Lekció: Zsolt 116
Alapige: Lk 7:36-50
Énekek:
116 – Szeretem és áldom az Úr Istent
205 – Ó, Atya Isten, irgalmas nagy Úr
(711-716. 718. 721-726)
Az ünnepi istentiszteleteinket azzal is ki szoktuk emelni, hogy megterítjük az Úr asztalát, ahol Jézus halálára emlékezve szimbolikusan együtt étkezünk, hogy ezzel is készüljünk Jézus Krisztus visszajövetelére.
Ahogy megnézzük azokat az evangéliumi történeteket, amelyeken valaki Jézussal együtt vacsorázik, akkor azt látjuk, hogy ezek egészen mély, sorsfordító események egyes emberek számára. A mai üzenetünk alapigéje is egy ilyen történet. Lukács osztja meg velünk evangéliumának 7. részében. Lk 7:36-50
36Egy farizeus arra kérte Jézust, hogy egyék nála. Ő bement a farizeus házába, és asztalhoz telepedett. 37Egy bűnös asszony pedig, aki abban a városban élt, megtudva, hogy Jézus a farizeus házának vendége, olajat vitt magával egy alabástromtartóban, 38megállt mögötte, a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente olajjal. 39Amikor pedig látta ezt a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: Ha ő próféta volna, tudná, ki és miféle asszony az, aki őt megérinti, mivel bűnös ez az asszony. 40Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki: Simon, van valami mondanivalóm neked. Ő pedig így szólt: Mester, mondd! 41Jézus ezt mondta: Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. 42Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Vajon melyikük szereti őt jobban? 43Simon így válaszolt: Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. Ő pedig ezt mondta neki: Helyesen ítéltél. 44Majd az asszony felé fordulva ezt mondta Simonnak: Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet a lábam megmosására, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. 45Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. 46Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig drága olajjal kente meg a lábamat. 47Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret. 48Az asszonynak pedig ezt mondta: Megbocsáttattak a te bűneid. 49Az asztalnál ülők erre kérdezgetni kezdték egymás között: Kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsátja? 50Ő pedig így szólt az asszonyhoz: A te hited megtartott téged, menj el békességgel!
Egy vacsorán látjuk Jézust, ahova egy Simon nevű farizeus hívta meg őt. Ez már önmagában egy rendkívül érdekes körülmény, hiszen az evangéliumokból az ábrázolódik ki, hogy a farizeusok és Jézus élesen álltak szemben egymással. Állandó volt közöttük a konfliktus, mert a farizeusok folyamatosan megkérdőjelezték Jézus személyét és tanítását – azt összeegyeztethetetlennek tartották vallásos buzgóságukkal, a mózesi törvényből megalkotott (egyébként hamis) istenképükkel. Végül ellenségességük, a vallási vezetőkkel és a rómaiakkal szövetségben sikerrel járt és Jézust kivégezték.
Szóval már az, hogy egy farizeus meghívta a házába Jézust és az is, hogy Jézus ezt a meghívást elfogadta rendkívüli körülménynek számít. Azt nem tudjuk, hogy Simon miért hívta meg Jézust; azért-e mert szeretett volna közelebb kerülni hozzá; vagy azért, mert azt remélte, hogy a vacsorán Jézus esetleg majd őszintére issza magát, és akkor meg lehet majd fogni. Egyik, másik is lehetőség, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy Jézus megy első hívásra, megy oda ahova meghívják, neki nincsenek előítéletei és nem a személyválogatás alapján dönt. Egyszerű a magyarázat: Jézus ajánlata az Atya szeretetébe ugyanolyan érvényes Simon farizeusnak is, mint a Zákeus nevű vámszedőnek, vagy a Simon nevű halásznak, vagy éppen az iskárióti Júdásnak. Hogy mi lesz ebből az ajánlatból, az sokban rajtuk is múlik.
Megjelent azonban a vacsorán egy asszony is hívatlanul, aki köztudottan „bűnös nő” volt. Őt nem hívta senki, igaz valamiért elküldeni sem merték. Ez az asszony egész különös módon viselkedett:
Megállt mögötte a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel.
Az első reakció, amit olvasunk az a farizeusé, bár nem mondja ki:
„Ha ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös.”
Nyilván minden az arcára volt írva és ezt az írást Jézus is látta. De mi lehetett Simon farizeus arcára írva? Az a fajta öntelt viszolygás, hogy egy ilyen nő hogy meri megzavarni az ő tiszteletre méltó köreit, amelybe Jézust ő meghívta. Ugyanaz az összehasonlítás ül ki az arcára, amely a farizeus és a vámszedő imádságának példázatában fogalmazódik meg.
nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. [Lk 18:11]
Simon világosan megkülönbözteti magát ettől a nőtől: én nem vagyok bűnös, ő bűnös. Ezt látva mondja el Jézus a példázatot a két adósról:
„Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. 42Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte.
Jézus ezzel a példázattal két dolgot érzékeltet Simon számára – merthogy ez a példázat és a hozzáfűzött üzenet elsősorban egy Simonnak címzett személyes prédikáció volt.
- Több hasonlóság van közte és az asszony között, mint gondolná
- Van ugyan különbség, de az nem az, amit Simon gondolt.
1. Hasonlóságok
Ez a rövid példázat összesen három fontos hasonlóságra világít rá Simon és a bűnös nő között.
1.1. Adósok
Az első, amit Jézus ezzel a példázattal érzékeltet, hogy mindketten adósok:
Egy hitelezőnek volt két adósa …
Igaz, hogy nem egyforma összeggel tartoztak, az egyik tartozása tízszer annyi volt mint a másiké. De elsősorban nem az a mellbevágó, hogy különböző mértékű az adósságuk, hanem az a tény, hogy mindketten adósok. Ez valóban különbség – de nem akkora, amekkorára Simon gondolt.
Az Újszövetség Isten és a bűnös ember kapcsolatát többször és többféleképpen is, de úgy mutatja be, mint a fizetni képtelen adós és a hitelező kapcsolatát. Ilyen a gonosz szolga példázata, aki tízezer talentummal volt adós, amit a királya elengedett neki; ilyen Pál apostolnak az a képe, amit a kolosséiaknak írt:
Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. [Kol 2:14]
És még a Miatyánk kezdetű imádságban is olyan kifejezéseket használ a „bocsásd meg vétkeinket”, ami azt is jelenti: „engedd el a mi adósságainkat.”
Simon is adós volt és a bűnös nő is adós volt. Jézus világosan érzékelteti: mindkettő adós, mert mindkettő bűnös. Ezzel kell szembenéznie Simonnak. Ő is tartozik Istennek, mint bárki más. Lehet, hogy a bűnei nem olyan nyilvánosak és botránkoztatóak mint azé a nőé; sőt sikerül elfedni azt a „kisebb tartozást” vallásos buzgósággal, polgári erkölcsökkel, jó szándékú adományokkal, de ez nem tudja érinteni a lényeget, amit a próféta így fogalmaz:
ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat, [Ézs 29:13]
Vajon megláttad-e már az adósságodat?
1.2. Nem tudtak fizetni
Mert ebben az esetben nem az adósságbeli különbség a fontos, hanem az, hogy
nem volt miből megadniuk
Hiába volt tehát nagy különbség az adósság mértéke között, mégis teljesen egyformák voltak abban, hogy egyik sem tudta megadni azt, amivel tartozott.
Hiába nagyobb más adóssága Istennel szemben mint a tiéd, Isten világosan leszögezi azt, hogy éppen úgy nem tudod megfizetni a te kisebb adósságodat, mint a másik a nagyot. Az eredmény tehát ugyanaz, akár több vagy kevesebb, akár súlyosabb vagy kevésbé súlyos a vétek. Ugyanis hiába gondolod azt, hogy több áldozattal, több áhítattal, vagy több imádsággal, több Istennek adott szolgálattal törlesztheted az adósságot: ezek nem érvényes fizetőeszközök; mert egyetlen érvényes fizetőeszköz van a bűnre akármilyen súlyú és mértékű az:
vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat [Zsid 9:22]
Ezért nem volt miből megadnia az adósságot sem az egyik, sem a másik adósnak. Sem Simon farizeusnak, sem a bűnös nőnek. Egyszerűen nem rendelkezünk az adósságrendezéshez fizetőeszközzel.
1.3. Mindkettőnek elengedte
Van azonban egy harmadik nagyon fontos hasonlóság. Kiderül, hogy a hitelező egyik adóson sem akarja behajtani az adósságot, mind a kettőnek elengedi azt. De ha elengedi, akkor ki fizeti ki? Akkor mindig a hitelező fizet. Így fizette ki Krisztus tulajdon vérével mindannyiunk adósságát – nem azt nézte, hogy ki mennyi bűnnel terhelte meg az életét; csak azt, hogy mindenkit a saját bűne visz az örök büntetésre, és ettől meg akar menteni bennünket. Jézus adta azt a vért, aminek kiontása nélkül nincsen bűnbocsánat. Ez pedig minden adósság elengedéséhez elég, ahogy az Írás mondja:
Jézusnak … a vére megtisztít minden bűntől. [1Jn 1:7]
Nemcsak a legsúlyosabbtól vagy legiszonyatosabbtól, hanem a legkisebbtől, a legjelentéktelenebbnek tűnőtől egyedül Jézus vére tisztíthat meg. Enélkül nincs bűnbocsánat, nincs újjászületés és nincsen örök élet. Farizeusnak és bűnös nőnek, az imádkozónak és a káromkodónak, az erkölcsösnek és az erkölcstelennek egyaránt érvényes, amit Jézus mond:
Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte.
Látjuk tehát, hogy Simon és a bűnös nő között sokkal több volt a hasonlóság mint ahogy azt Simon gondolta volna:
- Mindketten adósok voltak
- Egyikőjük sem tudta megfizetni az adósságot
- A hitelező mindkettőnek elengedte az adósságát
2. A valódi különbség
Van azonban egy nagy különbség kettőjük között – és nem az, amit Simon gondolt – hogy „ő bűnös, én pedig nem vagyok az”.
Az igazi különbség nem abban van, amit Simon lát, hanem abban, amit Jézus lát. Abban, hogy a példázat szerint a hitelező mindkettőnek elengedte az adósságát, de ebből csak az egyik számára vált boldog és örömteli valósággá. Egyikőjük szívében formálta ki a szeretet és a hála gyümölcsét.
Jézus ezzel szembesíti Simont:
„Látod, ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba: vizet lábamra nem adtál, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig kenettel kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.”
Ebből az is meglátszik, hogy amikor az asszony a könnyeivel öntözi Jézus lábait, a hajával törli meg és megcsókolja Jézus lábát – a mi szemünkben valóban az érzelem kinyilvánításának szélsőséges formái –, ezek a hála és a szeretet könnyei; már rég nem a bűnbánaté, hanem annak az öröméé, hogy Isten megkönyörült rajta, a bűnös emberen. Ezzel szemben Simon a tisztelet és szeretet legkisebb jelét sem adta, amikor meghívta vendégségbe Jézust.
3. Egy vacsora
Ami számunkra most a megterített úrasztala mellett aktuálisan fontos: ugyanazon a vacsorán látjuk Jézus mellett Simont és a bűnös nőt. A vacsora ugyanaz, Jézus ugyanaz, mégis mennyire más ez a vacsora egyiknek is másiknak is.
A megterített Úr asztala arra hív bennünket, hogy megerősítse a hitünket Jézus kegyelmében és bocsánatában. Azt hirdeti mindnyájunknak Isten eltörölte és elengedte minden adósságunkat, amelyeket a bűneinkkel és engedetlenségeinkkel halmoztunk fel vele szemben. De arra is figyelmeztet bennünket, hogy ez csak akkor válik örömteli és felszabadult hálává, újjászületéssé, Isten dicsőítésévé és magasztalásává, ha komolyan vesszük: a bűneink miatt szükségünk van Isten kegyelmére és bocsánatára.
Vajon hányan jönnek Simonként azt gondolva, hogy nekik nincs tartozásuk; ezért nem is tud kiformálódni bennük a mindent átható hála és szeretet Isten iránt és távol marad a szívük Jézustól.
Vajon hányan élik át, amit ez az asszony és sok bűnös átélt Jézussal egy vacsorán, ahogyan a 116. zsoltárban is énekeltük, énekeljük:
„szeretem és áldom az Úristent … könyörgésemre hajtá kegyes fülét, Ezért imádom őtet naponként.” [Zsolt 116]
Egy vacsorán Jézussal – az egyik tovább szenvedhet bűnös önigazságának béklyóiban, a másik pedig megtartatik és békességgel mehet tovább Isten országa felé. Te melyik leszel?
Ámen.