden bűnömből és nyomorúságomból. Harmadszor: milyen hálával tartozom neki e megszabadításért.”

Emlékszünk még rá? Talán még valaki emlékszik. De ez a nagy kérdés: Milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom? Református hitünk és hitvallásunk első nagy kérdése.

Azután kiderül, hogy mondjuk mi – de mégsem gondoljuk. Legalábbis magunkról nem. A másikról esetleg igen. Az anyósunkról igen. A haragosunkról igen – de magunkról aztán végképp nem. És amikor Isten elkezd velünk beszélni erről, akkor többféle módon is reagálhatunk erre:

1. Kikapcsolunk. Nem figyelünk, ez minket nem érint. Valahogy úgy vagyunk vele, mint az a férj, akit nagy nehezen a hívő felesége rávett, hogy elmenjen a templomba. A férfi el is ment. Aztán, amikor hazaért a feleség megkérdezte. „Miről beszélt a lelkészünk?” „Hát amiről mindig beszélni szokott?” „De hát mégis miről volt szó?” „A bűnről.” „És … mondott?” „Hát … meglehetősen ellenezte.” A bűn és a nyomorúság kérdése nem érint minket, ezért kikapcsolunk? Ki szokott kikapcsolni?

2. Elvben elismerjük azt, hogy mindenki bűnös, ebben nyilván én is benne vagyok, de mégsem érezzük magunkat veszélyben, nyomorultnak pedig pláne nem.

3. Ha Isten elkezd beszélni velünk a bűneinkről, akkor megharagszunk. Amikor személyesen rólunk szól és nekünk szól, és azt mondjuk, amit Jeremiásnak is mondtak azok, akik elutasították Istent.

Most azért mondd meg Júda férfiainak és Jeruzsálem lakóinak, hogy ezt mondja az ÚR: Én most veszedelmet készítek, és tervet szövök ellenetek! Térjetek meg azért mindnyájan gonosz útjaitokról, jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket! De ők ezt mondták: Nem érdemes! Mi már csak a magunk gondolatai után megyünk, és megátalkodott, gonosz szívünk szerint élünk! [Jer 18:11-12]

A fenyegetés világos, a megtérésre hívás világos – az elutasítás is világos: „Mi már csak a magunk gondolatai után megyünk, és megátalkodott, gonosz szívünk szerint élünk!” – Nyilván nem ezeket a szavakat használjuk, ahogy Jeremiás kortársai sem ezeket a szavakat használták. Mi sem fogjuk azt mondani, hogy megátalkodott és gonosz a szívünk, ahogy a jeruzsálemiek sem de a lényeg mégis ez volt: márpedig mi nem változunk, ha megfeszül az Isten, akkor sem. Aztán gondoljunk arra, hogy Isten az ő Fiában tényleg megfeszült, és ez az életünk bocsánatának, megújulásának és az örök életnek az esélye.

Szóval milyen lenne, ha most itt ülne a négy éves kislány és így imádkozna: „Úr Jézus könyörülj ezen a sok nyomorulton.”?

Pedig a veszély és a baj nagyobb, mint azt sokan gondolják. Most mennyünk egy kicsit tovább. Szeretnék pár szót mondani a bennünk dúló harcról.  Az ige, amiről szólnom kell a Szentírás egyik nem könnyű igeszakasza, ami egyrészt Pál személyes vallomása, de egyben fontos tanítás is a számunkra: Rm 7:14-25

Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.

Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének.

1. Magunkra ismerünk-e?

Itt az apostol egyes szám első személyben beszél. Azt mondja: „a törvény lelki, én pedig testi vagyok.” De vajon magunkra ismerünk-e ebben a leírásban? Így egyes szám első személyben.

– Ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. – Ki az, aki magára ismer?

– Nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit gyűlölök. Nemrég beszélgettem egy asszonnyal, akinek van két gyermeke. Amikor a harmadik megfogant, a férje ráparancsolt, hogy vetesse el. Végül nagy nehézséggel beadta a derekát és elment a műtétre. Amikor ugyanez megismétlődött a negyedik gyermekkel már tehetetlen dühében a házassági évfordulójuk napján ment el. Nem akarta. Nagyon jól tudja, hogy amit tett nagyon súlyos. De pont ezt élte át: nem azt tette, amit akar, hanem azt, amit gyűlöl. Azt is elmondta, hogy a férjének ez olyan természetes, és fogalma sincs, hogy mit él át azóta is bent a szíve mélyén. Mert így is szembe kell nézni Istennel és ez egyáltalán nem könnyű. Mert ő pontosan ezt érzi, amit az apostol ír: nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit gyűlölök. De mi az igazi baj: az, hogy egy tettet gyűlölünk, amit végül megteszünk nem ad mentséget. Sehol sem írja az apostol, hogy ez bármiféle mentség volna. Hogy ne kellene felelni a tetteinkért. Mindenkinek felelnie kell azért, amit e testben cselekedett. Nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit gyűlölök. Ki az, aki magára ismer?

– Arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de hogy megtegyem nincs. – Ki az, aki magára ismer?

– Gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint – vagyis egyetértek Isten törvényével – de közben mégis a bűnt cselekszem, mert a bűn fogva tart és kénytelen vagyok engedelmeskedni neki. – Ki az, aki magára ismer?

Ennek a leírásnak a végén kiált fel így: „Én nyomorult ember!” De ez nem az önsajnálat kiáltása. Nem arról van szó, hogy valamilyen nyomorúságba jutott és ezért nagyon sajnálja magát. Itt másról van szó. Hogy értsük, hogy itt Pál apostol mire gondol az eredeti szövegnek egy másik fordítását szeretném megmutatni. Ugyanis a nyomorultat ebben az értelemben kell érteni: „Én hitvány ember!” Vagyis ez nem egy sajnálatra méltó és önsajnáló nyomorult, hanem egy hitvány nyomorult.

Ennek a leírásnak, hogy „ki vagyok szolgáltatva a bűnnek”, „nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit gyűlölök”, „hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de hogy megtegyem nincs”, „belül egyetértek ugyan az Isten törvényével, de mégis bűnt cselekszem” ugyanis ez az összegzése: hitvány vagyok. Én hitvány ember? És így is magunkra ismerünk? Pedig lehet, hogy hasznos lenne.

2. Ki is ez a hitvány ember?

De ki is ez a nyomorult, ez a hitvány ember? Amikor Pál apostol egyes szám első személyben ír, milyen emberre gondol önmagán túl? Mert azt gondolom mindnyájan sejtjük, hogy ez a tanítás nemcsak Pál apostolról szól.

A következő lehetőségek állnak előttünk. Az itt található hitvány ember

1. Egy olyan hitetlen, akit nem érdekel Isten?

2. Egy olyan hitetlen, akiben megmozdult a lelkiismeret?

3. Egy névleges keresztyén, aki ismeri Isten Igéjét, de újjászületés hiányában képtelen Isten szerint élni?

4. Az újjászületett, de még éretlen keresztyén?

5. Az újjászületett keresztyén végig az egész földi életén?

Nézzük meg ezt egyenként. Vajon melyik lehet?

2.1. Egy olyan hitetlen, akit nem érdekel Isten?

Bár vonzó ez a gondolat, mert akkor legalább nem magunkra kell vonatkoztatni, de Pál apostol nem az Isten nélkül élő hitetlenekről beszél. Mert bár teljesen a bűn uralma alatt élnek, nyomorúságos és hitvány az életük Isten nélkül, de ők ezt a legkevésbé gondolják magukról, sőt … de az sem igazán jellemző az Isten nélkül élő emberekre, hogy úgymond gyönyörködnének az Isten törvényében. Jól elvannak ők Isten nélkül.

2.2. Egy hitetlen ember, akiben megmozdult a lelkiismeret?

Talán azt gondoljuk, hogy ez az. Hiszen a hitetlenekben is megmozdul néha a lelkiismeret, de képtelenek megváltozni. Bár ez igaz, de hitetlenül ez a lelkiismeret-furdalás legfeljebb addig tart, amíg a bűn következményét kell nyögni. Amikor elhárul a büntetés veszélye nemegyszer a megszomorodás és a bűnbánat is megszűnik és mintha mi sem történt volna. Erről írja Pál a korinthusiaknak:

„most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg: mert Isten szerint szomorodtatok meg, és miattunk semmiben nem vallotok kárt. Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” [2Kor 7:9-10]

Tehát nem mindegy, hogy milyen az a bűnbánat. Tényleg a bűn miatt vagy csak a következményektől való félelem miatt van? Csak addig tart, amíg elhárul a következmény, vagy valóban megbánhatatlan megtérést munkált ki?

2.3. Egy névleges keresztyén, aki ismeri az evangéliumot, de újjászületés hiányában képtelen Isten szerint élni?

Persze itt meg kell határozni azt, hogy kit gondoljunk névleges keresztyénnek. Azt az embert tekinthetjük annak, aki bár meg van keresztelve, de mégsincs Krisztusban újjászületett élete. Lehet, hogy egyáltalán nem mutatja a keresztyén élet jeleit, de az is lehet, hogy több-kevesebb rendszerességgel, kisebb-nagyobb elkötelezettséggel részt vesz az egyház életében, ismeri az evangéliumot, legalábbis hallotta már, sőt az is lehet, hogy a könyökén jön ki … de a szíve mind a mai napig mégsem fogadta el. Időnként talán meg-megfogalmazza azt, hogy jó lenne inkább Isten szerint élni, de aztán gyorsan elhessegeti a gondolatot, mondván, nem szabad túlzásokba esni, nem kell fanatikusnak és radikális Jézus követőnek lenni. De éppen azért, mert szíve még nem változott meg ezt a mély belső harcot nem élheti át, amit itt az apostol leír.

2.4. Az újjászületett, de még éretlen keresztyén – vagy minden keresztyén az élete végéig ilyen hitványan és nyomorultul kell, hogy éljen?

Hadd tegyek fel egy egyszerű kérdést. Eleinte lehet, hogy úgy tűnik majd, hogy spekuláció, de meg fogjuk érteni, hogy nem az.

Vajon Isten azt akarja-e, hogy miután megváltott bennünket úgy éljük le az életünket, mint valami hitvány, nyomorult pondró, akinek az életén a bűn uralkodik és emiatt állandóan nyomorultul kell éreznünk magunkat, hogy képtelenek vagyunk kiszabadulni ennek a kényszernek a hatása alól?

A válasz benne van ebben a fejezetnek az utolsó, de még inkább a következő fejezet első két versében.

Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! … Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. [Rm 8:1-2]

Tehát a felkiáltásra, hogy „én hitvány ember, ki szabadít meg ebből a szörnyű állapotból” egyből jön a válasz is: Jézus Krisztus. Ő az, aki megszabadított a bűn és a halál törvényétől. Tehát nemcsak felkiáltok hitványságomban, nyomorúságomban, hanem el is fogadom a szabadítást.

A most olvasott igeszakaszunk önmagában teljesen értelmezhetetlen a következő fejezet nélkül. Mert ebben a fejezetben Isten bemutatja azt a harcot, amellyel egy hívő az életében szembesül.

Tehát itt a nyomorult vagy hitvány ember az az újjászületett hívő, aki még nem növekedett fel Krisztusban.

3. A belső harc oka

De mi okozza ezt a belső harcot? Mi okozza, hogy sokszor hívő emberekként is nyomorultul, sőt hitványnak érezzük magunkat? Ha pedig vétkezünk még jó is, ha így érezzük magunkat.

Kálvin ezt az újjászületett embernek egy különleges helyzetével magyarázza. Azt mondja, hogy bár már Istené az életünk, még vannak bennünk a bűnnek maradékai. Máshol úgy fogalmaz, hogy vannak bennünk a testnek maradékai.

Ez tűnhetnek rossz hírnek is, de lényegében jó hír. Mert az, aki ha vétkezik tudja magát hitványnak és nyomorultnak érezni, annak az embernek már van bűnismerete. Aki tud szabadításért Istenhez kiáltani, az már elismeri a törvényről, hogy jó és azt, hogy csak Isten tudja megbocsátani a bűnt és megtisztítani a bűnnek ezektől a maradékaitól.

Mert mi is ennek a harcnak a lényege? Az, hogy Jézus Krisztus, miután átadtam neki az életem feletti fennhatóságot, egyre jobban meghódítja a szívemet, az értelmemet és a testemet. És ebből egyvalamit biztosan tudhatunk: ebbe a kettős állapotba nem nyugodhatunk bele. Mert nyomorult és hitvány állapotunk nem az, amibe bele kell nyugodnunk, akármennyire is újjászületett keresztyének vagyunk már. Világos a kérdés: „Ki szabadít meg?”

– a bűn fogságából

– a bűnnel szembeni vereségeinkből

– azoktól a késztetésektől, amelyek Isten akarata és a Lélek ellen törnek?

Ahogy Jézus képes egyedül bűnbocsánatot és üdvösséget adni halála által, úgy tud megszabadítani Jézus Krisztus a győzelmes életre.

Na akarjátok nyomorult és hitvány keresztyénekként élni az életeteket, ha élhetitek drága megbecsült és győzelemre rendelt gyermekeiként Istennek.